„A belső történések, amelyek nem láthatóak, azok az igazán érdekesek.” (Thomas Bernhard)

Mezítelen, agg asszony, tágra nyílt, hatalmas kék szemekkel, amint egyik kezével pisztoly tart a homlokához, a másik kezében lévő fegyvert pedig a nézőre szegezi. Te vagy én – ez a kép címe, amely a MUMOK-beli kiállítás plakátja is egyben. Ehhez hasonlóan provokatív dolgot talán csak akkor láttak Bécs utcáin – valamikor a hetvenes években –, amikor Peter Weibel kutyaláncra fűzve „sétált” Valie Export társaságában. De Maria Lassnignak kevés köze volt akkoriban a bécsi akcionistákhoz. Magányosan dolgozott először Párizsban, majd New Yorkban, nehéz anyagi körülmények között, sikertelenül.

Lassnig ma már világhírű, számos kitüntetés és díj tulajdonosa, és mondhatni a kortárs osztrák művészet „nagymamája”. (1) A siker és a világhír azonban nem tette puhává vagy elnézővé, ellenkezőleg. Lázadása, dühe, csalódottsága, másfelől hihetetlen jókedve és iróniája megvédi a szentimentalizmustól. „Tisztában vagyok a hírnév és a siker mulandóságával” – nyilatkozta könnyedén, és ugyanilyen kevés jelentőséget tulajdonít korának is: „Sohasem voltam fiatal, és ezért most sem vagyok öreg.”

Maria Lassnig idén ősszel lesz kilencvenéves, úgyhogy az utóbbi tíz év hatvanegy képét bemutató mostani kiállítás egyben tisztelgés is, ahogy a kurátor (Wolfgang Drechsler) fogalmaz, egy olyan „releváns időskori művészet előtt, amelyet eddig a művészet történetében csak a legnagyobbak mondhattak magukénak, de nő még soha”.

Boris Groys és korábban Jürgen Habermas arról értekeztek, hogy a legfontosabb törekvés a modern művészetben az új keresése, és ez általában valami új korszak kezdetét vagy valamilyen radikális változást idéz elő. Ebben az értelemben Lassnig művészete nem erről szól, és Drechsler, amikor esszéjében Lassnig műveiben az újat keresi, azt nem a festői hagyomány radikális megújításában találja meg, hanem abban a különleges szabadságban, amellyel a művész az alkotáshoz, az élethez viszonyul. Ez persze nem jelenti azt, hogy Lassnig festői módszerét tekintve nem talált ki újat. Sőt, a ma már csak rá jellemző, úgynevezett „testtudatos” festéssel már az 1940-es években is kísérletezett.

„Amikor fáradt voltam ahhoz, hogy a természetet analizálva ábrázoljam, kutattam egy olyan valóság után, amely sokkal inkább az én tulajdonom, mint a külvilág. És rátaláltam erre az általam belakott testházra, mint a legvalóságosabb valóságra. Ennek a lenyomatát próbáltam a képfelületre átvinni, így voltam csak képes igaz lenni.” Ez a festés további gyakorlatában a következőket jelentette: „Odalépek »mezítelenül« a vászon elé, minden szándék, cél, modell vagy fotográfia nélkül, és hagyom létrejönni a dolgokat.

De azért van egy kiindulópontom, amely abból a felismerésből származik, hogy az egyetlen, ami valóságos realitás számomra, a testben bentlakó érzések kibontása.” A testet nem kívülről látni, hanem belülről érezni. A vér nyomását a karokban, munka közben, vagy a teljes ürességet – nehezen ábrázolható dolgok. Naplójában (A toll, az ecset testvérhúga) 1970-ben így írt: „Kafka azt mondta, hogy a művészet a fájdalomból jön létre. Ez nem igaz, legalábbis nem nálam.”

A festői folyamat Lassnignál tehát egy nagyon is intim processzus, a saját testének kivallatása az itt és most pillanatában, amely nem előre kitervelt és nem is ismételhető. Ez persze óriási koncentrációt követel, amelyet saját bevallása szerint nem is képes két-három óránál tovább fenntartani. Az alkotás folyamatához tartozik még a színek speciális használata, amelyet ő „függőleges” vagy „abszolút” színlátásnak nevez. „Olyan sokáig meredek egy színfoltra, amíg a lokálszín el nem tűnik, amíg a színek ijesztő relativitása le nem egyszerűsödik, és ez aztán utat enged a szabad választásnak.” Lassnig külön színszótárt is kidolgozott, amelyben megkülönbözteti többek között a „gondolat, a szag, a hústakaró, halál és eltűnés” színeit.

Az érzetekkel való foglalkozás, az indulatok vagy éppen a vágyak és sóvárgások, amelyek vásznain megjelennek, úgy működnek, mint a szeizmográfok. Saját testének ábrázolása a világra is vonatkozik, éppen ezért társadalompolitikai jelenségek is lelepleződnek általuk. Bár a 1970-es években nem vett részt aktívan a feminista mozgalomban – ehelyett azt hangsúlyozta, hogy nincsenek nemspecifikus jelentések műveiben –, mégis kíméletlen nyíltsággal dolgozta fel a korabeli női identitásmintákat.

Ez a radikalizmus önmagára is vonatkozik, és ellentétben a gazdag, expresszív és „optimista” színadással – gyakran a szarkazmus határát súrolja. Késői önarcképei, köztük a 2003-ban Zürichben már kiállított kettős önarcképe (Zwei Arten zu sein), programszerűek saját sebezhetőségének megalkuvás nélküli, provokatív megmutatásában, és mint ilyenek, mély hasonlóságokat mutatnak a finn Helena Scherfjbeck önarcképeivel, amelyeket közvetlenül halála előtt készített. Lassnigot nem annyira az öregség érdekli, amint azt interjúiban is hangsúlyozta, hanem sokkal inkább a halál.

Naplójában így ír (1993): „Az ember nem meghal, az embert megölik. A sok csapás megtöri a szívet. A vég eljövetele ellen rúgkapálhatok, mint akit éppen megsemmisítenek, a munkámat védenem kell, ugyanannyira mint egy kezdőnek, félreértve és mellesleg mint egy kibelezett disznó, eltakarítva lenni, ez kell, hogy a jól kiszámítható sorsom legyen?”

Az utóbbi évtizedekben Lassnignak sikerült a korábbi évek témáit és stílusát is sokféle módon újrafogalmazni és továbbfejleszteni. Röviddel 2000 előtt kezdte modellként használni ismerőseit és a szomszédokat: „Az egyik képen egy fiúnak rózsaszín gumigömböt adtam a kezébe, amit össze tudott nyomni. Sajnos mindig akadnak olyan emberek (elegen), akik a világot összezúzni, szétrombolni akarják.”

„Ezt a férfit egy másik képen gyermekmegrontóként festettem meg. Persze ez a fickó biztosan egyetlen gyermeket sem molesztált, a valóságban egy teljesen félénk férfi, kövér és jóindulatú.” A Tésztás Madonnával Lassnig egy Manet-képet idéz (A Folies Berger bárja, 1882), a nő pózoltatásával az önmagát elnyomó, izolált és magányos nőt jeleníti meg, aki mezítelenül, a nézők tekintetének kiszolgáltatva ül édességei között.

Vonalas képeit, amelyeket a hatvanas években fejlesztett ki, 2004-től redukálva („rajzok ecsettel”) fejlesztette tovább, mondván „én vagyok saját eklektikusom, én választok ki a különböző irányzataimból valamit, összegyúrom és kisütöm őket”. Egy másik műve az Esküvői kép is klasszikus előképekre emlékeztet, a formák és a színek a természettel látszanak árkádiai harmóniában egyesülni. Máshol a redukált, lapos formák Picassóra utalnak a késő kubizmust idézve. Ezzel a formanyelvvel drámai folyamatokat, az emberi élet egzisztenciális fenyegetettségét meséli el például az Ábrahám feláldozza fiát című képenvagy az agresszív konfrontációt A gyermek mint harcos esetében.

Néhány művén régi emlékek vagy valamiféle elvágyódás jelenik meg. „A külvilág olyan nagyon ránehezedik az emberre manapság, hogy egyáltalán nem is tud mást ábrázolni. Ezért csináltam fantázia- és emlékképeket… az Ádám és Éva, ahol korábbi akadémiai éveimhez mentem vissza, amikor húszéves voltam, és meztelen embereket festettem. Ez is egy kihívás volt, visszamenni a fiatal évekhez. Nem gondolkodni, egyszerűen belemerülni, élvezni a szépséget, ahogyan egy bőr fénylik. Ezt újra élveztem, a modell a vörös hajával és a szép bőrével.”

Ehhez a témához tartozik az a sorozat is, amely egy fiatal házaspárt különböző helyzetekben jelenít meg, de amelyben a gyengéd érintkezésekbe némi agresszió is vegyül. A leginkább szimbolikus talán az Ádám és Éva az almával című képe, amelyen az első emberpár áll egymással szemben, feszült testtartásban, bukásra ítélve, mégis érezhető a köztük lévő közelség és intimitás. „Miért festettem ezt az egészet? Mert én magam valószínűleg túl kevés gyengédséget tapasztaltam. Ez tulajdonképpen egy álom, vagy legalábbis olyan szép. Az álmokat is meg lehet festeni.”

Lassnig édesanyja 1964-ben bekövetkezett halálakor tapasztalta meg, milyen is a teljes lelki összeomlás. Ekkor készített ciklusa, a Siratóképek a 20. századi festészet legmegrázóbb, legfájdalmasabb halálábrázolásai közé tartoznak. Az ebben az időszakban készült képeken feltűnik, hogy az anya halála nála az emberi jóságba vetett hit megrendüléséhez is vezetett. Ekkori képein „ellenségek”, diktátorok, rendjel-viselők, mogorva hősök vagy hatalmaskodók szerepelnek, néha kárörvendő, élvezethajhászó, fogukat csattogtató szörnyetegekként.

Tulajdonképpen művészetében ez volt az acid fázis, amely a személyes élményeken túl indirekt módon az akkori társadalmi nyugtalanságra, a diákmozgalmakra, tüntetésekre, politikai harcokra is utalt. És ez volt a feminista mozgalom legvadabb korszaka is, elég csak Valerie Solanast megemlíteni, aki ekkor adta ki a A Férfiak Megsemmisítése Társaság Manifesztumát (S.C.U. M.), és aki le akarta lőni Andy Warholt. Lassnig hétévi párizsi tartózkodás (1961–1968) után úgy döntött, hogy megvalósítja régi álmát, és New Yorkba költözik. 1968 őszén összetekerte vásznait és egy kevés pénzzel áthajózott a művészet akkori Mekkájába.

A róla készült és a kiállításon megtekinthető filmből kiderül, hogyan élt ezekben az években. Lakott Queensben, Manhattanben, New Yerseyben és az East Village-ben. Részt vett a slum életében, együtt lakott a Puerto Ricó-i szegényekkel, a hippikkel, és végül a feministáknál talált menedéket. Közben próbált munkákat vállalni, az ottani művészeti eseményekről írt beszámolókat osztrák lapoknak. Ezekből kiderül varázslatos írói tehetsége is. Mégis, New York művészileg is, anyagilag is Lassnig életében a kiütéssel volt egyenlő. Azt az európai tradíciót, amely munkáit erősen meghatározta, az amerikaiak „strange”-nek, „morbid”-nak találták.

Sikert arattak viszont szatirikus, vidám, 16 mm-es trükkfilmjei, a Fotel (1971) az Önarckép (1971), a Couples (1972), amelyeket a feministák mutattak be. „Filmes dolgaimban azokat a dolgokat tudtam megvalósítani, amelyek a művészetben nem voltak lehetségesek…Az ember bele tudja adni a költői és zenei tehetségét, ha bír ilyenekkel. Ezek a filmek nem megrendelésre készültek, és nagyon közel állnak hozzám” – nyilatkozta a vele készült interjúban. (Természetesen Lassnig filmjeit is bemutatják, ez külön élvezetet nyújt a közönségnek, hiszen még jobban feltárja humorát és azt az elképesztő bátorságot, amellyel a világhoz közelít.)

1980-ban hazahívták (nem utolsósorban az osztrák feminista mozgalom vezetője, Hertha Finberger ajánlására) a Bécsi Iparművészeti Főiskola festő tanszékére, és ezzel életében először anyagi biztonsághoz jutott. A tanítás viszont kezdte teljesen meghaladni fizikai erejét, és egyben az a veszély is fenyegette, hogy alkotói ereje is kimerül. A Hivatás és a Felelősséget viselek című képek vallanak erről a korszakról. A képen egy állvány látható, amely éppen elemésztődik a tűzben, alatta egy rémült béka ül, egy diák, és oldalt ott vigyorog a „festészet ördöge”, Lassnig múzsája. Az állatok, a kacsa, béka, madarak, tengeri malac, nyúl, macska, kutya, majom egyébként is fontos szerepet kapnak képein (Egy tigrissel aludni, Békakirálynő, Önarckép disznóval). Werner Hofmann szerint, aki nagy csodálója Lassnig festészetének, képein az állatok mint trófeák vannak felvonultatva, védelmező fétisekként.

Lassnignál a kíméletlen vagy elnéző humor olykor melankóliába fordul (Homokóra és a Memento Mori). „Egy barátom felhívott, mielőtt meghalt, és azt mondta nekem: »nemsokára felmegyek az égbe«. A komikus az, hogy az emberek mindig azt hiszik, hogy felszállnak a mennybe, a valóságban azonban leszállnak a földbe.”