Annyira szép a kiállítás, hogy majdnem csak egy zavaró momentum van benne. Azért majdnem, mert tulajdonképpen kettő, az egyik és lényegtelenebb a fordítások, néha nehézkesebb szavakat találnak a kelleténél, a félholdak területe helyett azt mondják, kiterjedés, az egyik film narrátora csak másodjára találja el, hogyan is kell kimondani azt, hogy Cascina, mindegy, az úgyis Michelangelo, de az anghiarit, ha melléknév, biztosan kisbetűvel kell írni.

Ennél sokkal fontosabb a kiállítás végén a rajz, egy Leonardo-vázlat, nem sokat lehet látni belőle, mert narancsszínű papíron van, óvatosan világítják meg, de mivel körülötte vörösek a falak, az ember csak éppen odapillant, aha, valami vázlat A Háromkirályok (ez most nagybetű?) imádásához. Két lépéssel arrébb érkezik csak meg a felismerés: hiszen az egész kiállításon ez volt az egyetlen hiteles Leonardo-mű, az egyetlen darab papír, amelyhez hozzáért, asztalra tett vagy rajztáblára feszített, amivel pepecselt, vonalakat húzott rá. Két emeleten át csak róla volt szó, százezerszer közelebb érzem magam itt, Debrecenben őhozzá, mint a Louvre-ban, ahol még mindig az volt a legszebb élményem, hogy a golyóálló üveg előtt órákon át magyarázott egy tárlatvezető a közönségének, minden nézni való trükköt elmagyarázott a Mona Lisáról, kifulladva körülnézett, és azt mondta: van valakinek esetleg még kérdése? Egy magas, ősz hajú, tornacipős úr kicsit ümmögött, aztán győzött benne a tudásszomj: ő csak azt szeretné tudni, hogy ki festette ezt a képet.

Nem az a baj, persze, hogy a kedvenc, mármint az ő számára kedvenc képe előtt vagy mellett sincs ő már ott, mert ilyen az élet, ötszáz év egy kicsit sok, főleg, ha nevezetességgé válik az ember, hanem hogy itt viszont annyira itt van, vagy valaki itt van, akit Leonardónak képzelek. Szóval a kérdés az, hogy egy jó Leonardo da Vinci-kiállításhoz őrá már tulajdonképpen egyáltalán nincs szükség?

Mert jó a kiállítás, ahhoz kétség sem fér, ugyanazt a szétütött fáradtságot és azt a bizakodó levertséget érzem, mint minden jobb tárlatkor, amikor az ember egyrészt irigykedik, hogy másnak mennyi tehetség jutott, másrészt kétségbeesik, mert nem a tehetség teszi őket naggyá, hanem valami kérlelhetetlenség, amit akár jellemnek is nevezhetünk, vagy megszállottságnak, daimonnak vagy küldetéstudatnak, hogy tudják, mit akarnak, tudják, mi érdekli őket, és annak a végére járnak. És erről szól a kiállítás, ehhez pedig nem kell feltétlenül, hogy festmények lógjanak a falon.

Elegendőek időnként a számítógépes animációk. Van egy rész, ami gyerekség, mondjuk, amikor Szent János besötétedik és kivilágosodik a monitoron, és közben azt írják rá sokatmondóan, hogy „világosságból a sötétségbe” meg „sötétből a fénybe”, az nyilván csak okoskodás, és talán kevésbé leonardói, mint néhány sor a dióolaj kémiai kötésének változásáról az évszázadok során, amely végül megváltoztatja a kép felszínét. A Szent Anna-karton alakjainak összefonódása, „hogy nem lehet megállapítani, melyik láb kihez tartozik”, nagyvonalúan eltekint attól, hogy ebből színes kép készült volna, és a ruhák árnyalatai elég egyértelműen megoldották volna a talányt. Amikor a kentaurembert mutatják, vagyis Az anghiari csatában a zászlót elragadó, a lován hátraforduló milánóit, aki szinte egybeolvad a lóval, és ha kivesszük őt a képről, akkor azt látjuk, hogy mögötte a lónak nincs is feje, akkor nem jelzik, hogy nem Leonardo-képet nézünk, hanem annak másolatát, és nem biztos, hogy a másoló jó megfigyelő volt. Ráadásul a kentaurember meglehetősen ellentmond annak, amit egy emelettel följebb állítanak, hogy a központi figurákról Leonardo előzetesen viaszmodellt készített, hiszen a modell aligha volt kentaur. De szórakoztatni kell a közönséget, és nem szórakoztatják rosszul, ha Leonardóhoz a rejtélynek kell társulnia, akkor ezek legalább a műveivel kapcsolatos rejtélyek, még ha esetleg csak álrejtélyek is.

Sigmund Freud 1910-ben tanulmányban dolgozta föl a Szent Anna harmadmagával című Leonardo-képet, kimutatva, hogy a ruhák redője és azok körvonala egyáltalán nem véletlenül emlékeztetnek egy, a felhőkből lecsapó keselyűre. Leonardo ugyanis följegyezte egy csecsemőkori emlékét, amely szerint a bölcsőben feküdt, amikor egy keselyű szállt a bölcső szélére, farktollait a gyermek szájába tette, és azokat föl és le mozgatta az ajkai között. Ha valakit az orális fixáción és a keselyű anyasági szimbólumán (az egyiptomi képírásban az anyát egy keselyű jelöli) túl esetleg az emlék természettudományi vonatkozásai ejtenek ámulatba, mondván, hogy ezek szerint Toscanában ötszázötven éve még olyan nagy számban voltak keselyűk, hogy csak úgy odaültek a gyermekek ágya szélére, azoknak fájdalmas lehet a kiábrándulás: Freud egyszerűen rossz német fordítást olvasott. Leonardo bölcsőjére nem keselyű szállt le, hanem kánya.

Érzem, hogy csalok, úgy teszek, mint aki ezen már régen túl van, pedig perceken át bámultam a kézírást, balról jobbra és jobbról balra, és büszke voltam, hogy el tudom olvasni a visszafelét is, és negyedórán át néztem a Vitruvius-embert, a test magassága az arc tízszerese, és ha tegnapelőtt kellett volna emlékezetből lerajzolni a képet, úgy kezdtem volna, hogy a négyzetet a körbe írom, ami máris óriási balfogás, soha nem jött volna ki. És bár hamar elveszítettem a fonalat, hogy hogyan is kell bronzból egyben kiönteni egy óriási lószobrot, annyi azért világos, hogy szörnyen bonyolult, és pirotechnikai szenzorok is kellenek hozzá.

Tényleg, a ló. A ló a kiállítás attrakciója, még ha az épület előtt áll is. A jobb hátsó combja igazán impozáns, a feneke (azt hiszem, hullatónak mondják ezt vadásznyelven) mint egy szép virág, egyebekben viszont az ember reméli, hogy talán mégis tévedtek a tudós elmék, és nem így nézett volna ki, ha elkészül. A nyakát enyhén jobbra hajtja, emiatt balról furcsán aránytalan a sziluettje, jobbról és alulról nézve viszont egyszerűen röhög a nemes paripa. Az embernek óhatatlanul a szép lovas szobrok jutnak eszébe, Gattamelata a kedves paciján, és az agresszív Colleoni, ami, ugye Verocchio munkája, azé a Verocchióé, aki letette az ecsetet, miután Leonardo megfestette a szőke angyalt a Jézus megkeresztelésen, és látjuk, hogy igaza volt. De ha a milánói Sforza-emlékmű valóban ilyen lett volna, akkor azért az agg Verocchio mester elégedetten dörzsölhette volna a tenyerét, angyalban lenyomott a nyavalyás, de bronzlóban én vagyok a jobb.

A nyihogó muraközi azonban hirtelen megemeli a Szépművészeti kétes hitelességű, ágaskodó bronzlovának becsét, az a jó, lendületes, erős, széles far, ha nem Leonardo, akkor mégis ki kellene deríteni, hogy ki volt, és csinált-e még hasonlókat.

Ennyiért is megérné, de nem ez a kiállítás. Nem is ezt akarja mondani, nem ez a vége. A vége egyébként a festészet dicsérete, azzal az igen egészséges gondolattal, hogy az emberről vajon mi mond többet: az a szó, hogy ember, vagy az ember képmása. Ha azt mondanánk a kiskorunkban belénk nevelt közmondások alapján, hogy a látszat csal, nem mind arany, ami fénylik, és nem a ruha teszi az embert, akkor ott van a falon a botjára támaszkodó öreg képe, és az a tanulság, hogy ha az ember képét Leonardo rajzolja, az mindennél többet mond el róla. Csak az alanyt ne tévesszük el, a róla nem az ábrázoltra vonatkozik, hanem az ábrázolóra. Döbbenetes az a megszállottság, amellyel Leonardo az elvet keresi, a harmóniát, a törvényszerűséget, és persze nem nagyon találja, de az nem is érdekes. A fizika legyen a fizikusoké, de az, hogy az ágak vastagságának összege mindig megegyezik a faág vastagságával, és ez érvényes az erekre, a folyóvizekre, a tüdő hörgőire, az már festészet. Ahogy a víz sodrásáról készített tanulmányok megjelennek a lovak sörényén, az egyensúlytanulmányok a csatajelenetekben és a Szent Anna-képeken. A kiállításig én is azt képzeltem, amit talán sokan: túl zseni, szegény Leonardo, reneszánsz embernek lenni biztosan jó dolog, de hihetetlen tékozlás, mi értelme éveken át vacakolni a repüléssel, amikor azalatt festeni is lehetett volna. Mi értelme szemet boncolni és a látás fiziológiáján gondolkodni, amikor téves úgyis a kiindulás? Mi értelme kideríteni, hogy milyen arcizmok húzódnak össze nevetéskor, ha a végén csak a bőrt, a szájat, a fogakat rajzolja le az ember?

Lehet, hogy általában nincs is értelme, de Leonardo más. Az ember azt érzi, hogy ebben a mániákus vizsgálódásban igazából önmaga után szalad, magát akarná megismerni, arra akar rájönni, hogy mi az, amit csinál. Hiszen az arcot gyerekként is le tudta rajzolni, amikor még nem izgatta, hogy mi mozgatja alulról a bőrt. És akkor se lenne semmi, ha Szent Anna térdén a Szűz nem volna kiegyensúlyozva, a kép borulékonyabb volna, talán, de kit érdekelne. Na jó, lehet, hogy mindenkit érdekelne, vagy épp senkit sem érdekelne, mert a kép lenne lényegtelen, de még mindig jobb, mintha Freud Zsiga nyomán az egészet megfordítanánk, és keresni kezdenénk a keselyű körvonalait. Nem is tudom megmondani, hogy ez a körzővel-vonalzóval komponálás végül jót tesz-e vagy mellékes, hiszen a néző nem tudatosítja magában az arányokat, de talán mégis érzékeli, hogy rend van, mint egy jól megírt fúgában, ahol nem követi külön a szólamokat, de hallja, hogy helyükön vannak a hangok. Nem kell mindent tudni, mondanám, ha nem Leonardo-kiállítás lenne, és ha nem arról szólna, hogy de, mindent kell tudni, vagy mindennek keresni kell az értelmét és a vezérlő elvét. És ez az a pont, amikor az ember, kissé meglazult térdízülettel kijön az épületből, és felszabadultan csak annyit mond: hála istennek, nem vagyok zseni.

2007/4. 30-36. o.