A Bunkerspecifikus gyűjtemény – Christian Boros különleges magánmúzeuma

Somosi Rita

A dúsgazdag műgyűjtők világszerte kilépnek az ismeretlenség homályából hatalmas múzeumokat építve a sztárművészekből álló kollekcióiknak. De sajnos kevés a fantázia: ugyanaz a névsor, ugyanazok a témák, ugyanazok a kurátorok. A berlini bunkerban berendezett magángyűjtemény nem ezt az utat járja. Óvóhelytől a penthouse-ig, nemmúzeumtól a kötelező látványosságig.

A banánbunker titkai

Christian Boros, a nagyapja révén magyar felmenőkkel is rendelkező kommunikációs szakember a berlini Friedrichstrasse egyik mellékutcájában lévő bunkert alakíttatta át kortárs műgyűjteménye és saját maga otthonává. Közel hetvenéves története folyamán az épület funkciója már többször változott. 1943-ban építették Karl Bonatz tervei alapján, hogy a közeli vonatállomás utasainak óvóhelyként szolgáljon, innen származik neve is: Reichsbahnbunker Friedrichstrasse.

Full 002542

A műgyűjtő Christian Boros berlini bunkermúzeumában


A háború alatt akár 4000 embernek is menedéket adó épület központi elhelyezkedésének köszönheti, hogy kulturális örökséggé avanzsált – ahelyett, hogy lerombolták volna. A háború után a Vörös Hadsereg használta börtönként, majd évekig textilraktárként funkcionált. 1957-től száraz és trópusi gyümölcsök tárolására használták, mivel két méter vastag falai ideális hőmérsékletet biztosítottak az egzotikus áruk számára. Ekkor ragadt rá a „banánbunker” elnevezés is, sokan mind a mai napig így ismerik.

Berlin egyesítése után újra az államé lett az épület, mégis a „világ egyik legkeményebb klubjaként” vált hírhedtté. A befektetők hardcore techno szórakozóhellyé alakították át, ahol rendszeresen rendeztek szado-mazo és fétis partikat, 1995-ben még a Sexperimenta otthonául is szolgált. Kulturális előélete kimerült két kortárs kiállítás (1996: Files, 2003: Inside out) és a Deutsches Theatre pár előadásának alternatív helyszíneként. A hatóság 1996-ban – a sorozatos feljelentések után – végül a bezárás mellett döntött. Az ezredforduló után a Nippon Development Corporation GmbH vette meg az államtól, tőlük került végül Boros tulajdonába.

A bunker négyzetes alaprajzú szimmetrikus épület, homogén homlokzatai 18 méter magasak. A 2,3 méteres, nyomasztó belmagasságú szinteket több helyen áttörték az átláthatóság érdekében, az egykori 120 terem számát pedig 80-ra csökkentették. Az eredeti falak a legtöbb helyen – fehérre festve – megmaradtak, a sötétben világító irányjelzők mellett pedig még láthatók a történelem során felkerült feliratok (például: „Rauchen verboten”). Jelenleg 3000 négyzetméternyi kiállítóterület oszlik el az épület öt szintjén. Erre a masszív betonkockára épült rá a gyűjtő úszómedencés penthouse lakása, ami egész szinten körbefutó üvegfelületével erős kontrasztot képez az alatta fekvő zárt architektúrával. A bunker átalakítását a Realarchitektur építésziroda tervezte Jens Casper vezetésével. (A projekt a 2006-os Velencei Biennálén is bemutatásra került.) A nagyközönség előtt 2008 nyarán nyílt meg az épület, azóta minden hétvégén látogatható előzetes regisztrációt követően.

Full 002541

A Frierdichstrasse egykor óvóhelynek épült létesítménye ma kortárs magánmúzeumot és luxuslakást rejt a több méter vastag falak mögött


Fények a sötétben

A súlyos ajtókon félve lépünk be az előtérbe, ahol Kris Martin hatalmas, Akiért című alkotása vár: egy némán ringatózó harang. Az egykor valós templomi harangként funkcionáló műtárgy egy bunker bejáratánál egyszerre utal a helyszín történetére és idézi meg a múzeumok kapcsán gyakran emlegetett „művészet temploma” metaforát. A szakrális tartalom még erősebb a belga művész memento mori munkáján, ami az innen nyíló egyik különterem egyetlen alkotása: egy ezüstkoponya, Még életben címmel.


A gyűjtemény első válogatásában a fénnyel és a térrel kapcsolatos munkák kerültek a középpontba. A nyomasztó, szürke hangulatú épületben, ahol egyébként is csak mesterséges világítás van, a fénnyel kapcsolatos munkák valóban életre kelnek. A Berlinben dolgozó Olafur Eliasson a gyűjtemény első művészei közé tartozik. A bunker emeletein számos munkája látható, ő a kollekció legtöbbet szerepeltetett képzőművésze. Fényinstallációi (pl. Berlin colour sphere) jól működnek a bunker súlyos, sötét enteriőrjében, de más munkái is felbukkannak a mostani válogatásban, így a levegő változását követő, körkörösen hintázó ventilátor.

Full 002543

Full 002544

Olafur Eliasson számos alkotása a gyűjtemény részét képezi: fényinstallációinak ideális helyszín a bunker homogén, sötét környezete


A berlini Anselm Reyle fluoreszkáló sárga szekere vagy ezüst szénabálái mellett szintén több munkával képviselteti magát. Santiago Sierra hatalmas fekete téglatestekkel törte át a falat úgy, hogy a kivágott tömbök is az installáció részét képezik, összekötve az épület múltját és jelenét. Bojan Sarcević A kicserélhetetlen kicserélése című, hajóorra emlékeztető alkotása az építészeti és a szobrászati alkotások közötti vékony határra irányítja a figyelmet.

A könnyedebb vonalat képviselik Daniel Pflumm neopopos hangulatú munkái: világító terméklógók körvonalai, a „lényeget” kihagyva. Az alkotások a márkanevek nélkül is könnyen beazonosíthatók, görbe tükröt állítva a fogyasztói társadalomnak. A német Tobias Rehberger portréja művésztársáról, Elizabeth Peytonról egy csíkos vázába helyezett élő virágcsokor, amit mindig cserélni kell, ha elszárad. A dán Elmgreen&Dragset páros hiperrealista installációja egy kórházi szobában fekvő idős embert ábrázol olyan hitelesen, hogy az épülettel szemközt fekvő hotel vendégei már nemegyszer hívtak aggódva mentőt a műalkotáshoz.

A válogatás szubjektív, az ötvenes éveiben járó Boros nem alkalmaz kurátorokat, nem követ művészeti programot. Elismert alkotók fémjelzik a kollekció egészét, a színvonal egyenletes, a profil tiszta. 1990 óta gyűjt, főleg a saját generációját. Több interjúban is kifejtette, hogy az a művészet vonzza, amit nem ért: a művekben a kihívásokat és az izgalmat keresi. Jelenleg félezer körüli műtárgyat számol a kollekciója, az említetteken kívül Damien Hirst, Wolfgang Tillmans vagy John Bock nevével fémjelezve. Évek óta szerepel a brit Art Review magazinnak a kortárs művészet legbefolyásosabb alakjait számba vevő listáján, tavaly feleségével, Karen Lohmannal együtt az előkelő 66. helyen végeztek. Nemrég a Taschen kiadó Art Now sorozatát is szerkesztő Uta Grosenickkel megalapították a művészeti kiadványokkal foglalkozó Distanz kiadót.

Nemmúzeum

Boros többször hangoztatta, hogy ez egy magángyűjtemény, amit szeretne megosztani másokkal, nem pedig múzeum. Ezért nem szerepelnek kiírások, nézelődni is csak vezetővel lehet. A nagyvonalú érkihasználás mellett szándékosan mellőzött mindenféle kiszolgálóhelyiséget: nincs kávézó, se múzeumshop. Nem akarja, hogy a művészet esemény legyen – itt csak a művekre szabad koncentrálni! Amikor Boros megvásárolta az épületet, már a gyűjteménynek keresett helyet. A neutrális környezet ilyen szempontból is jó választás: a „grey cube” környezet nem vonja el a látogatók figyelmét, ahogy a kilátás sem... A művészeket személyesen is bevonta munkáik installálásába; több alkalommal a műveken kellett is változtatni a helyszín sajátosságai miatt, így lettek helyspecifikus helyett „bunkerspecifikus” alkotások.

Full 002545

A bunkermúzeum fogadótere Kris Martin néma harangjával


Berlin múzeumi kínálatával nehéz felvenni a versenyt: ezek a nevek vagy a művek önmagukban nem szólítanák meg a közönséget. Az alkotók nagy része német vagy legalábbis Németországban él, a nagy intézmények mellett a kortárs galériák programjában is gyakran szerepelnek. Több magángyűjtemény is fogad érdeklődőket az Artforum idején kívül is, így a galériát is működtető Céline és Heiner Bastian- vagy a Hoffman- és az Arthur de Ganay-gyűjtemény. A Boros-kollekció leginkább a megdöbbentő, provokatív helyszínválasztása miatt vonzó. (A bürokráciának köszönhetően az épület hivatalos besorolása amúgy: családi ház pincével.) A kortárs térképre és Berlin „must see” látványosságai közé az épület múltja miatt került, nem azért, ami benne van. De a kettő együtt már valóban látnivaló.

Full 002546