Új toplistával bővült az Artmagazin Online repertoárja: mi, a szerkesztőség tagjai összeszedtük, mik voltak azok a kulturális „produktumok”, események, amik a 2019-es évünket meghatározták. A kedvenceink között akadnak külföldi és hazai kiállítások, hollywoodi és ázsiai filmek, üdítő színházi drámák, meghökkentő dokumentumfilmek, különleges történettel rendelkező ruhakollekciók vagy szórakoztató-szatirikus sorozatok.

Rögtön év elején a Müpa Budapest Debussy-Ravel-maratonjának zárókoncertje, amikor a Fesztiválzenekar a Bolerót játszotta, miközben Frenák Pál és társulata lenyűgöző mozdulatsorokkal vonult körbe-körbe a zenekar előtt a színpadon. Élőben eksztatikus volt – lehet, hogy még felvételről nézve is átjön ebből valami.

Aztán Pintér Béla tárlatvezetése a Bukta Imre-kiállításban saját életének gyomorbavágó jeleneteivel.

Ehhez jött még Jubileumi beszélgetések című darabja a Fészek Klubban, majd Madách téri beszéde az új színháztörvény elleni tüntetésen, úgyhogy ez az év egyértelműen Pintér Béla éve volt.

Utána Eperjesi Ágnes Érezze megtiszteltetésnek című kiállítása szintén a Fészek Galériában, a dramatikus hatást keltő piros 3D Molnár Csilla-szoborral a fenti kis kerek kiállítótérben.

Nagyon tetszik a galeri ffrindiau, egyáltalán az, ahogy működik, a régi barátságok mentén szerveződve. A galeri kiállításai közül kiemelném Kodolányi Sebestyén korai fotóit, például ezeket. (Egy sorozata egyébként látható most a Capa Központ Eufória? kiállításán is, február 23-ig.)

Nem új könyv, de csak tavaly került a kezembe Varga Mária, Svájcban élő magyar festőművész Otti Bergerről, a Bauhaus egyik magyar hallgatójáról (később rövid ideig tanáráról) szóló életrajza. A szerző több évtizedes kutatómunkával gyűjtött össze, amit csak tudott, hogy emléket állítson egy olyan művésznek, akivel azonos vidékről származtak, és akivel különös véletlenek kötötték össze.

Új könyv viszont Radnóti Sándor Tények és tanúk sorozatban megjelent könyve, a Sosem fogok memoárt írni. Csodálatosan leleplező kis könyv, szándékosan és talán néha szándéktalanul is. Bár a végére elbizonytalanodtam, lehetett-e bármi szándéktalan benne.

A filmek közül Quentin Tarantino Volt egyszer egy Hollywood című filmje, ami nézhető az egész filmkészítő szakma, egyáltalán a film mint műfaj apoteózisaként – hiszen átírja a történelmet, kiköszörül olyan csorbákat, amiket a jóisten engedett megtörténni, holott nem lett volna szabad. Közben pedig tovább építgeti az amerikai mitológiát, benne az ő Akhilleuszukkal, Brad Pittel.  

Végül egy színpadi látvány: a Radnóti Színház Kakukkfészek díszlete Ambrus Máriától (és Zsótér Sándortól, a rendezőtől). Ami olyan komplex jelentésbúrát vont az előadás fölé, ami egyszerre idézte fel a lapos Földre boruló égbolt régi ábrázolásokról ismerős képzetét, illetve keltett sportlétesítmény vagy  gumiszoba érzetet. A nagy, felfújható műanyag elem átlátszósága miatt a szabadság illúzióját adta, miközben valójában csak egy-két szűk menekülőlyukat hagyott a szereplőknek, akik Benedek Mari fantasztikus jelmezeitől váltak némely esetben önmaguk mindennapi változatának néha szinte már űrlényszerű avatárjává. (A padló áramkör rajzolatát már csak a fotókon vettem észre, ez az erkélyen ülőknek készült, de ez is tetszik, hogy ők kaptak valami pluszt, kárpótlást azért, mert nem ülhettek elég közel a színpadhoz.)

Fotó: Trokán Nóra

És a szakmai plusz: egy műkritikáról rendezett konferencián hangzott el Bordács Andrea előadása, akinek gondolatmenete kiugrott a műkritika hiányán siránkozó szólamok mókuskerekéből. Valaki végre kimondta, hogy a műkritikának nevezett írások nagy része unalmas, és azokon kívül, akik írták, és akikről szól, nem nagyon olvassa senki, még a szakma sem. Ez szerintem elég fontos alapvetés, és a szükséges első lépés ahhoz, hogy az egész magyar művészeti sajtó kicsit frissebb szemmel nézzen magára, illetve újra tudja gondolni funkcióit. (A szöveg elolvasható a legutóbbi Új művészet elméleti mellékletében.)

Ehhez kapcsolódik a tavalyi év még egy üdvözlendő hozadéka: a Horváth Béla Kortárs Művészeti Alapítvány művészeti sajtót élénkíteni szándékozó díja, amely a maga 400 000 forintjával ad némi rangot annak a tevékenységnek, amit a legtöbben, néha a legjobbak is, szinte a köznek tett szívességként kénytelenek folytatni.

Végül a tavalyi créme de la créme: Anzselika Habpatron, abból is a csodálatos 2. rész.