A kortárs múzeumok legjobbjai

Entz Sarolta Réka

Fantasztikusan látványos könyvet jelentetett meg a Taschen a nemzetközi kortárs múzeumépítészet remekműveiről. Meddig lehetnek sikeresek a turista hadakat vonzó expresszív épületkreációk? A műalkotássá minősült, gyakran a funkciótól függetlenedett múzeumok képesek-e hosszútávon is működni? Történeti áttekintés és színes-szagos épületfotók a sztárépítészek egónövelő műfajáról, a kortárs múzeumról. Profi tippek a jövőbe vesző Pesti Múzeum Negyedhez.  

Monsieur Pompidou álma
A múzeumok funkciója rengeteget változott az elmúlt 40 évben, majd – kevéssel később – a megjelenésük is: expresszív, városképet meghatározó kreációkká váltak, turista attrakciókká, települések és kerületek felvirágoztatóivá. De vajon mindig sikeresek-e feladatuk beteljesítésében, egyáltalán érvényesül-e még mindig a „Bilbao-hatás”? Milyen lesz 2008 után a múzeumépítészet, hiszen a rendelkezésre álló pénzforrások folyamatosan csökkennek? Ezek mind releváns kérdések, de Philip Jodidio könyve nem ad mindegyikükre választ.

Arra viszont vállalkozik, hogy egy rövid történeti áttekintéssel felvázoljon néhány jellegzetességet és bemutassa a lehető legfrissebb épületeket. Megpróbál földrajzilag is nyitni, amennyire a sztárépítészet is nyit, így Amerikán és Európán kívül a Kelet (Japán, Kína és a Közel-Kelet) fényes városaiból is láthatunk múzeumokat. Jodidio angol, német és franca nyelvű bevezető tanulmányában (nincs magyar fordítás) röviden áttekinti a mai múzeumépítészet közelmúltbeli történetét. A mára beért folyamatok két kiemelhető kezdőpontjaként említi Párizst és Bilbaót.

Az 1971–1977 között megépült Pompidou Központ, amit az akkor még ismeretlen Renzo Piano és Richard Rogers tervezett, a múzeumideál új fajtáját képviselte, habár a bolttal és kávézóval való bővítés már korábban, New Yorkban megkezdődött – például a Metropolitan Múzeumban, Tom Hoving igazgatósága alatt (1967–1977). A kereskedelem már ekkor betette a lábát a múzsák szentélyébe, a fogyasztói társadalom evidens következményeként.

Geoges Pompidou azonban továbbment ennél, olyan múzeumot álmodott meg, ami kifejezetten szembeszállt a korábbi definícióval, amit a 20. század legelején D. Murray még így határozott meg: a múzeum „régiségek vagy más, tudományos kutatók és tudósok számára érdekes tárgyak analizált és tudományos módszerrel kiállított gyűjteménye.” (1) A '60-as évekig ez volt az uralkodó elgondolás, de az akkoriban zajló társadalmi változások már lehetetlenné tették az ilyen intézmények fennmaradását. A művészet már egy sokkal demokratikusabb, nyitottabb, rugalmasabb helyet kívánt – ez valósult meg többek között a Centre Pompidou-ban.

Nem mellékes, hogy az új múzeum átadásával Piano és Rogers egy csapásra híres lett (azóta már rengeteg múzeumot építettek), másrészt felrázták Párizs haldokló Marais-városrészét, harmadrészt pedig sosem látott látogatói létszámot értek el. (Ma évente 6–7 millió látogatója van a Pompidou-nak, igaz ezek jó része az épületre, a mozgólépcsőkre és a kilátásra kíváncsi, a kiállításokat sokszor meg sem nézi.)

A Bilbao-hatás
Bilbaóban valósult meg először a mára szinte receptté vált formula: sztárépítész + drága expresszív épület = városok felvirágzása, rekordokat döntögető látogatószám, turisták hada, egyszóval siker. Másrészt Frank O’Ghery bilbaói Guggenheim Múzeuma (1991–97), ha nem is az első, de a legkiemelkedőbb példája annak a folyamatnak, amit a múzeumépítészet emancipálódásának is nevezhetünk: ahogy az építészeti teljesítmény egyre inkább függetlenedik a megrendelőtől, a tartalomtól és a funkciótól, önálló, önmagában érvényes műalkotássá válva. (Korábbi példa a nyolcvanas évek elején épített stuttgarti Neue Staatsgallerie, aminek megnyitóján az építész, James Stirling jegyezte meg, hogy mennyivel jobban néz ki épülete műalkotások nélkül.) (2)

Ezt a jelenséget persze rengetegen megkérdőjelezik, nem is ok nélkül. „Ha a közönség, a látogató számára felfoghatatlan a tér, mire jó a gazdagság? Csak zűrzavart okoz” – állította a Louvre üvegpiramisát is jegyző I. M. Pei a bilbaói épület belsejéről. (3) És valóban, ahogy a New York-i Guggenheim tekeredő galériája, a bilbaói múzeum hatalmas központi tere sem igazán alkalmas kiállításrendezésre.

A sok esetben valóban működő recept pedig nem mindig válik be, sok épülő vagy éppen elkészülő múzeum megvalósulása esetében nem is tudjuk felmérni a sikerességet. Jodidio a Taschen-kötetben nem bocsátkozik ilyen mélységű elemzésekbe, a könyv célja a variációk látványos fotókkal illusztrált bemutatása volt, elemzésüket pedig más tanulmányokra bízza. Mindemellett érdekes, hogy vajon miért maradt ki a történeti áttekintésből Daniel Libeskind berlini Zsidó Múzeuma (1989–99), ami pont ennek a fent említett emancipálódási folyamatnak az egyik mérföldköve, hiszen Libeskind magával az architektúrával, az épített terekkel kívánta kifejezni a múzeum tartalmát, kiállítások nélkül is megidézve a németországi zsidó történelmet. Sikerült is neki, a kurátorok pedig rendkívüli feladatot kaptak a különleges terek berendezésével – rengeteg kritika is érte az épületet emiatt. (4)

Sztármúzeumok és sztárépítészek
A nagy múzeum-projektek sorában Jodidio bemutatja a Pompidou és a Louvre jelenleg zajló terjeszkedésének két példáját, a Pompidu-Metzet és a Louvre-Lens-t. Érdekes, hogy mindkét francia projekthez japán tervezőt kértek fel. Shigeru Ban metzi múzeumát (2006-10) tavaly májusban adták át, azóta záporoznak a kritikák. Az épület karakterét a különleges technikával, fa gerendákból (pántokból) összeépített nyitott tetőszerkezet adja.

A forma felülről hatszögű, egy Ban által Párizsban vásárolt kínai kalap mintájára teríti le az épületet (Artmagazin 2010/3. 19.o.). A kiállítóterek egy-egy egyszerű téglány alaprajzú kubusban kapnak helyet, amiket a „kalap” alatt, különböző tengelyek mentén helyezett el az építész. A kubusok és a tető adja ki a központi reprezentatív tér alakját, amit Ban a monumentális méretű műalkotások elhelyezésére szánt. A kritikusok szerint, bár a koncepció jó lett volna, a megvalósulás mégis káoszt szült, az architektúrát legfeljebb a Pompidou színvonalas gyűjteménye mentheti meg.

A Louvre lens-i épülete (2009-12) még nincs kész, a tervezés feladatát a tavalyi Pritzker-díjas Kazuyo Sejima és Ryue Nishizawa (együtt SANAA) kapták. Két már meglévő híres és sikeres múzeumépületük az egymásra halmozott dobozokból álló, fémhálóval borított New Museum of Contemprary Art New Yorkban és a Japánban, Kanazawa városában megépült 21. Század Kortárs Művészet Múzeuma. Az utóbbi egy több mint száz méter átmérőjű kör alakú épület üvegfalallal körbevéve, könnyed, nyitott hangulatú, harmonikus alkotás.

A Louvre új épülete Északnyugat-Franciaországban a kanazawai kortárs múzeum épületéhez hasonlít. Az egymás mellett elszórt épületek négyzetes alaprajzúak, de ugyanazt a körbeüvegezett elvet követik – jelezve a Louvre nyitottságát a hanyatló ipari terület iránt –, a körök a főépületen belül kerítenek el különböző funkciókat. A légies terv megvalósulása 2012-re várható.

A könyv beszámol Zaha Hadid római 21. Századi Művészetek Nemzeti Múzeumáról, a MAXXI-ról (1998-2009) is (Artmagazin 2009/6. 15.o.). Hadid a Libeskind-féle vonalat folytatja: már a puszta építészeti gesztusaival is megpróbálja meghatározni, sőt megváltoztatni a múzeum-élményt. Hajlított vonalai a tereken keresztül való sodródást szeretnék előidézni, az épített tér folyamatosságát, folyadékszerű jellegét tűzik ki célul. Nagy kérdés, hogy az egyelőre ad hoc gyűjteménnyel rendelkező, kissé koncepciótlannak tűnő intézmény és a még nem bizonyított új építészeti elvek alapján felépült múzeum tud-e majd hosszú távon sikeres lenni. Hogy a megrendelők azzal a szándékkal építették meg, hogy elérjék a „Bilbao-hatást” szinte biztos, hogy bejön-e, az a jövő zenéje.

Kínától Berlinig
Érdekesek és itthon alig ismertek a kötetbe beválogatott kínai múzeumok. Wang Shu Ningbói Történeti Múzeuma (2003–2008) egy hatalmas szögletes sziklára hasonlít, amit látszólag rendszertelenül bontanak meg az ablakok rései és néhány szabálytalan bemetszés. Ezeken a „csatornákon” át – a lépcsőkön megközelíthető – bejáratokhoz juthat a látogató, közben csodálva a múzeumépület különleges falazatát, ami húszféle újrahasznosított téglából és bambusz lenyomatú betonból készült. A másik kínai Zhang Lei, aki a dicsőséges Új 4. Hadsereg Múzeumát (N4A) építette meg 2006–2007-ben, hasonlóan tömbszerű épületet alkotva. A ház előre menetelő szürke tömbjét itt-ott vörös „vércsészék” szabdalják.

A múzeumátépítések és -bővítések sorában a legérdekesebb David Chipperfield híres berlini Neues Museuma (1997–2009), ami elnyerte az EU 2010-es Mies van der Rohe-díját. Chipperfield úgy kívánta a háború óta fel nem újított 19. századi épületet helyreállítani, hogy közben a történelem hagyta nyomok láthatóak maradjanak. A feladat óriási volt, mert renoválni kellett, freskókat rendbe hozni és közben hasznos elemekkel kiegészíteni az épületet. A Chipperfield-féle új részek betonból készültek, egyértelműen mai korunk építészeti jegyeit viselik. Az architektúra sikere, hogy képes volt harmóniát teremteni a 19. századi díszes, bár pusztuló elemek és a minimalista kortárs látszóbeton-részek között. A múzeum igazgatójával összhangban a tervezőnek az volt a célja, hogy a német történelemnek is emléket állítson, amellett hogy egy jól használható múzeumépületet hozzon létre.

BMW-től a zöld múzeumig
A kiadvány külön hangsúlyt fektetett arra, hogy ne csak képzőművészeti intézményeket mutasson be, hanem rávilágítson a múzeumépítészet sokféleségére. A könyvben megszemlélhetjük Aires Mateus portugáliai Santa Marta Világítótorony Múzeumát (2003–2007), egységes fehér kubusaival, valamint a Behnisch Architekten németországi Ozeaneumát (2005–2008), aminek épületei fehér vitorlaként feszülnek Stralsund ipari kikötőjében, remek tereikben pedig a látogatók a Balti- és az Északi-tenger élővilágát élvezhetik.

Továbbá helyet kapott Nicholas Grimshaw mexikói Acél Múzeuma (2006–2007), amit egy már nem működő gyár egyik épületéből alakítottak ki, meghagyva az eredeti gépek nagy részét. A látogatószám egyértelműen igazolja az ilyen jellegű múzeumok létjogosultságát is. A kötet bemutat egy-két híres németországi autómúzeumot is, amik az autódizájn formanyelvét használják fel: ilyen a Delugan Meissl iroda stuttgarti Porsche Múzeuma vagy az ugyanitt látható – a hollandiai UNStudio által tervezett – Merzedes Benz Múzeum (2003–2006). (A könyvben szerepel az UNStudio egy további épülete is, a Dubaiba tervezett Közel-keleti Modern Művészet Múzeuma, ami formájában egy áramvonalas, karcsúsított bálnára hasonlít, funkciójában pedig egész újszerű lesz, hiszen – a tervek szerint – hotellel fog kiegészülni.)

A szerző a 2008-as gazdasági válság utáni múzeumépítészetről – összhangban a közvélekedéssel – azt jósolja, hogy valószínűleg a kisebb beruházások és az energiatakarékosabb, zöldebb megoldások fognak érvényesülni. Ezt az irányt képviseli David Adjaye denveri Kortárs Művészeti Múzeuma (2004–2007), ami környezettudatos kialakítása miatt megkapta a LEED arany fokozatú minősítését. A mai kor múzeumai egyre nagyobb helyi közösségek számára jelentik a kikapcsolódás, feltöltődés, az áhítat helyeit, az olcsó repülőjegyek korában pedig egyre több turistát fogadnak, akik néha kifejezetten egy-egy múzeum miatt kelnek útra. A 19. század múzeuma, a „humanista szentély” halott; a mai kor múzeuma pedig grandiózus voltával, hatalmas reprezentatív tereivel és közönségcentrikus fellépésével talán a jövő katedrálisait testesíti meg.


Jegyzetek:

(1) Karsten Schubert: The Curator’s Egg, Ridinghouse, London, 2009, 57.

(2) Karsten Schubert, im., 163.

(3) Karsten Schubert, im., 123.

(4) Vö.: Wesselényi-Garay Andor: Az új hely – múzeumláz az ezredfordulón.Artmagazin 2009/1. 35–42. 

Full 002041
Full 002042
Full 002043
Full 002044
Full 002045
Full 002046
Full 002047