A vidámparkban a dzsungelvasút is könnyed szórakozást ígért, ám végül szorongató sírással végződött. Bár már a levágott cet fejéhez hasonlító repülőgép-orr is figyelmeztető jel lehetett volna, a fecskék az előtérben még mintha éppen ezt ellensúlyozandó röpködnének gondtalanul.

A MűvészetMalom térhasználata konkrét vonalvezető. Térkép és útvonalterv. Semmiféle szabadság nincs a látogatóra zuhanó szabályrendszerben. És mintha szükségünk is lenne rá, noha ez később válik egyértelművé. A közös installáció egy videoperformansztól eltekintve valójában három, jól elkülönülő és elkülöníthető, egymást követő kiállítás. A felszabadult bevezető után erős felütés a férfikompetencia és a gravitáció viszonyáról mindenféle kételyt elsimító tárgyinstalláció. Ekkor már nyilvánvaló, hogy a promóció könnyed szórakozást ígérve feláldozta a hitelességet, az információkért mélyre kell ásni.

A Levitáció című kiállítás előtere a MűvészetMalomban   fotó: Deim Balázs.jpg

Csakhamar Barnás Ferenc teremőri világában találjuk magunkat. Igen, a láthatatlanság egy másik halál. Gyanút ébreszt a hiány, az üres szék. Megüli a lelket. Újabb átverés? A hangszóróból nem kapunk választ, azonban Maslow-piramisos tacepao figyelmeztet, hogy nem feltétlen tévedt el az, aki úgy érzi, rossz helyen jár, hisz az emberek leginkább a tévutakat kedvelik, elvégre alapvetően képmutatásra épülnek a dolgok. A falakon eközben mozdulatlanságba merevednek a fecskék. Groteszk, már-már sértő fekete humor ez, amit nem teljesen engedélyezett nevetés, feszültségcsökkentés követ. A magyarázat nem marad el: egy kis oktatás az ismeretterjesztés és az ismeretek viszonyáról. Így legitimálja a kiállítás megtévesztő címét és a lebegés, a súlytalanság utáni kollektív vágy érzetének felhasználását. A manipulációt. A fizika törvényei pedig három férfi, egyenként hat évtizednyi élettapasztalatot sűrítő lelki tömegközéppontját feltételezik.

Ekkorra már Bukta Imre öreg gyümölcsösét várjuk. Egy kis könnyedséget. Lebegő fákat. Az már a neten is jól mutatott. De csak nem jönnek. Helyettük egyre tömörödő én, újabb férfikompetencia-körkép gerincre állított fákból. Egyre mélyebben süllyedünk a szorongásba, és a nyugdíjas klubban elszakad a cérna, jön a sírás (sic!). Kiszakad, felszakad. Beszakad, mint egy háztető, amire letekintünk, amibe betekintünk. Ahová becsöpög a víz, a könny.

Bukta Imre: A háztető, 2017, térinstalláció, ácsolt tetőszerkezet, használt tetőcserép, TV készülék, vajköpülő, TV doboz, demizson, szakajtó, rozsdás viharlámpa, petróleumlámpa, üdítős palack, rózsafüzér, szövőszék, kukoricacsutka   fotó: Deim Balázs

Félelmekkel körbeágyazott úton jutunk az öreg gyümölcsösbe, ahol dunsztos üvegeken, leendő terményeiken állnak a kivénhedt fák, mint szülők a gyermekeiken. Vagy mégsem állnak, mert összetörnék őket súlyukkal. Micsoda dilemma. Ki tekinthetné mindezt az üveg nézőpontjából? Mint aki már csak önmaga veszélyét érzi. Hát ez sem úgy lebegett, ahogy a képeken. Sőt, ezután egészen elembertelenít és földbe süllyeszt az egykori cellában, börtönfolyosón.

A rabság pedig Szirtes Jánosnál folytatódik, és már nem csak hogy levitáció nincs, csupán egy ólomsúly maradt, amivel a horgász lebegteti a csalit. Ruháinkból személyes lobogót csinál. Ego-nemzetet. Nem hagyja, hogy kikerüljük vagy átugorjuk a személyiségformálódás fázisait. A test tömegét ő sem hagyja ki, és pimaszul utal rá, hogy a mozdulatlan fenyőfáknak is könnyebb dolguk van, mint két embernek. És levelüket hullajtva csak még könnyebb lesz. Mi pedig megint nem értjük, hogy miért nehéz ez a könnyebbség. A térkép egy irányba vezet, továbbra sincs kimozdulás. Esetleg vertikálisan. Lefelé. Befelé. Ahol az énkép töredezettsége nyilvánvalóvá válik, még akkor is, ha a hiányos képet mindig teljesnek érzi az ember. Persze ő sem hagy segítség nélkül, lebegteti a megoldást a szemünk előtt. A látásjavítást. És, hogy mindez csupán illúzió. Árnyék. Vetület. És, hogy csak a mozgás állandó. A kérdés, hogy mi mozog? A vonat vagy a pályaudvar? Szirtes János biztosan. Állandóan mozgásban van. Különböző helyeken, országokban, tájakon, kívül és belül, egy folyamat részeként. Aminek mindig van eleje és vége is. Amitől többek leszünk, nehezebbek leszünk, mások leszünk, még ha ugyanoda lyukadunk is ki, ahol a fecskék repkednek.

Szirtes János: Töredezett önarckép, 2017, falapok, inkjet print, videoperformansz, loop, operatőr: Molnár Ágnes Éva   fotó: Deim Balázs

2017 májusában meghirdettük második kritikaíró-pályázatunkat a MűvészetMalom LEVITÁCIÓ című kiállítása kapcsán. A beérkezett szövegeket átolvastuk, shortlist-eztük, megvitattuk – így választottuk ki azt a három írást, Fodor Balázs, Kollár Dalma Eszter és Zimonyi Luca pályamunkáit, amelyeket az Artmagazin Online felületén publikálunk. A szövegeket szerkesztetlenül, eredeti formájukban közöljük.