Január 10-ig látható még a Nemzeti Galériában az a nagyszabású kiállítás, ami a kétszáz éves müncheni festőakadémia magyar festészetre gyakorolt hatását mutatja be München magyarul - magyar művészek Münchenben 1850-1914 címmel. Highlights! Igaz, kicsit megkritizálva.

Szubjektív bevezető

Abból citálok, amiből a katalógus legtöbb szerzője. Thomas Mann Glaudius Dei című novellájából, hiszen a művészetbe feledkező bajor fővárost nálánál jobban nem írta le senki. „Minduntalan el lehet szórakozni azzal, hogy az ember meg-megáll a műbútorasztalosok és modern fényűzési cikkeket áruló bazárok kirakatai előtt. Mennyi leleményes komfort, mennyi humor a különféle tárgyak vonalvezetésében!” (ford. Lányi Viktor)

Három kulcsszót rejtenek számomra a kiragadott mondatok: a szórakozást, a leleményességet és a humort. Nyilván azért e hármat, mert a várossal (és nem az Akadémiával) kapcsolatos imprinting élményem elválaszthatatlan a gyerekkorból származó és soha el nem múló ámulatomtól. Volt nekem egy remek műgyűjtő nagynagybácsim. Agglegény volt, orvos és imádta a művészetet. (Meg engem.) Tanulmányait – még a századelőn – abban a Münchenben folytatta, ahol a kedély, a szépség, a történeti kultúra átjárta az élet valamennyi porcikáját, s ahol a magyarok, ha szerencséjük volt, alig érezték magukat külföldön, vagyis Mitteleuropa leglakályosabb városában.

A „Müncheni Pityu” – családom hívta őt így – nyilván és mélyen azonosult ifjúsága látványvilágával, mert pompás pesti gyűjteményét olyanféle ízléssel válogatta össze, a képeket szorosan úgy akasztotta a falakra, a vastag perzsaszőnyegekkel takart asztalokon a kisbronzokat sűrűn úgy szortírozta szét, a sarokvitrinekbe a porcelánokat, elefántcsontokat, zománcos dobozkákat, japán netsukéket, német burnótosszelencéket, francia miniatűröket, angol ezüstöket és urbinói kerámiákat fülledt kompozícióban úgy állította össze, ahogy egy művelt nagypolgár az Isar partján azt begyakorolta. E szépre fogékony kasztba szolid belgyógyász és sztárügyvéd, jóhírű kereskedő és divatos portréfestő egyként beletartozott, s egyként díjazta a hedonista naturalizmust, az érzelmes Arme Leute Malereit, a fontolva bevilágított plein air tájat és a magisztrális mitológiai jelenetet. (Meg persze értelemszerűen a Hochbarockot, az empire-t és a biedermeiert.) Viszont egyként tartózkodott a bohém extravaganciától, a lázadó szecesszionizmustól és a kifürkészhetetlen avantgárdtól. (E logika mentén haladva magától értetődően ellenszenvezett a „primitív” kora reneszánsszal, a manierista ötletelésekkel és a népművészet valamennyi fajtájával.) A képzelet könnyítése végett olvasóim figyelmébe ajánlom: kattintsanak a Lenbachhaus dokumentumként meghagyott földszinti teremsorára, a „Malerkönig” lakosztályára, ahol a fölös korabeli szépség oly buján tenyészett (s a muzeológiának köszönhetően tenyészik ma is), mint a historizmus vasból és üvegből összeszerelt pompás pálmaházaiban a képzelet kreálta amazóniai dzsungel.

Nagyon szerettem nagynagybátyám lakását látogatni. Nem mintha lenyűgözött volna a vagyoni érték – gyerek voltam, hidegen hagyott az ilyesmi –, hanem mert végtelenül elszórakoztatott a motívumok e tömény gazdagsága, mert örökre elbűvölt a képes meséknek e leleményes tárháza, s mert rabul ejtett a képekbe, szobrokba, tárgyakba zárt humor örömteli bősége. Emlékszem: legjobban egy elefántcsont hátvakaró tetszett, amely pici kecses kacsóban végződött, s amelyen a manikűrözött köröm és a pecsétgyűrű is ki volt faragva.

Objektív tárgyalás

Később, a művészettörténeti tananyag elsajátítása közben sok kollégával együtt magam is rájöttem, hogy Münchenért nem könnyű, nem érdemes és nem is illedelmes lelkesedni. (Ma a helyzet más. A mai recepciótörténet a befejezés témája lesz.) Tartózkodásom objektív természetű lehetett, mert emlékezetem szerint a hazai muzeológia hallgatólagos közönye fonta az ügyet körül. „Münchenológiával” kevesen foglalkoztak.

Aki mégis érintette a témát, az
  1.: vagy nem tudta, hogy mit cselekszik (lásd Éri Gyöngyi Lélek és forma című 1986-os kiállítását a maga bájtalanul dilettáns megoldásaival)
  2.: vagy a jelenség művészetszociológiája izgatta (lásd Sinkó Katalin Aranyérmek, ezüstkoszorúk című 1995-ben rendezett kitűnő tárlatát a maga non-art kategóriába sorolható históriai dokumentumaival)
  3.: vagy meghajolt a műkereskedelem diktálta értékhígító trendek előtt (lásd Szűcs György Nagybánya művészete című 1996-ban rendezett gigamustráját a maga fontos és fontatlan műveket összemosó, túlságosan nagyvonalú koncepciójával).

A három korábbi Nemzeti Galéria-beli vállalkozás csak azt fejezte ki, ami különben is tudható: a München-téma Lyka Károlyé volt és maradt. (Az 1951-es első kiadást változatlan tartalommal nyomta újra 1982-ben a Corvina Kiadó, és még antikváriumban se nagyon kaphatók a kötetek.)

A katalógus szerint 351 festmény, rajz és grafika, valamint 32 szobormű szerepel a München magyarul című kiállításon. Monumentális muzeológiai teljesítmény. A Munkásmozgalom Ludwig szárnyába – ahogy a Galériához ragasztott északi cour d’honneurt mostanában hívni szokta a szakma – Hessky Orsolya és csapata a műtárgysűrűség felsőfokával látott hozzá az évszázados hiány pótlásához. Létszámfölénnyel készült bevenni a tudatlanság bástyáit. Zsibbasztó redundanciával igyekezett kifejezni a művészettörténetben megfigyelhető valóságos erőviszonyokat. A múzeum secundaer-galerie-jének mozgósításával hívta föl a figyelmet az egykori műkereskedelem raktározási problémáira.

A bőség tehát bágyasztóan lehangoló. Kontraproduktív. A kutatómunka viszont imponálóan erkölcsös. Jövőbe mutató. A művek a tárlat bizonyos pontjain tematikai, bizonyos pontjain időrendi csomókba állnak össze. Aki végigverekszi magát a Mesterek, majd az Akadémiai tanulmányrajzok félszáznyi darabján, az megérdemli, hogy a tömegben ráakadjon Aranyossy Ákos furcsán preexpresszív Bajor paraszt rézkarcára és Olgyai Viktor csehovian feszült, litografált Novellájára. Aki bírja cérnával, az Illusztrációk, valamint a Művészarcképek monotonon pergő dömpingjét, az jutalmat kap, amint végre rábukkan Ferenczy Károly Nápolyi emlékének szénrajzára, erre a festménynél is erősebb sziluettnosztalgiára vagy Gyárfás Jenő krétával rajzolt Önarcképére, erre a kultúrát és skizofréniát halmozottan hordozó vallomásra. Aki legyalogolja a Természetrajzokat, továbbá átvergődik a szobrokból font útakadályok labirintusán, az edzett szemmel fogja érzékelni a szürke átlagból karbunkulusként kiragyogó Mednyánszky-krétarajz Van Gogh-ian szálkás faágainak magányos drámáját (Tiszamenti tölgyerdő) és egy dísztárgyszériából messze kiemelkedő terrakottaportrét, Kövesházi Kalmár Elza méla tekintetű Kaffka Margit-büsztjét.

Az edzésterv fegyelmezett betartása után az emeleti csoportok percepciója könnyebb, szaporább. Igaz, a Történeti képek befogadását különösen nehezíti, hogy az iskolai folyosókra aggatott obligát reprodukciók jóvoltából az anyag zöme a magyar elmében élvezhetetlenné kopott. Ugyanis nehéz friss szemmel rácsodálkozni a Dugovics Tituszra vagy II. Lajos tetemének föltalálására, Izabella királynő búcsújára és Dobozira, azaz a nemzeti panaszkultúra emblematikus ősképeire, és túlságosan könnyű élvezni a gondkerülő egzotikus színfoltokat, a historizáló-orientalizáló vásznakat, a testet öltött mesejeleneteket. Olyanokat, amilyen például Wágner Sándor Alhambrája. (Kölcsönözve attól a Maros Megyei Múzeumtól, ahonnan különben is a kiállítás legizgalmasabb darabjai származnak.) A portrék is vergődnek, szenvednek a folyosón. Sápatag ősgaléria részévé jelentéktelenítődnek. (Annál méltánylandóbb, hogy e mezőnyből ki tud ragyogni Karlovszky Bertalan Szemere Henricája és Zala Gizellája, a magyar preraffaelitizmus e két kiváltképpen ízes darabja, László Fülöp legjobb képmásáról, a Rampolla bíborost ábrázoló műről nem is beszélve.)

Illene végigsorolni A tájképfestészet címszó alá rendelt produkciókat, és abból kiemelni a közhelyek közhelyét, a megfejthetetlen titkú Majálist. Említeni A romantikától a realizmusig fejezetként csoportosított vásznakat, s onnan megmenteni a villanó ellenfényben ragyogó Hollósyt, Csók karizmatikusan kék Árváit, s mindenekfelett – szerintem – a tíz legszebb magyar festmény egyikét, Réti István Öregasszonyait. (Kár, hogy utóbbiakban aztán végleg nincsen semmi új: a kurátor feladata legfeljebb arra szorítkozhatott, hogy az egyik falról átakassza a vásznakat a múzeum egy másik falára.) Igaz, a Stíluspluralizmus a századvégen csoportosítás soha korábban nem látott festményeket kínál: például egy Bihari Sándor-tájat, egy László Fülöp-alakos kompozíciót, egy Spányi Béla-pusztai naplementét. E vásznak valóban a kevéssé megkutatott magángyűjteményekből kerültek elő. Más erényük viszont nincs: lábjegyzetértékű adalékok csupán egy majdan írandó monográfiához.

De még mindig nincs vége! A vallásos festészet szekcióban lehet nagyot hördülni Knopp Imre a raktárból eddig soha ki nem hozott Szent Cecíliájának méretén, s azon a poszt-posztmodern mai ízlésen, amely hajlamos a legordasabb giccset fölfedezni és hazug modorának megbocsátani, ha a Zeitgeist sugallta érdekek éppen úgy kívánják. Valamint A modernizmus felé vezető úton lehet azon elmerengeni, hogy Tóth László úgyszintén irdatlan vászna, a nem először kiállított Szépség, pénz, szellem triptichonja ennek az útnak legfeljebb csak zsákutcája lehetett, s hogy Jendrassik Jenő Misereréje még az se, inkább egy mutatósan díszes vakablak a haladás szellemében meghúzott nyílegyenes avenue-n.

Fókuszálni! E szörnyű szó jutott eszembe a Nemzeti Galéria mostani, embert próbáló kiállításán. Pontosabban a szörnyű szó jelentésének kínzó hiánya. Münchent nem érdemes olyanformán bemutatni, hogy a viszonyítási alap, a bajor Akadémia mintaképei csak nyomokban legyenek jelen. (Üdítő ellenpéldák: Franz von Lenbach Titusz diadalíve és Fritz von Uhde gyönyörű Nehéz útja mégis itt van.) Ha már ugyanis a magyar közvagyon része Karl von Piloty Nero Róma égését szemléli című lenyűgözően horrorisztikus vászna, Franz von Stuck botrányos előéletű és kalandos körülmények között megvásárolt csókos szfinxe, valamint Wilhelm Leibl Szinyei-Merse portréja, s azok itt mégsem láthatók (mindhárom a Szépművészeti Múzeum leltározott darabja), akkor az ember hajlamos összeesküvésre gyanakodni. Lehet, hogy a két múzeumi intézmény között legalább olyan feszülten rivalizáló ma a viszony, mint a Nemzetbiztonsági Hivatal és a rendőrség között?

Az Egy kiállítás képei alcímet viseli a teremfüzér utolsó szobájában a tárlaton belül rendezett minitárlat. A rendezők rekonstrukciónak szánták azt a könyörületet nem ismerő egykori installációs módszert, amely megidézhette a Glaspalast részletét, s azt a hajdan volt világot, amely a párizsi Palais de Luxembourgtól a londoni Royal Academyig, a bécsi Künstlerhaustól a pesti régi Műcsarnokig a látvány túlcsorduló bőségével teremtett a művek köré kulturális aurát. Talán elrettentő példaként akarták fölmutatni: hadd örüljünk annak a mai „izokefál”, levegős akasztási módnak, amely egyébként szintén Münchenből származik. Az 1892-es Sezessionban próbálták ki először a rendezésnek ezt az „avantgárd” formáját, a mai gyakorlat ősformáját.

Tagadhatatlanul van valami tapintatlan és kíméletlen ebben az ősi bemutatási formában. Ahogy Márk Lajos Kísértésének pikánsan felületes hölgyikéi a világszínpadról leszorítják Gyárfás Jenő szépen nevető kalapos lányát, ahogy Eisenhut Ferenc affektáló leánykája elnyomja Helbing Ferenc elegáns asszonyának whistleresen szűkszavú, fekete-zöld harmóniára hangolt tábláját, abból csak úgy árad a tülekedő erő és a kételymentes gusztus. A müncheni atmoszférát mégis csak ez az egy, ez az egyetlen szoba tudta visszaadni igazán.

A műtárgy ebben a kontextusban kapta vissza természetes közegét. A szégyen nélküli gazdagság fölmutatását, a „szép élet” vágyának kifejezését, a szegényekkel szolidáris szocialisztikus gondolat látványos lelkiismeretét, a tradicionális kultúra elsajátíthatóságának önbizalmát és a szakmai tudásba vetett rendíthetetlen hitet. Mindazt, ami miatt az elmúlt száz év magyar művészettörténete a tudata alá nyomhatta Münchent.

Pszichologizáló befejezés

A bűntudat növeli tehát óriásivá a kiállítást, és a gyógyító szándék méretezi (a témába fektetett kutatómunkához képest) monumentálissá magát a katalógust is. Tartozunk azonban az igazságnak annyival, hogy a „pszichiáter” és a „páciens” nehezen találta meg a közös hangot. A bevezetőt író Walter Glasskamp bölcs tanulmánya a művészetszociológia eszközeivel hiába írja le a bajor fővárosban végbement kulturális változásokat, a képzőművészet és az iparművészet, a céhes produkció és az akadémiai legitimáció, az akadémiai képzés és a magániskolai stúdiumok, az állami megrendelés és az egyéni vállalkozások között keletkezett konfliktusokat, ha az esszé magyarra fordítása szemlátomást meghaladja a szerkesztők és a szöveggondozók képességét. Kár.

Mint ahogy az „adatfelvétel”, az „anamnézis”, tehát a súlyos kötet további három közleménye is inkább elfedi, semmint föltárja a München-jelenség mélyrétegeit. A főkurátor, Hessky Orsolya tényekben gazdag és láttató erőben szegény kronologikus pedantériával vesződő vezértanulmánya (főként nehézkes stílusa és önismétlő gondolatai miatt), a témaspecialista Szinyei-Merse Anna a lengyel–magyar kapcsolatokat indokolatlanul túlhangsúlyozó dolgozata (főként az agyonhallgatott oroszok, csehek és románok miatt), s az n-számra imponáló, élvezeti értékében viszont igen csekély két másik tanulmány, Szvoboda Gabrielláé – a Pesten szereplő münchenieket földolgozó írása –, valamint Kovács Ágnesé – a kitelepült magyarokkal foglalkozó közleménye – nem kívánt álomba ringatják még a legedzettebb terapeutát is. (Ez utóbbi különösen fájdalmas, hiszen Kovács éppen az Artmagazin hasábjain publikált fejezeteivel bizonyította, hogy tudna ő e téma epicentrumáról nagyon fontos dolgokat is mondani.)

A betűfolyam szürke áradatát egyedül Bakó Zsuzsanna tanulmánya töri meg. Történelmi festészetünk és a müncheni Akadémia című tanulmánya mintaszerűen írja le, hogy mit jelentett a Bécsből kiábrándult, de látványkultúrájában elmaradt, históriára érzékeny, de a nyugatosság élményét nem igazán átérző magyar lélek számára ez az iskola. S nem mellesleg, mintaszerűen tudósít és képzeletet mozgatóan számol be az Unglücksmalereiről, erről a belga inspirációjú, de a szittya ecset nyomán új értelmet nyert ikonográfiai formáról, továbbá a gruppelméletről, erről a barokkban fogant, de az akadémisták által kompozíciós kánonná merevített képszervező elvről. Nem kis teljesítmény ez a mai művészeti írói mezőnyben!

És csak ekkor érkezünk el a kötet 123. oldalához. Ahhoz a ponthoz, amikor a páciens vallomása nyomán végre megszületik a régen várt analízis. Sármány-Parsons Ilona két dolgozata (München modernsége, München szerepe a modern magyar festészeti szemlélet és stílus megteremtésében) ugyanis mélyre fúr. Nem kevesebbre vállalkozik, mint egy száz éve folyamatos előítélet lebontására. „Nálunk a modernitás elkésett, és ha megszületett, csak akkor volt hiteles, ha Párizst követte” – foglalja össze és igyekszik megcáfolni a Fülep Lajostól Kállai Ernőig, Németh Lajostól Passuth Krisztináig terjedő mitologémát.

Sármány úgy vélelmezi, hogy a Müncheni Iskolát, pontosabban az egymást követő legalább háromféle Müncheni Iskolát sommásan elítélő magyar művészettörténet-írás az avantgárdba, a haladásba és a baloldali művészet világképébe vetett hit eredménye. Végső soron annak a kisebbrendűségi érzésnek a folyománya, amely örökösen reszket a lemaradástól, a félgyarmati állapotba való visszahullástól, a civilizációs deficit növekedésétől. Rehabilitációs szándékának érvrendszere joggal támaszkodik a müncheni művészet átlagának „sokrétű, színes és nagy százalékban magas esztétikai színvonalú” produkciójára. A szakmai perfekcionizmusra való törekvésre. A polgári attitűd elsajátításának szándékára. És még sok olyan értékre, amely a François Furet fémjelezte legújabb kori történetírás győzelme óta kívánatosan evolucionista, konzervatív teljesítményeknek számítanak és a bukásra ítélt „haladár”, revolucionista és formabontó kultúrának méltó ellensúlyait képezhetik.

Értem a szándékot. Valamennyiünkben elevenen él a vágy, hogy a kép legyen újra szórakoztató, leleményes, humoros. München még akkor is ilyen volt, illetve volt ilyen magyarul is, ha ezen a kiállításon inkább az unalmas, ötlettelen, érzelgős oldalai mutatták meg magukat. Nagynagybátyám lakásában sem ilyenek voltak a művek, én is láttam azt, amit Sármány tud.

Márpedig nagyon tud, tanulmányai igazi analitikai bravúrok. Akkor is rátapintanak a magyar művészet sorsalakulásának leglényegesebb kérdéseire, ha a traumát kiváltó ok meghatározásában talán nincs is mindenben igaza.

Egyetlen példa, az is csak mutatóba: a historizáló-eklektizáló-naturalista művészetet nem csak az úgynevezett baloldal diszkvalifikálta. Ellenszenvezett vele a két világháború közötti valamennyi totalitárius rendszer. Nem csak az avantgárd iktatta ki a vállalható alternatívák közül. A fundamentalista népi vonal sem tudott az Akadémiával mit kezdeni. Mint ahogy nem csak a „giccs felé” volt nyitott ez a tradíció. Nyitott volt a kozmopolitizmus, a globalizmus, az antinacionalizmus irányába is.

De töprengjenek majd ezen a folytatók, amikor nekilátnak egy szervezettebb, intenzívebb, okosabb és kisebb magyar München-kiállítás megrendezésének.