A huszadik század végének egyik legnagyobb hatású művészettörténésze végre elérhetővé vált magyarul is. A szegedi egyetem fordítóműhelye meghívta egy előadás erejéig 2005-ben W. J. T. Mitchellt és magyarította a chicagói professzor néhány kulcsfontosságú írását. 

Legelőször is az 1994-es Picture Theory kötetből a képi fordulatról szóló részt. Mitchell a neves kortárs filozófus, Rorty hatvanas évekbeli ötletét (a nyelvi fordulatot) gondolta tovább, vagyis hogy a filozófia a század derekán belemerült a nyelv mélyébe, a szavakat téve meg a létértelmezés modelljévé. Mitchell csipkelődő és kételkedő módon kikezdi ezt az alaptételt, kielemezve a szófetisiszta filozófusok és humán bölcselők írásaiban megbúvó rejtett képgyűlöletet. Hogy például Wittgenstein miként rettegett a véres verejtékkel felépített nyelvfilozófiája végén ott bujkáló vizuális ősképzetektől. Mitchell nem egy lángszavú propagandista, csak egy akadémikus tudós a chicagói egyetemről, aki egyszerre tanít angol irodalmat és művészettörténetet.

A két tanszéknek köszönhetően már a hetvenes évek óta vizsgálja a kép és a szó szövevényes viszonyát. Kezdetben még klasszikus példák segítségével (elsősorban Blake képversei) – a kilencvenes években viszont már a híradók és a hollywoodi szuperprodukciók kerültek a célkeresztjébe. Nagy műveltségű humán tudósként a régi horatiusi tétel áll közel hozzá, az ut pictura poesis elve, vagyis a festészet és a költészet zavartalan egyenrangúsága, amit legfeljebb finom intellektuális vetélkedés színez. De Mitchell – és ez talán szemléletében a legegyedibb – nem tud elmenni a másik vonulat, a bölcselők képgyűlölete mellett sem, az összezúzott bibliai aranyborjú, az elégetett bizánci ikonok, a fasiszta képektől rettegő marxisták (plusz a nyelvfilozófusok) és a kortársak tévéfóbiája mellett. Mitchell felteszi a nagy kérdést: miért rettegünk a képektől? Persze, a bennük rejlő politikai hatalom miatt.

Ez egy szokványos marxista válasz, de Mitchell ügyesebb bölcsész annál, hogy dogmatikus feleletet adjon, inkább felvázolja egy születendő új tudomány homályos kereteit. Az új diszciplína – ami újrahasznosította Panofsky ikonológia-címkéjét, de akár „képelméletnek” is nevezhetjük – egyszerű eljárást javasol: elemezzük kitartó módon a minket körülvevő képeket és szövegeket, a populáristól a csúcsfilozófiáig. Mitchell teóriája nem olyan magával ragadó (mások, például a német Hans Belting szintén sokat dolgozott a művészettörténet képi fordulatán), kutatói praxisa viszont lenyűgöző. Virtuóz módon dobálja egymásra a különböző korok különböző emlékeit, tanulmányaiban megfér egymás mellett az újságkarikatúra, a pszichológiai szemléltető ábra, a barokk remekmű, az ókori hexameter, a kamasz képregény, a CNN háborús tudósítása és az avantgárd művészet.

A vaskos és nehéz elméleti szöveggyűjtemény a teljes életmű keresztmetszetét adja, a Blake-ről szóló korai fejtegetésektől kezdve a képi fordulat elemzésén keresztül néhány briliáns esszéig, a metaképek, az ekphraszisz, a modern absztrakció és a tévéhíradók tárgyköréből.


A képek politikája. W. J. T. Mitchell válogatott írásai. Szerk. Szőnyi György Endre – Szauter Dóra. JATEPress, Szeged, 2008. 288 oldal, 2940 Ft