A két gyerek szinte kirobban a liftből, és hangoskodva a rövidebb csúszda felső végéhez szalad, ma körülbelül hetvenedszer. A kezükben hozzák a lecsúszáshoz használatos vászondarabot, és a csúszdánál dolgozó lányt régi ismerősként üdvözölve bepattannak a látványos fém- és plexicsőbe, ami olyan, hogy még a csodalámpás Jamie is megirigyelhetné. A csúszda alján azonban nem Kakukkia van, hanem a szikrázó napsütésben álló Újzágráb. Közepén ezzel az érdekes képződménnyel, a kortárs múzeummal, amely előtt a betont direkt közösségi használatra alakították ki (állandó a gördeszkák pattogása, rendszeresen használja stand-up háttérként a tévé, sőt népszerű esküvői fotózási helyszín), és amelybe minden hónap első szerdáján ingyenes a belépés.

 

– Anyukám találta az interneten! – újságolja vidáman Feliks (13) a következő körnél. Ma van a születésnapja, és a barátjával (a pocakos Domagojjal, aki rögtön közbeszúrja, hogy az ő születésnapja négy hónap múlva esedékes) együtt eljöhetett kipróbálni a csúszdát, ami nagyon „cool”. – Tök jó kaland! – teszi hozzá Domagoj, és aztán csak egy boldog üvöltést hallok. Mindketten fölintegetnek, és már rohannak is a főbejárathoz.

 

Közben a látogatók itt és a harmadik emeleti indulási pontnál is egyre többen sorakoznak, mert nemsokára vége az ingyen napnak. Bár a belépőjegy amúgy egy napra szól, és a csúszda az érvényesség ideje alatt elvileg korlátlanul használható, a havonta egyszeri szabad szerdán mindig felbukkan a környék színe-java. Akik eddig értetlenkedve vették tudomásul a jegyárusító pultnál, hogy csak a csúszdáért is ugyanannyit kell fizetni, mint a múzeumi belépőért, záróra előtt mindent beleadnak.

 

Unalmasabb nyári délutánokon az épület északi oldalánál csak egy-egy sikítás hasít a csöndbe. A kontextus: a múzeumi közegben szokatlan reakciók, az intézményi közeg kritikája, élménymúzeum; a féregjáratok, helter-skelter, játszótér, test site, félelem mint örömforrás; tömeges foglalkoztatás kontra vidámpark: mindez merő unalom ahhoz a technikai tényhez képest, hogy a csúszdákon elérhető sebesség 18 km/h.

 

A sebesség függ a páratartalomtól, az aznap lecsúszott látogatók számától, a látogató testtömegétől, és csúszdánként is eltérő. Míg az egyik kiindulási és érkezési pontja is a szabad levegőn van, a másik a múzeum belső teréből érhető el, így könnyebben lecsapódik benne a pára. Az alacsonyabb elem (11,65 m) valójában sokkal gyorsabb, a magasabbikban (16,65) több a kanyar, így tovább élvezhető. Már akinek ez élvezet: a leggyakoribb kérdés közvetlenül az után, hogy miért kell külön fizetni érte, az, hogy mennyire biztonságos a csúszás. Többen kérdezik, lesz-e odalent orvos, ha valami bajuk esik, mi történik, ha elakadnak vagy pont alattuk nyílnak szét az elemek. Az idősebbek rendszerint megkönnyebbülten felintegetnek, jelezve, hogy nincs semmi bajuk. A vásznakat összegyűjtő múzeumi alkalmazott viszont minden alkalommal, mikor egy adaggal fölér, a csúszdán tér vissza szolgálati helyére: ezt is meg lehet szokni.

 

A testi épség a biztonsági protokollnak köszönhetően nincs veszélyben. Eső, hó vagy tartós fagy esetén a csúszdákat eleve lezárják, illetve a takarító személyzet napi rutinjához tartozik megszüntetni a reggeli párát az alsó végek kifutóin és a matracokon. Egy őr kifejezetten a csúszdákat és az időjárást figyeli, és szükség esetén dönt a lezárásról; az elemeket havonta egyszer szemlézik, néhány havonta polírozzák és évente egyszer tüzetes ellenőrzésnek vetik alá. A múzeum látogatóbiztonsági és biztonságtechnikai szempontból kiemelt objektumaiként éjjel-nappal kamerák figyelik őket olyan utcai atrocitások miatt is, mint a graffitis próbálkozások vagy a szándékos rongálás.

 

Höller 2007-ben szinte azonnal igent mondott a felkérésre, és lelkesen járta be a félkész épületet, hogy helyet válasszon alkotása számára. Az építésszel, Igor Franic ́-csal egyetértésben döntöttek az északi front mellett, és gondos tervezés után került helyére a csillogó, futurisztikus páros. Érdekes párhuzamként válik értelmezhetővé Ivan Kožaric ́ szintén az állandó kiállításban szereplő, emeleteket átfogó installációja (Piros vonal, 2011) és fotókon vázolt koncepciója (Városi beavatkozási projekt – Házak fölött repülő színes szalagok, 1971). Höller a városi környezetben való mozgás új lehetőségeit vizionálta, Kožaric ́ képzeletbeli szalagokkal kötött össze épületeket; ám azt nem tudni, számításba vettek-e kelet-európai lakótelepet.

 

A nyitás óta, amikor többen úgy hitték, a csúszda csak vicc, vagy reklám, a múzeum elsősorban ezzel az attrakcióval vált híressé. A közönség 80 százaléka ma is kifejezetten miatta látogat ide, és utólag az intézmény nevére nem feltétlenül, de arra biztosan emlékszik, hogy járt a „csúszdás” múzeumban.

 

Ha valami, akkor a Double Slide sokkal inkább Test Site, mint anno Tate Modern-beli nagy testvérei. Ez egyre nyilvánvalóbb, miközben a csúszda alatt ülve figyelem, ahogy egész családok csúsznak újra és újra, ahogy a csőből kipattog előbb egy bridge fényképezőgép, majd egy vihogó lány, akit a barátnője iPhone-nal is megörökít, vagy ahogy másvalaki saját magát videózza, miközben száguld. Itt napról napra elérhető abszurd tapasztalat a kiállítótér vidámparkká, ingyenes napokon akár valami többé változása, miközben kérdés, maguk a látogatók ennek mennyire vannak tudatában.

 

Gyaníthatóan jobban megérinti őket például az, hogy a csúszdák milyen remekül vezetik a hangot, így lentről gond nélkül lehet csevegni a föntiekkel. Feliks és Domagoj is jó ideig válaszolgatnak egymásnak. Egy testvérpár, akik körülbelül harmadszorra mennek, szintén élvezik a dolgot. – Jöhetsz! – mondja bele kedvesen abba a csőbe a kis- fiú, amelyiken leérkezett.

 

A teória és mások szórakozása egy dolog, végül én is veszek egy nagy levegőt és lecsúszom, miután rájövök, enélkül a történet nem lehet kerek. Csakhogy nekem nem változott meg a csúszdákkal szembeni alapvető viszolygásom – vagyis Höller egyik célja, hogy a látogató saját magával szembesüljön a tárgyon keresztül, megvalósult. Úgyhogy nem vagyok túl hiteles elbeszélő, aki teheti, próbálja ki helyettem is, sokszor, amíg csak a belépőjegye tart.