A BÁLNA, AMELY TENGERALATTJÁRÓ VOLT

Gosztola Kitti: Azt mondják, egy kéz nem bír el két dinnyét egyszerre

Gosztola Kitti

A bálna, amely tengeralattjáró volt. Kortárs pozíciók Albániából és Koszovóból című időszaki kiállítás katalógusa az albán és a koszovói művészet fejlődéséről ad átfogó képet a két állam történelmi múltjának bemutatásával Fabényi Julia múzeumigazgató kurátori bevezetője, valamint Gëzim Qëndro, Shkelzen Maliqi műkritikusok és Sezgin Boynik művészetteoretikus tanulmányai révén.


A katalógus bevezető szövegei a kettévált régió kultúrájában bekövetkezett szakadást, majd a 2000-es évektől megfigyelhető közeledést, kialakuló párhuzamokat részletezik. Az Albánia és a hozzá csatlakozni kívánó Koszovó között 1913-ban meghúzott határokat a második világháborút követően nemcsak hogy visszaállították, de 1949-ben, Tito és Hoxha megromlott politikai kapcsolatának következményeként véglegesen le is zárták, kettéválasztva ezzel az albánok lakta területet. Ettől kezdve Albánia és Koszovó művészete ellentétes utakon járt. Míg a Hoxha-féle kemény diktatúra alatt Albániában kizárólag a szocialista realizmus kapott teret – nem létezett a volt szocialista országokra szinte kivétel nélkül jellemző második nyilvánosság sem –, addig Koszovó, Jugoszlávia részeként Tito nyugati nyitásának következményeként egy kritikai éltől mentes, esztétizáló, modern művészetet alakított ki.

Előrelépések mindkét művészeti színtéren viszont csak a két országot elszigetelő diktatúrák végével kezdődtek, a 2000-es évek elején, jellemzően osztrák és más külföldi kulturális alapítványok támogatásával. René Block és Harald Szeemann a „Balkán művészetét” tematizáló kiállításai és a KulturKontakt rezidencia programjai lehetőséget biztosítottak az albán és a koszovói művészek nemzetközi integrációjára. Albániában a kulturális élet fellendülését a tiranai biennálék is elősegítették, melyek Edi Rama, Tirana egykori polgármestere (ma Albánia miniszterelnöke) szervezésében valósultak meg. (A kiállítás egy egész szekciót szentelt ennek a biennálé keretében megvalósult városrehabilitációs projektnek A város visszaolvasása alcímen.) Shkelzen Maliqi tanulmányában René Block és Harald Szeemann leegyszerűsítő, a „balkanizmust” mint pozíciót erősítő koncepcióival szemben is érvel, hiszen amint a nyugati kritika figyelme más felé irányult, a két színtérnek a Nyugat segítsége nélkül is fenn kellett tartania magát. Sezgin Boynik emellett a koszovói színtér nehéz anyagi helyzetére is kitér, többek között az ízlésben és világnézetben konzervatív oldal és a progresszív művészetet képviselők között zajló, közpénz fölötti civakodásra.

A katalógusszövegekben a kiállítás kurátori koncepciójának mélyrétegei is feltárulnak. A kurátori munka elsődleges szempontja az volt, hogy a két régió művészetét a 2000-es években felfutó Balkán-kontextuson kívül, egyedi sajátosságában mutassa be és felfejtse a két színtér közötti párhuzamokat. Albánia és Koszovó kultúrája a rendszerváltást követően is külön fejlődött, viszont a diktatórikus múlt és a történeti adottságok miatt mégis sok ponton mutat hasonlóságot. Mivel a két ország zaklatott közelmúltja és önállósodási folyamata egyazon örökségből fakad, a kiállítás azokat a műveket részesítette előnyben, melyek a függetlenedés nehézségeivel foglalkoznak vagy a súlyos történelmi hagyaték nyomait hordozzák magukon. Az alkotások visszatérő toposza a múlt örökségének feldolgozása néhol megrendítően tragikus, néhol ironikus megfogalmazásban. A bemutatón számos fiatal, a 80-as években született művész szerepelt, náluk a diktatúra nem tudatosan megélt, hanem családi örökségként létező mentális nyomként jelenik meg.

A katalógusban visszaköszönnek Kálmán Borbála tárlatról már jól ismert falszövegei is.

A kiállításhoz hasonlóan a katalógus vonatkozó része is hét témakörre tagolódik. A fejezetek különböző munkák bemutatása mellett elemzik a két színtér közötti párhuzamokat és ellentmondásokat is, összefüggésben azzal, hogy az elmúlt 20 évben milyen kérdések foglalkoztatták az albán és a koszovói kortárs művészeket.

A Hétköznapi utópiák témakör indítja a katalógust. Jakup Ferri rajzai és textiljei abszurd képet vázolnak fel a környezetükben elszigeteltségben élő koszovói emberekről. Kézi szövésű szőnyegeit albán nőkkel együttműködésben készíti, ezzel utalva a kortárs művészet és a máig jelen lévő hagyományok összeegyeztethetőségére. Driton Selmani Utópia, a hely, amely nem létezik (2009) köztéri performanszát egy évvel Koszovó függetlenségének kikiáltása után hajtotta végre. A videó a Pristinába vezető autópályán készült és arra reflektált, hogy a médiában paradicsomi helyként reklámozott, újonnan alakult államról alkotott elképzelések mennyire távol állnak a valóságtól.

Az Időrendek címet viselő témakör a diktatórikus múlt súlyát, a múlt és a jelen közötti viszonyrendszert taglalja. Itt találjuk például a nemzetközi szinten legismertebb albániai származású művész, Adrian Paci legelső videomunkáját Albániai történetek (1997) címmel. A 90-es évek végén, a kommunista diktatúra felszámolását követően, az új demokratikus vezetés súlyos válságba sodorta az országot. Ezek az események több családot és fiatalt késztettek emigrációra. Ekkor hagyta hátra hazáját többek között Adrian Paci is és költözött Olaszországba. Az Albániai történetek egy nagyon egyszerű, de mélyen személyes mű ebből az időszakból, melyet Paci hároméves kislányával készített. A filmben a lányát hallhatjuk, amint saját maga által kitalált abszurd tündérmeséket mond el a kamera előtt. A történetekben a folklórból ismert szereplők – mint a boci, a cica és a kakas – kalandjaik során katonákkal és a nemzeti erőkkel találkoznak.

A Palimpszeszt azt elemzi, hogy milyen szempontok szerint lehet újraértelmezni a múlt hátrahagyott örökségét a jövő számára. A katalógusban ennél a fejezetnél találjuk Violana Murataj „Ditëlindja” – Születésnapom megünneplése (2010) című munkáját, aki a Hoxha-rezsim alatt építtetett közel 6000 bunker közül barangol be jó néhányat videójában.

A város visszaolvasása az elmúlt évtizedek lenyomatait vizsgálja a városi folyamatokon belül. Ennél a fejezetnél találjuk a katalógus bevezető szövegében is tárgyalt városrehabilitációs céllal indított tiranai biennálésorozatot, melynek segítségével sikerült a fővárosnak magára vonnia a nemzetközi művészeti színtér figyelmét. A katalógusban négy videomunka is említésre kerül, melyek Edi Rama homlokzat-projektjét és művészeti programját elemzik más-más aspektusokból. Rama 2013 óta Albánia miniszterelnöke, maga is festőművészként kezdte pályáját. A 2000-es évek elején Tirana polgármestereként színesre festette a főváros egyes részeinek homlokzatát, hogy költséghatékony módon vonzóbbá tegye a várost. Több művész számára a polgármester kezdeményezése ellenszenves lépés volt, hiszen személyesen döntött a végső látványról. Gentian Shkurti Színvak (2004) című fikciós videomunkájában egy nő és egy színvak fiú beszélget arról, hogy a városban milyen változások történtek a homlokzat-projektnek köszönhetően. Alban Hajdinaj műve radikálisabban nézi a változásokat: a Szem előtt (2003) című videó a korábbi polgármester köztéri intervencióját az állampolgárokkal szembeni vizuális erőszakként értelmezi.

A Meg nem írt történetek témakör alá tartozó művek a társadalmon belüli viszonyrendszerek és a patriarchális albán társadalmi szokásjogok 21. századi érvényességének kritikáját fogalmazzák meg. Az albániai és a koszovói albán társadalmi hagyományokat mindmáig átszövik a Kanun törvényei, melynek hatása, hogy a homoszexualitással vagy a női egyenjogúsággal kapcsolatos felvetések mind a mai napig felháborodást váltanak ki a lakosság körében. KOJA (Fitore Isufi) Japán (Szüzességi zászló) (2006) című művében a máig élő hagyományok legitimitását, a tradicionális népszokások érvényességét kérdőjelezi meg. A Japán azt a vidéki Koszovóban még létező hagyományt teszi gúny tárgyává, mely szerint a nászéjszaka után úgy ünneplik a menyasszony szüzességét, hogy közszemlére teszik a házaspár vérfoltos lepedőjét, így igazolva az asszony tisztaságát az őt befogadó család előtt. KOJA művében egy, a közepén piros folttal megjelölt fehér zászlót látunk a szélben lengedezni.

Az Újrakódolás fejezethez olyan művek kapcsolódnak, melyek a hovatartozás kérdésével, az identitás mesterséges konstrukcióival, a társadalmi, a politikai okokból felmerülő áttelepülésre reflektálnak. Albánként születni Jugoszláviában, majd Koszovó határain belül kikötni, ez Driton Selmani örökölt identitása. Azt mondják, egy kéz nem bír el két dinnyét egyszerre (2012) című műve egy albán mondáson alapszik, mely azt jelenti, hogy nem lehet egyszerre két dolgot birtokolni vagy nem lehet egyszerre két helyen élni. Selmani egy Albánia és Koszovó határában lévő hídon állva két görögdinnyét tart a kezében. Arra kérdez rá, hogy hogyan lehet ugyanannak az embernek maradni, miközben mesterségesen különböző identitásokkal ruháznak fel.

A kiállítás külön fejezetben foglalkozott azzal, hogy a művészek hogyan élik meg saját nyugat-balkáni pozíciójukat, illetve a kelet-európai országokra általánosságban (is) jellemző nehézkes művészeti infrastruktúra működését. A To be a künstler... (Hogy művész lehess...) alcím köré rendezett művek között emblematikus Jakup Ferri, Driton Hajredini, Lulzim Zeqiri A kurátorra várva (2012) című közös performanszának dokumentációja, melyben a három koszovói művész egy egész éjszakán át várt Edi Muka albán kurátorra a Koszovói Nemzeti Galéria előtt annak reményében, hogy a kurátor felfedezi őket és részvételt kínál számukra az általa rendezett kiállításon.

A bálna, amely tengeralattjáró volt. Kortárs pozíciók Albániából és Koszovóból. Szerk. Dr Fabényi Júlia – Kálmán Borbála Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, 2016, 240 oldal, angol-magyar, 2.900 Ft.