A könyvrecenziók általában abban az illúzióban ringatják az olvasót, hogy a bennük foglaltak nem avulnak el annyira gyorsan, mint egy blogon megjelenő kritika megállapításai. Az illúzió alapját a könyv maradandóságába vetett hit jelenti; a pillanat meghaladását pedig többek között a kiadvány előkészítésébe, szerkesztésébe, tervezésébe befektetett idő garantálja. A 150 éves az Akadémia székháza című könyv ebből a szempontból erős garanciákkal rendelkezik: az alapjául szolgáló kiállítás (150 éves az Akadémia palotája) még 2015-ben nyílt meg, a kötet létrehozásában számos tudós és alapos szerző közreműködött, a benne foglalt tudás pedig számtalan korábbi könyv és tanulmány megállapításaira támaszkodik. Azonban a Bicskei Éva és Ugry Bálint által szerkesztett impozáns munka olvasása közben a 2018-as recenzens óhatatlanul folyton a jelenre gondol; a régi fotókon látható szereplők, az elemzések mondatai az aktuális események fénytörésében jelennek meg. A hírek most a Magyar Tudományos Akadémia függetlenségének megnyirbálásáról, az autonóm tudományos tevékenység ellehetetlenítéséről szólnak, s ezzel kapcsolatban már rövid távon sem lehetnek illúzióink.

A Köszöntő második mondata is már csak áthallásosan olvasható: „A Magyar Tudós Társaság 1825-ös megalapítása, majd két évvel későbbi törvénybe iktatása után az intézménynek több mint negyed századon át nem volt saját épülete.” Itt és most a sajátra kerül a hangsúly, s ez a szó végigkísér az egész köteten, szoros összefüggésben pendant-jával, a „köz”-zel. A tudományos autonómia és a köz szolgálata mellett azonban a háttérben (vagy épp az előtérben) mindig megjelennek azok a politikai és társadalmi összefüggések, amelyek – Bicskei Éva szavaival – „az épületbe beszűrődve nyomot hagytak”. „A hivatalos szervek által 1858 folyamán jóváhagyott új alapszabályok több lényegi kérdésben megfosztották az intézményt önálló döntési jogkörétől. (...) Így nem tehettek mást, mint hogy a korlátozások közt folytatták a munkát, és erre buzdították a tagokat is.” A fenti mondatok a felépítendő székház országos gyűjtésére kiküldött aláírási ív képe mellett olvashatók; a szétküldött háromezer ív, a rajtuk látható nevek és összegek („az alább kitett sommák”) önmagukban is megvilágítják az egykori nemzeti buzgalom és a mai tehetetlenség közti szakadékot. A leírhatatlan különbséget talán még jobban érzékelteti az a tény, hogy az építési bizottság 1861-ben a tervpályázaton való részvételre a korszak egyik legnevesebb német építészét, Friedrich August Stülert kérte fel, akinek Neues Museumát két évvel korábban nyitották meg Berlinben. Az egykori fotók alapján elképzelhetővé válik, hogyan emelkedett ki a hatvanas évek közepén pesti környezetéből a neoreneszánsz épület, merészen ellenpontozva a túlparti királyi Várat. Valójában bárhol üti fel az olvasó a könyvet, képtelen szabadulni a szomorú ellenpontoktól és áthallásoktól. Hiszen a kiragyogás (vagy más szemszögből: idegenség) a belsőre is vonatkozott: már az építészeti tervmagyarázatban megtalálható az elsősorban Henszlmann Imre nevéhez fűződő elképzelés a képtár berendezésére. Az Esterházy-gyűjtemény puszta említése a múzeumi törvény néhány évvel ezelőtti átformálásának emlékét hívja elő, s most már a Művészeti Gyűjtemény tavalyi bezárásával kapcsolatban is nehéz bizakodva tekinteni a közeljövőbe. Az intézmény azonban ennél sokkal maradandóbb, ezt sugallja az épület- és a gyűjteménytörténet egyaránt. Mindez leginkább talán a központi, Decoratio fejezetben tükröződik (a könyv fejezetcímei stílszerűen latin nyelvűek), amely többek között az épület belső díszítésének programját elemzi. A díszteremben Lotz Károly seccóinak tartalmi struktúrája Raffaello és Michelangelo vatikáni képciklusainak szerkezetére vezethető vissza, emellett a Parnasszus témájának képi hagyományaiban gyökerezik. „Így emelkedett az Akadémia palotájának tömbje Parnasszus hegyeként az ország fővárosában, a város közepén; szellemi értelemben mindig is környezete fölé magasodva” – írja összefoglalóan Bicskei Éva, és szavait a képek és a további elemzések támasztják alá. Az intézményteremtés elképzelhetetlen lett volna a mitológiai megalapozás nélkül; nem véletlen, hogy a kötet címlapjára a Növénytár egyik herbáriumlapjának részlete került, rajta a 19. század hatvanas éveiben a római Villa Doria Pamphili parkjában gyűjtött babérral, a parnasszusi Apollón szent növényével.

A babérkoszorú tulajdonképpen zökkenőmentesen vezeti át az olvasót az MTA történetét feldolgozó fényképek szekciójába (fejezetcím: Sessio). Hiszen II. Vilmos budapesti látogatása idején, 1897 szeptemberében olyan gipsz diadaloszlopot állítottak fel Ligeti Miklós tervei alapján a Lánchídnál, amelyen Hungária alakja babérkoszorút tartott előrenyújtott jobb karjában (baljában kardot). Alig több mint két évtizeddel később szinte ugyanezen a helyen egy másik gipszszobor állt: 1919. május elsején a város vörösbe borítása idején ide került Marx Károly szobra (s nem messze tőle Bíró Mihály többemeletnyi ünnepi plakátja). 1938-ban az Eucharisztikus Kongresszus idején pedig már egy kettős kereszt világított a Greshamnél – a második világháború előtti – gyakran persze elmosódott – fotók között a mai néző számára az Akadémia előtt készültek gyakran érdekesebbek, mint az épület belsejében, az üléseken rögzített felvételek. 1945 után azonban megfordul a helyzet (bár 1953. május elsején ott díszeleg a Rákosi-portré a téren), a belső jelenetek szakértő kommentárokkal azonnal mesélni kezdenek a történelemről. Andics Erzsébet, az első női akadémiai levelező tag tart beszámolót 1950-ben a varsói II. Béke Világkongresszusról, és alakja, röviden összefoglalt élettörténete egy egész korszakot képes megjeleníteni. Hruscsov és Kádár látogatása, nagygyűlések tapsoló pártemberekkel, Haydn-emlékülés, ahol Kodály lapoz a zongorán játszó Szabolcsi Bencének – valamennyi képhez értő magyarázatok tartoznak, ritka a fotókon az „egy ismeretlen”.

A történelmi panorámát olyan képzőművészeti alkotások is kiegészítik, amelyek az elmúlt években újrafelfedezve a kortárs magyar képzőművészetben is megjelentek. Ilyen Beck András Olvasó munkása, amelyet alkotója eredetileg a népi kollégiumok jelképének szánt, ezek megszüntetésével viszont az Akadémia épületében új jelentést kapott: „hű kifejezője a munkásosztály és a tudomány új egységének” – 2014-ben a Kis Varsó értelmezte újra. Bernáth Aurél 1958-as Budapest-panorámája Gróf Ferenc 2016-os kiállításán, a Kiscelli Múzeumban kelt újra életre, s amelyen a pesti oldal, középpontjában a Roosevelt térrel leginkább falanszterre emlékeztet. A kötet művészettörténeti szempontból legfontosabb része azonban az utolsó fejezet (Societas Litteraria), amelyben a tudós társaság portrégalériájának egyes kiemelt darabjai kerülnek történeti kontextusba.

A kontextusteremtés a kötet legnagyobb erőssége. Mintha a szerkesztők egy korszerű elvet követve az internetes böngészés struktúráját ültették volna át a nyomtatott világba – csak éppen a Wikipédia-adatok között itt mélyebb (de olvasható léptékű) tanulmányok vagy tanulmányrészletek vezetnének át. Tulajdonképpen érdekes kísérlet lenne feladni a könyvet egy bölcsészhallgatónak, az első betűtől az utolsóig. A képzeletbeli hallgató – érdeklődésétől függően – nyilván néha érdekesebbnek, néha szárazabbnak tartaná az anyagot, de mindig pontos információkat kapna, s a magyar történelem és kultúrtörténet másfél évszázadáról bizonyosan enciklopédikus tudáshoz jutna. A tudás átadását segíti a tervező, Koronczi Endre munkája, amely gondos, és a tartalom rovására sohasem tolakszik az előtérbe. Szépen gondozott, fajsúlyos alapmű született, s ez még fontosabb lehet egy olyan korban, amikor korábban megkérdőjelezhetetlennek gondolt értékek válhatnak egy-egy politikai döntés nyomán bizonytalanná.

Bicskei Éva, Ugry Bálint (szerk.): 150 éves az Akadémia székháza. Épület-, intézmény- és gyűjteménytörténet. Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2018.