A Bak Imre gyűjtemény java - Horváth Tibor—Fodor János Java című, 2002-ben készült videófelvétele alapján*

Horváth Tibor—Fodor János

Elöljáróban annyit leginkább, hogy nem professzionális gyűjteményről van szó természetesen, hanem festőként mindig is szerettem volna magam köré gyűjteni azokat a munkákat, amelyek nem csak hogy érdekelnek, hanem olyan mesterek művei akiket példaképnek tekintek, és kijelölnek számomra egy nívót az aktualitás tekintetében is, illetőleg a minőség tekintetében. Ez különösen fontos volt a hatvanas évek közepén-elején, amikor a pályám indult, és amikor Magyarországon elég katasztrofális politikai és művészetpolitikai helyzet volt. Egyszerűen ki kellett alakítani magam körül egy mikroklímát, amit érvényesnek tartottam a magam és a szakmai tevékenységem számára, merthogy ami kívül volt, ami az utcán volt, az számomra érvénytelen jellegű volt. Ez aztán nagyon lassan alakult. ’64-ben voltam először külföldön, és tulajdonképpen ettől az időszaktól, (úgy értem nyugaton voltam először, keleten már korábban is) folyamatosan úgy alakult, hogy ajándékok, csereberék, ilyen-olyan módon jutottam hozzá munkákhoz — valójában mostanában is így van. Ezért aztán a gyűjtemény felépítése meglehetősen esetleges. Nem jelenti azt, hogy egyes művészektől főművek lennének a kollekcióban, hanem olyan munkák, amelyek jelzik nekem a tevékenységük karakterét, illetőleg azért a minőségét is.

A legkorábbi élményem? Három amerikai művész, akik itt láthatók mindjárt a bejáratnál. Roy Lichtenstein, Robert Rauschenberg és Andy Warhol. A három nagy-nagy amerikai pop mester, akik nagy élményt jelentettek a hatvanas évek közepén, jóllehet engem már akkor is az absztrakt, tehát elvont művészet érdekelt valójában. De hát az tudható, hogy a pop artnak van egy absztrakt változata, (én szívesen hívom így a hard edge és a color field festészetet) amit ugyanennek a generációnak más alkotói képviseltek. Tőlük nem tudtam sajnos nyomatokat szerezni, így a figuratív változat képviseli tulajdonképpen számomra a hatvanas éveknek azt az időszakát, ami eléggé fölbolydított itt bennünket, többeket, Magyarországon, akik végül is valamilyen furcsa véletlen folytán az ún. Iparterv kiállításon verődtünk össze, és két kiállításon igyekeztünk ennek az időszaknak kétféle változatát — ami vagy ábrázoló vagy elvont művészet volt — nemzetközileg érvényes módon bemutatni. Tehát ez a három lap azért ilyen fontos nekem, mert a kezdeti nagy élményeimet jelentik — mivel akkor, ha belegondolok, 25–26 éves voltam. Fiatal művészként (’63-ban végeztem a főiskolán), tehát egy évvel később voltam kint először Nyugat-Európában, igazában ezeket a művészeket a főiskola után két évvel ismertem meg, és láttam őket már eredetiben is.
Visszatérve a gyűjteményhez: a legkülönbözőbb módon és véletlenszerűen épül fel. A nemzetközi kapcsolatok keresése mellett számomra nagyon fontos volt a hazai modern művészeti tradíciónak a fölmérése. Hála Istennek akkor még éltek a nagy mesterek, akiket fel is kerestem annak idején. Kassák Lajost például, vagy Korniss Dezsőt, Bálint Endrét, Gyarmathy Tihamért, Lossonczy Tamást. Tőlük van egy-egy munka a gyűjteményben.
Aztán hát olyan mesterek is érdekelnek, mint Tóth Menyhért pl. aki stílusban, formailag meglehetősen távol áll tőlem, de nagyon kedvelem a színeit, azokat a nagyon furcsa, lebegő, nagyon könnyed színeket, amik elképesztő erőt tudnak mégis kifejezni. Úgyhogy nagyon sokat tanulok ezektől a mesterektől, akik a falon vannak.

Részlet a videóból

Aztán emlegettem Gyarmathy Tihamért, akitől egy szép kis vászon munkához jutottam. Egyszer születésnapomra kaptam, a feleségem ajándékozott meg vele. Jaj, és még ehhez a generációhoz tartozik Lossonczy Tamás egy hetvenes évekből származó munkája, ami nekem most is nagyon friss és érdekes, színben. Ma már ugye 98 éves a mester (azóta már betöltötte 100. évét — a szerk.) és még mindig dolgozik, és mindig aktív. Nagyon tisztelem őt.
Egy nagyon szép munkához jutottam Bálint Endrétől, aki dedikálta is a lapot nekem.
Ennek az a története, hogy akkoriban a Népművelési Intézetben dolgoztam: különböző munkahelyeim voltak az elmúlt évtizedben, mert valamiből meg kellett élni. Látszott, hogy abban a művészetpolitikai helyzetben, amikor a hatalom ellenségnek, vagy legalábbis gyanús alakoknak tekintett bennünket, egyszerűen reménytelen, hogy a szakmából meg lehessen élni.
Különböző művelődési házakban szerveztünk ún. kisgaléria hálózatot, ami a Képcsarnok alternatívájaként működött. Ebben megfelelő szakemberek segítségével a helyiségek kialakítását, világítását, reklámokkal való ellátását próbáltuk megszervezni, illetőleg segíteni az ottlévőknek, hogy ezt szakszerűen csinálják. És megintcsak kollégák segítségével szitamappa sorozatokat szerkesztettünk. Többek között az egyik mappa a tíz — akkor még élő — nagy mester munkáit tartalmazta, két-két lapot mindenkitől. Ezek szignált, száz példányos, jó minőségű szitalapok voltak. Többek között ez a Bálint Endre munka is elkészült szitanyomatban egy másik lappal együtt. Ezt a száz példányos, húszlapos szitamappát körbemozgattuk ebben a galériahálózatban. e Amikor elvittem Bálint Endrének a tiszteletpéldányokat (minden művész kapott példányokat a sorozatból), dedikálta az eredetijét annak a lapnak amiről a szitanyomat végül is készült. Úgyhogy ez a története, ez is hozzáadódik ahhoz a szakmai értékhez, amit a lapok képviselnek.
Két Gadányi grafikát már az özvegytől kaptam, akkor már nem élt Gadányi Jenő, de nekem még főiskolás koromban Gadányinak ez a furcsa, szürrealisztikus természetszemlélete nagyon fontos volt, szóval az ottani, nagyon rossz hangulatú főiskolai képzésből végülis egy kimozdulási lehetőséget jelentett a számomra Gadányi művészete, ahonnan aztán egy idő után a párizsi iskola felé, tehát Manessier és Bazin irányába tudott az ember továbblépni. Aztán a hatvanas évek közepén, egy gyökeresebb fordulattal az amerikai művészet befolyása lendített ki igazán ebből a helyzetből, amiről kiderült, hogy egy kicsit korábbi művészettörténeti fázis, amit az ember innen Magyarországról nézve akkor aktuálisnak tartott.
Tehát valójában a pop arttal és a hard edge-el való megismerkedés jelentette azt az esélyt, hogy az ember az aktualitásokkal szinkronban legyen.
Nos hát ebben a tekintetben nagyon sokat köszönhetek Thomas Lenknek, akinek a szobra itt látható, illetőleg Karl Pfahlernek — majd mutatok tőle lapokat —, akikkel 1965-ben sikerült megismerkednem, Stuttgartban, és akik nagyon nagy segítőkészséget tanúsítottak, teljesen benne lévén az aktuális művészeti légkörben, abszolút naprakész információkkal tudtak segíteni abban, hogy megértsem az akkori tényleges helyzetet. Különösen Pfahler. Az ő műtermében ismerkedtem meg az akriltechnikával és azokkal a festékanyagokkal, amikkel ma is dolgozom. Ugyanazzal a német akrilfestékkel dolgozom ma is, és a hozzáalapozott vászonnal, mint amivel ott, annak idején megismerkedtem. Hát persze a korábbi időszakban nem jutottam hozzá ezekhez az anyagokhoz, nem is tudtam megvásárolni (nem olyan olcsók), de most már — hála Istennek — Magyarországon is meg lehet rendelni ezeket. De fontosabb volt Pfahler és Lenk szellemi-szakmai segítsége. Egyébként mind a két művésszel a mai napig is szoros kapcsolatom van.
Azoktól a kollégáktól, akikkel a ’68-as Iparterv kiállításon, és azóta is nagyon sok kiállításon, együtt szerepeltünk, mint pl. Hencze Tamás, persze több munkám is van, vagy akikkel később állítottam ki együtt, abban az időszakban amikor az új festészet hulláma jött, illetőleg a posztmodernnek nevezett változás a művészet minden területén. Akkor elég sok kiállítás jött létre ennek jegyében, például az Új szenzibilitás, a Frissen festve, az Eklektika stb. Ezeken a kiállításokon elég sokat szerepeltem. Olyan művészekkel például, mint Trombitás Tamás, aki ő fémekből készít szobrokat. Ugyanezeken a kiállításokon gyakran szerepeltem együtt a sajnos nagyon korán és szerencsétlenül, tragikus körülmények között nemrégiben meghalt Mulasics Lászlóval, akinek nagyon szeretem a munkáit, amik egy különös technikával, az enkausztikával készültek, ami ólom, cin és nem tudom még miféle anyagok és az olajfestmény kombinációja. Nagyon érdekes és nagyon érzékeny, szép felületeket jelent és nagyon aktuálisnak érzem ezt a struktúrát amit munkáiban létrehoz. Ezeken elég jól érzékelhető felület különös érzékisége, érzékenysége. Ezt nagyon szeretem, ennek a nagyméretű változata, ami most a MEO elnevezésű magánmúzeumban van, szerepelt először Münchenben, aztán Berlinben, ahol együtt állítottunk ki. Már ott nagyon megkedveltem azt a darabot, aminek a kisméretű változata szerencsésen hozzám került.
Ez a helység itt egyébként kis könyvtárszoba, vagy olvasó, vagy zenehallgató, ahol nyugodtan lehet albumokat lapozgatni. Én most is úgy nézegetem vagy tanulmányozom ezeket az albumokat naponta,, mintha most iratkoztam volna be a főiskolára, és most kéne megtanulnom a szakmát. És tényleg úgy is van, hogy az ember a legkülönbözőbb időszakban készült művészetet (mostanában nagyon sokat foglalkozom pl. klasszikusokkal) áttételekkel nagyon jól tudja hasznosítani. Hogyha az ember egy idő után már kialakította a saját stílusát vagy szemléletét, akkor ebbe már akármilyen áttétellel be tud vonni különböző tapasztalatokat. És a művészet, a művészet történet kincsestára valami olyan elképesztő gyűjteménye az értékeknek és a szakmai tapasztalatoknak aminek nem lehet a végére járni sose: végtelen tanulási lehetőséget jelent. Úgyhogy én tényleg szó szerint értelmezem, hogy nemcsak a jó pap, hanem a jó művész is holtig tanul.
Egyébként furcsa dolog, hogy jó tíz évvel fiatalabb kollégákkal is nagyon jó és személyes kapcsolatom alakult ki és ez fontos, mert az ember ne záródjék be a saját generációjába.
Aztán tudok itt mutatni egy Fehér Lászlót. Én nagyon kedvelem az ő munkáját is, vele nagyon sok kiállításon szerepeltem már.
Aztán még a gardróbban is… Tehát a felső munka Károlyi Zsigmondnak egy szép festménye, és az alsó két lap, ami elég kontrasztos ehhez képest, az pedig a már többször emlegetett Karl Pfahler német művész munkája. Ő tizenöt évvel idősebb nálam, de nagyon sokat tanultam tőle. Ahogyan a hazai mesterek közül mondjuk Korniss Dezsőt tekintem igazában a mesteremnek, a külföldi művészek közül, jóllehet nem túl nagy a korkülönbség köztünk, Pfahlert tekintem. Fontos számomra, hogy ezek a lapok vagy munkák a művészek valamilyen szellemi jelenlétét képezik itt a lakásomban, és egyfajta támpont a napi kapcsolat velük. Támpont ahhoz, hogy az éppen készülő munkáknál is meg tudjam ítélni a feladataimat, kijelölik a számomra a színvonalat, a gondolkodásnak valamilyen szintjét, amit én borzasztó lényegesnek tartok. Bármennyire is személyes dolog a művészet mégis én mindig úgy képzeltem, hogy amikor az ember elindul a pályán, már abban a pillanatban belecsöppen egy művészettörténeti helyzetbe, ami egy lineáris folyamat és belecsöppen a kortárs művészet horizontális összefüggési rendszerébe. Tehát, hogy egy olyan kontextusban van, amelyet nagyon célszerű tudomásul venni és meggondolni, mert ebben az összefüggési rendszerben tudja az ember igazán meghatározni értelmesen a saját személyes feladatát. Tehát amikor az ember építi a saját személyiségét és megpróbálja megkeresni a személyisége vizuális vetületét, akkor ezt az összefüggési rendszert sem lehet figyelmen kívül hagyni. Tehát, hogy nem velem kezdődik a művészettörténet. Ezt én mindig is vallottam és ez persze meglehetősen komoly nehézségeket jelent. De azért kell nagyon sok információval rendelkeznem, hogy véletlenül se csináljak olyat, amit mások már megcsináltak — és jobban megcsinálták. Mostanában sajnos ezt éppen fiatal művészkollégáknál tapasztalom, hogy nem ismerik elég jól a közelmúlt művészettörténetét, és ez nemcsak Magyarországra érvényes hanem nemzetközi kiállításokra is, ahol fiatal művészek mutatnak be. Nagyon gyakran lát az ember visszaköszönő műveket, az ilyen sokat látott emberek, mint én, hamarabb észreveszik, hogy ezt bizony már láttam harminc évvel ezelőtt, csak esetleg jobb minőségben. Ezért tartottam fontosnak mindig a magam számára a jó és alapos tájékozottságot. Az információáramlásnak ezen a szintjén, és mivel ma már egy globális világban élünk és dolgozunk, annyira a levegőben vannak a dolgok, hogy teljesen véletlenszerűen is meg tud csinálni az ember valami olyasmit, amit mások is csinálnak, vagy esetleg korábban, vagy jobban megcsinálták. Nincs egyszerűen indoka annak, hogy megismételjünk már jól megcsinált dolgokat, hanem kell keresni azt a nagyon keskeny ösvényt, ahol az ember önmagát tudja kifejezni, és valami olyasmit tud hozzátenni az egyetemes és lokális művészettörténethez ami még nem volt. Itt nem feltétlenül arról van szó, hogy az újdonságnak valamilyen indokolatlan hajszolása volna szükséges, hanem egyszerűen valami friss dolgot kell produkálni, valamit, amit csak én vettem észre a világból, a művészetből és ehhez bizony elég alapos tájékozottság és nagyon alapos szakmai felkészültség szükséges

*A szöveg a videófelvétel adott képekre vonatkozó részeinek majdnem szó szerinti átirata. Az eredeti változatba, a könnyebb olvashatóság kedvéért, csak kisebb javítások kerültek.

2005/2. 76-80. o.