Peitler István Pécsett született 1902. július 17-én. Édesapja, aki bíró volt, asszimiláns sváb, édesanyja kálvinista nemesi családból való. Házasságuk sikertelen, válással végződik, noha három gyerek is születik belőle, akik mindhárman tehetségesek és érdeklődők. István – a családi anekdota szerint – amikor a ciszterci gimnáziumban abszolvált érettségit követő őszön felszáll az akkoriban szerb fennhatóság alatt álló szülővárosában a vonatra, még a pesti közgazdasági egyetemre készül, mikor leszáll róla, már Bécsben akar filmezést tanulni. Tehát először Bécsbe megy, ahol rokonoknál lakik, festőművészekkel, szobrászokkal barátkozik. Valószínűleg ezeknek a hatásoknak is köszönhető, hogy végül ¬ a család ellenkezése dacára ¬ a budapesti képzőművészeti főiskolára iratkozik be, ahol Lyka Károly reformjainak köszönhetően a modernséget, a francia szellemet képviselő tanárok, Vaszary János és Csók István kaptak ezidőtájt katedrát.

Peitler egyike az első Vaszary-tanítványoknak, és tagja annak az új szemléletű nemzedéknek, amelyről mesterük így nyilatkozik a Pesti Napló 1922-es karácsonyi (dec. 24-i) számában: „A mai, új festőgeneráció, – ebbe a kategóriába belefér, ha tetszik, minden izmus, ¬ sokkal tudatosabb, mint a régi. Ez a legjellemzőbb vonása, amely elválasztja az előtte járóktól. Az öregekben több volt az ösztön, a fiatalokban több az öntudat. Tudatosan törnek a cél felé s a modern ember minden problémáját nem csak ismerik, hanem érzik, élik is. Valami nagy gondolat- és érzés-egységre való törekvés fűti őket: új világszemlélet szüksége. Bensőbb s talán igazibb is az eddigieknél. A festői visszaadáson, ilyen, vagy olyan formanyelven megszólaló leábrázoláson, sőt a térbehelyezettség kifejezésén is túl, más, mélyebb dolog érdekli az új művészt: az élet egysége, amely a művészetben, mint kompozíció jelentkezik.” Vaszary és Csók oktatási módszerei az addigi akadémikus, vagy jobb esetben a természetábrázolást követelő szemlélettel ellentétben hagyták a növendékeket szabadon kísérletezni, sőt megismertették velük a legmodernebb irányzatokat, „izmusokat”: az ő diákjaik gipszfejek másolása helyett olyan feladatokat kaptak, hogy „csináljanak kompozíciót a vörös színre”.

Visszaemlékezések, illetve a kedvenc Vaszary-tanítvány, Klie Zoltán egyik mesteréhez írott levele szerint Párizsba kikerülve csak az ő hallgatóik nem zavarodtak össze a rájuk zúduló új impulzusok következtében. Vaszary a hazai művészeti életben kivívott pozícióját is növendékei hasznára fordította: csoportos kiállításokon mutatta be műveiket a fiatalok számára addig szinte bevehetetlen Műcsarnok, vagy a szintén rangos kiállítóhelynek számító Ernst-Múzeum falain. Peitler István is szerepel ezeken a tárlatokon, úgy is, mint a Képzőművészek Új Társaságának tagja. A társaság folyóirata első számában reprodukálja három művét (Arcképtanulmány, Áldozat, Tájkép).
1926 októberében négy vízfestményt állít ki a Műcsarnokban (Kompozíció, Danaidák, Esti kép, Út), de szerepel az UME bemutatkozó kiállításán is 1928-ban a Nemzeti Szalonban (Piros szoba, Lámpa, Glicínia csendélet, Impressio, Circus a Balatonnál), majd Bécsben, Nürnbergben, Genovában. Szakmai elismertségét mutatja, hogy az induló Új Szín című lap is hozza műveit 1931-ben.

Mindeközben „érzi és éli a modern ember minden problémáját”: a főiskolai tanulmányokhoz anyagi támogatás kellene apjától, aki viszont nem nézi jó szemmel sem pályaválasztását, sem az olyan eseteket, mint amikor fiát a Jardin (?) mulató egyik artistanőjével találják félreérthetetlen helyzetben egy szállodai razzia során az igazoltató rendőrök...

Anyagi problémáit nemsokára enyhíti, hogy Gadányi Jenő beajánlja tanárnak Dienes Valéria mozdulatművészeti iskolájába, ahol kosztümtant ad elő. A mozdulatművészet, ami a századfordulón diadalútjára induló szabadtáncból válik a modern, függetlenedni vágyó nők kedvelt önkifejezési formájává, az 1920-as, -30-as években éli fénykorát. Budapesten is több iskola működik, s noha más-más módszerekkel tanítanak, felfogásuk közös: „válj tudatossá, és tanulj, hogy tudásod ösztönössé tegyen, s tudásod birtokában ösztönösen alkothass.” Mindez tökéletesen egybecseng azokkal az új művészetfelfogásokkal, amelyek a képzőművészet alakulását is befolyásolják, és amelyek az expresszionizmus utáni „tárgyilagosabb” irányzat térhódítását eredményezik.

A megkonstruált mozdulatsorok, a kemény gyakorlatokkal ideálissá tett testekből épített kompozíciók nemcsak kézenfekvő témái a kor művészetének, hanem mélyebb összefüggéseket is mutatnak akár a Freud utáni pszichológiával, akár a tökéletesen megváltozott nőideállal, akár egy újfajta, valamiféle értelmes rend utáni vágyat mutató világnézettel. Az egyenjogúság utópiáját egyébként tökéletesen kifejezi ez a megváltozott nőideál: a fűző lekerülésével megszűnik a nőies idomok túlhangsúlyozása, a rövid, egyenesre vágott haj, a fiús alkatot igénylő, a nemek közötti különbségek elmosására törekvő divat mind-mind a letisztultságra törekvő, univerzális értékekre koncentráló szemléletmód megnyilvánulásai.

Visszatérve Peitler Istvánhoz: életútjáról nem rendelkezünk túl sok információval; festőkarrierjének is csak arról a számottevő eseményéről tudunk, hogy 1930-ban az akkor már Párizsban élő Beöthy Istvánnal rendez közös kiállítást a Bank utcai Kovács Szalonban. Ezt a műintézményt egy, a modern művészetet kedvelő házaspár tartotta fenn, akik igyekeztek a páros kiállításokat úgy szervezni, hogy egy jó társadalmi kapcsolatokkal rendelkező művész mellé egy kevésbé ismertet hívtak meg, remélve, hogy az ismertebb névre bejövő közönség - netalántán vásárlók - figyelméből így a másik művész is részesül. Peitler István itt valószínűleg olajképeket, temperákat állított ki, de sajnos nem rendelkezünk a kiállítás katalógusával. Az 1930-as UME-kiállításon hat festménnyel képviselteti magát: Ülő akt, Korsós csendélet, Üvegek, Csendélet fekete kendővel, Galambdúc, Csendélet. Noha emellett visszaemlékezések is szólnak festményeiről, a család tulajdonában csak kevés olajképe maradt.

Jelentős viszont az a grafikai anyag, amelyből néhány éve került a Nemzeti Galériába 13 darab. Grafikái között a mozdulatművészeti előadásokat megörökítő akvarellek, a modern nagyvárosi lét, az éjszakai élet által ihletett víziók éppúgy megtalálhatók, mint a konstruktivizmus hatásáról árulkodó tájképek.

Jelentős volt illusztrátorként is: hagyatékában Rilke-kötet, egzotikus útleírások borítótervei, indiai történeteket megjelenítő lapok maradtak fenn, meglepő sokoldalúságáról árulkodva. Stílusában a német expresszionisták (Schmidt-Rottluff, Kirchner) 1920-as évekbeli munkáival rokon vonások ötvöződnek konstruktív elemekkel, néhol naiv, népies motívumokkal. Néhány tájképe Molnár Farkas Itália mappájának lapjaival mutat rokonságot, akvarelljeit, temperáit pedig talán a közönség által jobban ismert ¬ és Peitlerrel szoros barátságban lévő – Klie Zoltán műveihez lehetne hasonlítani, vagy a korai Gadányihoz, Bene Gézához, Hincz Gyulához, akik valamennyien UME-tagok voltak. Életének 1930 utáni szakaszáról alig tudunk valamit azon kívül, hogy tíz évig élt boldog házasságban zsidó származású feleségével. Pályája tragikusan fiatalon zárult: 1943-ban agydaganat végzett vele.