A Műcsarnokban újabb világsztár művész a vendégszereplő: most Michael Borremans nevét kell megjegyeznünk. Szerzőnk még a genti műtermébe is utánament a halk szavú belga festőnek, hogy kipuhatolja a különös hangulatú képek titkait. Egy jól csengő márkanév esete a szürrealizmussal és Stanley Kubrickkal. 

A 2006-ban a Berlini Biennálén (1), számos szupersztár alkotásának szomszédságában először látott, akkor még alig ismert művész enigmatikus festményei később sűrűn felidéződtek az emlékezetemben. A későbbi kiállítások (Fading: 40 belga művész festményei, 2009, Brüsszel, majd a Palazzo Dogana Velence, Francois Pinault-gyűjtemény) megerősítették a sejtést, hogy Michael Borremans a mai festészet egyik meghatározó alakja.

Nemrégiben a műtermében, a hivatalos és nem hivatalos összejöveteleken már elszállt a „nagy művésszel” való személyes találkozás okozta enyhe szorongásérzet, és Borremanst egészen más oldaláról lehetett megismerni. A hatalmas belső zöld udvaros genti ház földszintjén a nappaliban egy dobkészlet fogad, majd letámasztott gitárok (festmények sehol??). A festő több rock zenekarnak volt már tagja, nemrégiben pedig egy fiatal belga együttesnek, a Balthazarnak rendezett meg egy titkokkal terhes hangulatú videoklipet. A műterem ajtaja csak látszólag nyílik meg az először idelátogatóknak. Körbejárva csak a falnak támasztott festmények hátoldalát látjuk, kérésünkre sem fordítja meg a műveket. Vagy azért nem nézhetjük meg a képeket, mert még nincsenek kész, vagy azért, mert a művész szerint nem sikerültek. Amikor csalódottságunkat megosztjuk egy helyi kollégával, az visszakérdez: És a fiókjait kihúzta Borremans? – Nem, miért, mi lett volna a fiókokban? – Ja, hát ott tartja az igazán érdekes rajzait!

Borremans munkái három területen bontakoznak ki, ezek a festmények, a rajzok és a filmek. Ami összeköti őket, az az időszemléletük, mindegyik lassú, elmélyült tanulmányozó „nézést” kíván, de az elkészülési idejük teljesen különböző. A művész szerint a festményeket néhány óra alatt, gyors, határozott, koncentrált munkával lehet létrehozni, amennyiben nem úgy sikerül, ahogy elképzelte, újra nekifut, mindaddig, amíg nem elégedett, vagy amíg össze nem rakható a kívánt hatás a több elkészült változatból – ez magyarázza a hasonló képek sorát. A rajzok már egészen más metódust igényelnek, a papírt meg kell találni hozzájuk – csak használt, talált papírra készülhetnek – s olykor több évet is átölel egy-egy rajz létrejötte.

A filmek – a művész elmondása szerint – a „nemszeretem” munka körébe tartoznak, nagy apparátussal, sokáig, nagy-nagy odafigyeléssel, sok-sok energiával forognak, s az utómunkák is fáradságosak: de Borremans számára nagyon fontosak. Tulajdonképpen ebben a műfajban fejeződik ki legjobban, amit mondani akar. A nem létezőnek látszó jelenségek, sohasemvolt emberek megelevenednek és bizonyítják, hogy igenis „van” ez a világ, az asztallapon forgó rakott szoknyás lány, a fehér öltönyös afrikaiak, akik egy teremben ülve úgy szemléltetik a kint zajló vihart, hogy alakjuk hol elsötétül, hol megvilágosodik, mint mikor a vihar idején az elektromos ellátás ki-kihagy. (Mennyivel elegánsabb módja a természeti jelenség ábrázolásának ez, mint a flamand festészetnek a szél erősségét elhajló fákkal illusztrált darabjai.)

A festő által kristálytisztán kidolgozott hatásmechanizmusnak több összetevője van: a nagy terekben elhelyezett különböző nagyságú, szinte csak részleteket mutató kinematografikus festmények; a nem látszó csatlakozókkal ellátott, képszerű digitális keretek, amelyeken szoborszerűen megalkotott, valóságos emberalakok mozognak; a kis, részletező rajzok, amelyek hatalmas látomásokat, léptékváltásokat ábrázolnak; és a hatalmas mozivásznak, amelyek kizárólag 35 mm-es analóg filmeket jelenítenek meg, régi, csikorgó mozigépekkel.

Borremans valószínűleg ennek a szisztematikus munkának és tiszta reprezentációs módnak köszönheti azt a gyors – néhány röpke év alatt elért – fantasztikus sikersorozatot, ami nem hagyott mély nyomot a művész kommunikációján, mert általános jellemvonása: az arisztokratikus visszafogottság, szerénység, szűkszavúság, távolságtartás, amit az állandóan hordott elegáns öltönnyel is alátámaszt, néhány alkalom után már közvetlen, könnyed, melegszívű stílussá oldódik.

A fotósként végzett művésznek hosszú utat kellett megtennie a festészetig. Harminchárom éves volt, amikor először lett egyéni kiállítása, és hat év múlva már az antwerpeni Zeno X, majd a New York-i Zwirner Galéria művésze volt, s megtörtént a nagy áttörés is, bekerült a világ legnagyobb figyelemmel övezett kortárs képzőművészeti kollekciójába, a Pinault-gyűjteménybe. Alkotásait már elkészülésük közben megvásárolják, neve márkanévvé vált.

Művei meghatározásához lehet találni néhány kulcsmondatot, hogy ő a magritte-i mágikus szürrealizmus belga irányzatának mai képviselője, a kinematografikus beállítások mestere, filmjei a titokzatos David Linch magasságaiba emelkednek, de valójában szavakkal szinte megközelíthetetlenek, mindig egy hűvös aurába burkolózva, fényévnyi távolságokban helyezkednek el a nézőtől, mintegy a „Földi-fény szoba” mély csendjében.

Az „Earth Light Room” kifejezés a 2001 Űrodüsszeiából származik, egyébként egy pihenő férfit ábrázoló kép címében is előkerül, s Borremans elárulja eredetét egy 2009-es interjúban (2). Korábban talált 30-as, 40-es évekbeli fotókat használt képeihez, ma pedig felkért modelljeit egy, csak és kifejezetten erre a célra használt, különleges térben fotózza – ebben semmi más nem található, csak a felhasznált kellékek. Ezt a szobát nevezi Earth Light Roomnak. A művelt mozikedvelő már kitalálta, hogy Borremans egyik nagy kedvence Kubrick, az analógia nem tűnik nagyon előrángatottnak, ha arra a végtelenül hűvös, földön kívüli atmoszférára gondolunk, ami mindkét művész alkotásainak sajátja. Amióta láttam Velencében Kubrick korai fotóit (3), azóta teljesen meg vagyok győződve képalkotásuk hasonlóságáról. Borremans festészetének elemzői gyakran emlegetik az olyan szakmai előzményeket, mint Goya és Manet, vagy Magritte, akik ugyanúgy színpadnak tekintették a festővásznat, de vonható párhuzam Rembrandt és Velázquez műveivel is, amit az időnkívüliség és a nagyvonalú, cseppet sem részletező festésmód is indokol, de szerintem közelebb áll kortársaihoz.

Borremans univerzális szellemiségének az a szürreálisba hajló, időtlen irányzat a rokona, amit a legfiatalabbak képviselnek – film, rajz és installációk terén –, mint például Marcel Dzama, Natalie Djurberg, s megemlíthetjük festőként a hazai színtér szereplőit: Alexander Tineit vagy Duliskovich Bazilt is.

Borremans művei olyanok, mintha egy távoli bolygó lakóit szemlélnénk, akik számunkra meghatározatlan tevékenységet végeznek, mély szkepszissel az arcukon, gesztusaikon, ami talán abból fakad, hogy ők emberi fajtájuk utolsó képviselői. Portréinak modelljei (ha éppen nem háttal állnak) szándékosan nem mutatnak karakterjegyeket, univerzális arcok, szinte bábszerűek, akiket álom és ébrenlét között lebegő állapotban látunk. Ugyanezt a világvége utáni hangulatot árasztja a pár éve – éppen Borremansszal egy időben a Berlini Biennálén is feltűnt – jóval fiatalabb Andro Wekua (4) minden filmje, a legfontosabb közös jegy, hogy mindkét alkotó hihetetlenül erős, szinte hipnotikus hatást gyakorol a nézőre.

Visszatérve az Earth Light Roomra, a Műcsarnokban egy furcsaság rögtön feltűnik a látogatóknak, mégpedig az, hogy a természetes fényen kívül semmi nem világítja meg az alkotásokat, sem a festményeket, sem a rendkívül apró figurákkal teli látomásos rajzokat. Ez a festő külön kívánsága volt, s így az egész kiállítása csak és kizárólag földi fényben tekinthető meg, vagyis ha borús az idő, a rajzokhoz vigyünk egy zseblámpát, megéri!


Jegyzetek:

(1)  Egerek és Emberek (Von Mäusen und Menschen), 4. Berlin Biennale, 2006. 03. 25 – 06.05. Kurátorok: Maurizio Cattelan, Ali Subotnik, Masssimilliano Gioni

(2) David Coggins interjúja, Art in America 3/1/2009

(3) Stanley Kubrick photographs, 1945–50, 2010. augusztus 28 – november 14. Istituto Veneto di Scienze, Lettere ed Arti, Venezia

(4) Eva Díaz: Live by Night, The isntallations, collages and films of Andro Wekua…, Frieze, 139. szám, 2011. május., 92. o.