Tudathasadásos állapot az Art Basel múzeumi színvonalú standjai után múzeumba indulni; hasonló művek várnak, csak ott nem szabad közel menni hozzájuk. Megnyílt Bázel új kiállítóhelye, és elsőként a modern szobor történetét meséli el. Ellsworth Kelly a főszereplő, akinek vakítófehér acélszobrát csodálva néztük már a Fondation Beyeler buja parkjában is.

Bázelnek százhetvenezer lakosa van, igaz, hogy a harmadik legnagyobb város Svájcban, de jól besétálható, kedves, átlátható, kicsit régimódi hely, régimódi vagyonokkal. Átlagon felül ellátott művészettel, nemcsak az Art Basel és holdudvara évente egy hétre ideutazó extraerős felhozatala, de fontos építészek által tervezett múzeumai, gyűjteménye révén is. Épített még egyet a város, pár hónapja készült el a Kunstmuseum új tömbje, felerészt magánpénzből. Nyitókiállítása összeköti korábbi kiállítóterekkel, és a modern szobor ötven évének szemléletes anyagából kikacsint egy csodálatos Ellsworth Kelly-mű. Kelly most karácsonykor halt meg, 92 évesen, és előtte kevéssel azt mondta, még tizenöt évet szeretne, hogy megcsinálja, amiket tervez. 

Bázelben már a reptér hirdetőfelületein elkezdett a memóriámba égni Kelly piros-kék formája, amely az új kiállítást promotálja. Befelé a taxiból nézegetve az utcákat még jó párszor felvillant a kép, és újra meg újra azt éreztem, szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, meg fogom nézni az Art Baselt, a hozzánőtt fiatal vásárokat, de még ezt a Kellyt is nagyban, élőben. Kellene csinálni egy felmérést arról, kinek melyik művektől, korszaktól és hogyan jelentkezik boldogságérzet a testében. Nem tudom, a forma-e, vagy ez a két szín, vagy még a tavalyi velencei Palazzo A Kunstmuseum Fortunyban rendezett kiállítás Ellsworth Kelly-képe – erről lelkesedtem itt –, mindenesetre egyszerűen azt éreztem, rend van a világban, harmónia és értelem, ha úgy alakult, hogy ennek a műnek a közelében leszek. Múzeumba menni az Art Baselről másfajta élmény, mint egyébként. Normál esetben világosan különválik az élet és a kiállítás, a saját dolgaink és a termekbe kihelyezett anyag. A műtárgyakkal való boldog összekapcsolódás persze hogy megvan – azért is megyünk –, de hogy is mondjam, az, hogy viszonyunk lesz velük, láthatatlan szálon zajlik, a mi kis titkunk, miként kerültünk közös történetbe velük, hiába voltak mások is ott, járkáltak és nézelődtek, de mit sem tudnak arról, bennünk mi játszódott le. Viszont. Az Art Basel standjain azokat a neveket olvassuk a képcédulákon, amiket múzeumokban szoktunk, és olyan színvonalú műveket látunk, amilyeneket múzeumokban szoktunk. Csak itt jön valaki egy puha bőrmokaszinben, felesége társaságában, és elcsomagoltatja. Kifejezetten mulatságos nézni, ahogy fóliákba tekert képekkel haladnak ki az emberek a vásárról, és láttam már sok vásárt és sok gyűjtőt, sőt aukciók után is megfigyelhettem, amikor összecsomagolt festményeket vittek az autóikhoz a vevők, de mégis, ami itt van, olyan erős anyag, hogy lassan áll át az ember agya arra, hogy mindeközben eladó is.

Onnan érkezünk, hogy a Magyar Nemzeti Galériában Picasso-kiállítás van, a Fondation Beyeler fantasztikus gyűjteményében is mennyire szép Picassókat látni, itt meg kapni lehet. Szóval ami normálisan egy múzeumshopi bögrében szublimálódik, és kontrollált keretek közt marad – miszerint ez itt az eredeti mű, ez itt is marad, az meg egy cuki táska a nyomatával, amit hazavihetsz – na ez a rend kicsit fellazul.

Pár nap Art Basel után jutottam el megnézni a Kellyt. A Kunstmuseum kapott egy új szárnyat, ha ez a jó kifejezés, az 1936-os átriumos épülettel szemben, az utca túloldalán áll az óriási monolit tömb, amely éjszaka, a homlokzatba épített LED elemek révén, sávosan világít. Antracitszürke minden, a falak, a lépcső, a korlátok, az ajtók, nagyon minimál és hűvös hátteret adva a műveknek. A második teremben megkérdeztem az őrt, ki az építész, és esküszöm, koncentráltam, de harmadikra se értettem a svájci–német dialógusban a nevet, csak azt, hogy helyiek. Emanuel Christ és Christoph Gantenbein nyerték a tervpályázatot, amelynek zsűrijében ott ült például Nicholas Serota, a Tate igazgatója, aki épp a vásár napjain avatta új londoni épületét. Bázel kedves kisvárosiasságában érdekesen hat egy ekkora ultramodern tömb, de a helyiek támogatták és szeretik. Amikor a város önkormányzatát 1967-ben megszavaztatták, vásároljon-e a múzeum két Picasso-képet, elsöprő többséggel ment át a javaslat, és most is vállalták, hogy állják a százmillió frankos költség felét. A másik részét privát adományokból fedezték, közöttük egy nőé a fő dicsőség, az 1955-ben született Maja Oeri a Roche gyógyszergyár alapítóinak örököse és meggyőződéses, aktív művészetpártoló.

   

Szóval áll a múzeum, és benne a háború utáni szobrászat modern története, ötven év, amely a műfaj dinamikus megújulását hozta. Három szinten, szellős, világos, nagyvonalú termekben látható az anyag, a művek egy része saját, mások kölcsönzött darabok.

Kifejezetten költői a nyitóterem, Giacometti és Brancusi, és ha nem itt lennénk, senkinek eszébe se jutna, ami most igen; a művészeti tanácsadó, akivel néztem az anyagot, rögtön mondta, nagyjából hány millió dollár ez a pár szép karcsú szobor. Teljesen homogén a térrel Donald Judd négy nagy kockája, játékos a sarokba szórt Félix González-Torres-cukorhalom, kék, piros és fehér színű, USA Today a címe és a dicsőséges zászló esik pixeljeire benne. Előtte ácsorog egy meztelen férfi, Charles Ray munkája ugyanebből az évből, a bábura applikált nemi jegyekkel, és itt van Jeff Koons ezüst lufinyuszija, melynek kapcsán nem győz eléggé hálálkodni az ember, hogy nem ezzel hirdetik az anyagot szerte a városban. Claes Oldenburgh lakkfényes ételekkel és törlőruhákkal teli konyhai asszamblázsa lehet, hogy ugyanaz a mű, ami a pesti Ludwig pop-artján is szerepelt, és felüdülés Max Bill hétszáz kilós gránit Möbius-szalagja.

Az egész anyag, amely egy másik múzeumépületbe is átvezet, a változást, bátorságot, megújulást szemlélteti, ezzel némileg ellentétes, hogy semmit se szabad fényképezni, aki felemeli a mobilját, azt azonnal megkéri egy egyenruhás őr, hogy tegye el, és lássuk be, ez totál idioszinkratikus. Emiatt viszont félve kerüli ki mindenki Carl Andre talajon fekvű acéllapjait, száz szürke négyzetet. Szegény őr nem győzi átvezetni a vonakodó látogatókat, kicsit mint az idős nénit a zebrán a buzgó járókelő, aki nem érti, hogy nem szeretne átmenni rajta. Mindegy. Kelly kétszer másfél méteres kék-piros szobra egyszerűen ragyog a teremben, olyan nehéz megmagyarázni, miért, de mégis valami szellemi nagyság árad belőle, nyugalom, rend, intellektuális tisztaság. Agnes Martin műteremtársa volt Párizsban az ötvenes években, rengeteg munkáját, kísérletét neki mutatta meg először. Reggelenként együtt kávéztak, és a csészék két kistáljával játszott, amikor ez a ringatható forma megtetszett neki. Ezek a szobrai innen indultak. Két nappal korábban a Fondation Beyeler kertjében ebédeltem, az egyetlen olyan napon, amikor nem esett, hanem szikrázóan sütött a nap. A gyepből dúsan párolgott a sok korábbi csapadék, mindenfelé nagy lombos fák és virágzó bokrok. Gondozott kert, a tavirózsák mögött, a Renzo Piano-épület üvegfalán át látszik a gyűjtemény pár képe, az asztaloknál szimpatikus emberek beszélgetnek. 

Ennek a sok jónak és az előttünk elterülő kertnek a közepén áll egy hatméteres hófehér alumíniumszobor. Egyetlen hajtás, egy gesztus a formán, és a fehér felület, amely megsokszorozza a fényt. Kelly szobra olyan, mint a megfigyelő, aki bonyolult, hosszú vitát hallgat. Hallgat, hallgat, majd mindössze egy rövid mondatot fűz hozzá, amitől mindenki csendben marad, mert igaza van. 

Sculpture on the Move 1946–2016, Kunstmuseum Basel, Bázel, 2016. szeptember 18-ig.