A közönséget nem lehet lenézni

Interjú Kovács Gáborral

Winkler Nóra

Winkler Nóra interjúja Kovács Gáborral a Kogart Alapítvány művészeti tanácsának távozásáról, tanyasi gyerekkoráról, a képekhez fűződő vonzalmáról, a művészeti terep feltételezett átalakulásáról, illetve az Alapítvány célcairól és ambícióiról.
 
 

 
A közelmúltban Ön művészeti alapítványt létesített, melynek összes tőkéje hárommilliárd forint. Az alapítvány céljainak megvalósítására egy Andrássy úti palotát is a szervezet rendelkezésére bocsátott.
Mint már közismert, a hazai kulturális közéletet gyakran nehezítő viták nem kerülték el az alapítványt sem, néhány hónapos működés után felmondott a művészeti tanács. Milyen előzményei vannak ennek a lépésének? 
 
Az alapítvány kuratóriuma és a művészeti tanács világos koncepció alapján dolgozott. A kuratórium azzal nem tudott egyetérteni, hogy egy grandiózus kezdeményezés nyitókiállításán, amelyen nagy erők dolgoznak, nyolc műtárgy álljon egy nettó 600 négyzetméteres térben. A művészeti tanács tisztában volt azzal, hogy a kuratórium olyan kiállítási struktúrát szeretne, amely harmóniában van az alapítvány hosszú távú célkitűzéseivel, melyeket - az én elképzelésem szerint -tiszteletben kell tartani. Nyolc műtárgyat ki lehet rakni bármilyen galériában, nem egy ilyen grandiózus házban és térben. Egymás melletti elbeszélésről lehet szó. Engem meglepett, hogy a művészeti tanács lemondott. Elfelejtették figyelembe venni, hogy ez egy magánalapítvány. Egy kuratórium felügyeli, hogy a tevékenység Kovács Gábor szellemiségéhez méltó legyen, ha már erre én adok hárommilliárd forintot. Aszinkronban voltunk. Az üzleti életben rengetegszer találkozom ilyen helyzettel, amikor válságot menedzselek, de ilyenkor mindig a közös megoldást keresem. A kuratórium elfogadta a művészlistát, felkérte a művészeket, kiírt egy pályázatot, de azt nem tudta elfogadni, hogy csak nyolc műtárgy álljon ott a megnyitón.
 
Önnek nincs is direkt kapcsolata a művészeti tanács tagjaival? 
 
Én mint alapító felkértem a kuratóriumot, és velük egyeztetve a művészeti tanács tagjait. Két évre szól a megbízás, ezalatt a kapcsolat informális, ennek leteltekor jogomban áll új tagokat felkérni. A fél év alatt voltak ülések, amelyeket végigültem, volt, amelyen nem voltam ott. A munka során megmutattam a tanács tagjainak a gyűjteményemet, mind a Bankár Rt. központjában, mind a házamban. Nyilvánvalóan az alapítvány egy személyhez, személyiséghez kötődik. Szeretném, hogy a programban, a gyűjteményépítésben az alapító, az ember visszaköszönjön. Ezt jogilag nem, csak informálisan lehet biztosítani.
 
Illetve a kuratórium és a művészeti tanács összeállításában. 
 
Igen. Természetesen.
 
Mindenhol azt nyilatkozta, hogy a gyűjteményében csak olyan kép van, amely önnek tetszik, megérinti, amelynek a környezetében jól érzi magát. Mányoki Ádámtól napjainkig húzódik az anyag, a 20. század
második fele alulreprezentált. Olyan a feladat, mintha antik bútorokkal berendezett házát hipermodern lakásra akarná cserélné, és a belsőépítésznek azt a feladatot adná; értse, ismerje meg magát a régiből és találja ki miben fogja majd jól érezni magát az újban. Nem könnyű. 
 
Tökéletes az analógia, jelen pillanatban itt tartok, ugyanis az Andrássy úton, a ház legfelső szintjén szeretnék kialakítani magamnak egy modern lakást, amely radikálisan más, mint a házam Telkiben, a XVI. Lajos korabeli bútorokkal, de mégis én vagyok. A művészeti tanács esetében sem tudtam mást elképzelni, minthogy megmutatom, ki vagyok, milyen az ízlésem, megmutatom Kovács Gábort, az embert.
 
Viszonylag sokáig elbeszélhettek egymás mellett a végeredmény ismeretében.
 
Egyeztetett koncepció és művészlista volt, közöttük három európai alkotóval. De arra nem gondoltam, hogy mindenkitől csak egyes pályamunkáit állítjuk ki. És nem arról van szó, hogy ágálnék a videómunka vagy az installáció ellen, merthogy nem áll közel a lelkemhez, biztos lett volna, ami megérint. De itt három szinten két kiállítást kellett volna berendezni. Az első szintre 50 kép kerül a gyűjteményemből. Mányokitól indulunk, mutatva, honnan ered, mi az, ami értékké vált ebben az országban és Európában. A fenti két szinten, a nyitókiállításon, pedig szeretnénk megmutatni, milyen értékek születnek a kortárs terepen. Elfogadott koncepciónk az volt, hogy egy EU-beli, egy csatlakozó és egy nem csatlakozó ország művésze állítson ki, illetve hazai művészek. Egy európai keresztmetszet bemutatása erős magyar jelenléttel. A probléma ott kezdődött, amikor kiderült; nyolc tárgyról beszélünk, ami nem tükrözi azt a horderejű munkát, amelyet sokan ebbe belefektettünk.
 
19. századi klasszikus magyar, a 20. századi modern festészet  és a 21. századi művészet között marad egy űr. Nem kellene úgy indítani, hogy valami összekösse ezeket a korokat?
 
Nem tudok erre művészettörténészként válaszolni. A szándékom ezzel a házzal, hogy a gyűjteményemen keresztül bemutassam, hogy melyek az értékek. Nem hiszem, hogy a nyitókiállításnak teljes történeti áttekintésnek kell lennie.
 
Az alapítvány egyik alapvető célkitűzése a „közönség orientálása". Van a közönségnek egy vélhetően széles rétege, amely könnyebben fogadja be az ön gyűjteményének képeit, mint a 21. században létrejött alkotásokat. Nincs-e ellentétben a két koncepció a közönség orientálásával? Aki végigmegy az első szinten és örül a szép Markóknak, Telepyknek, Ligetiknek, nem feltétlenül nézi meg a progresszív jelenkoriakat.
 
Én magamból indulok ki. Én sem a 21. századnál kezdtem és tudom, hogyan változott, mire teljes egésszé lett a gyűjtemény, sőt mostantól koncentráltan figyelek a 20. század második felére. Ez egy érési folyamat. Tudomásul kell venni, hogy a közönséget be kell ide hozni, nemcsak azt a szűk kört, aki mindig a legmodernebb, legfiatalabb dolgokat keresi. Létezik egy széles, fizetőképes kör, aki nagyon szívesen vásárolna kortársat, ha lenne áttekintése. 2003 év végén két bank nagy karácsonyi partiján is részt vettem. Összesen négyezer ember fordult rajtuk meg, rengeteg vállalkozó, cégvezető, bankigazgató és a feleségeik. Sokan jöttek oda gratulálni az elképzelésemhez, és kérdezték; „Ugye itt olyan kiállítások, olyan képek lesznek, amiket szeretni fogunk? Hiszen a te gyűjteményedet ismerjük és azt jó érzéssel nézzük." Van egy közönség. Nem lehet lecserélni. Mi szeretnénk orientálni és bevezetni őket a kortárs képzőművészet világába. Szeretnénk megnyerni őket, hogy kortárs képek között tartsák rendezvényüket ebben a házban és kezdjenek el vásárolni. Egy valamit nem lehet tenni ezzel a közönséggel - lenézni, a mi legmodernebb, legavantgárdabb, legforradalmibb művészetszemléletünkből. És ha a közönség nincs itt a kiállításokon, akkor mosni kezeinket.
 
Ebből a szempontból akkor nagyon rossz volt a művészeti tanács kiválasztása. Róluk lehet tudni, hogy a progresszívabb irányzatot képviselik, írnak róla, vállalják. Az új tanács kiválasztásakor érdemes szem előtt tartani, hogy itt az is cél, hogy a közönséget valaki átvezesse a 20. század elejének modernizmusától a kortársba.
 
Tökéletes. Nem ismertem személyesen a tanács tagjait, szakmai kvalitásuk, előmenetelük alapján kerestem meg őket. Úgy gondolom, artikuláltan fejeztem ki az alapítvány terveit, céljait, hogy mit szeretnék elérni a gyűjteménnyel. Nagyon sajnálom, hogy elsőre ez nem sikerült, és ők távoztak. Nem olyan szemmel válogattam ki őket, hogy vigyék át a közönséget a kortársig; arra gondoltam, hogy professziónális emberek, akik ebben a szakmában dolgoznak, függetlenül az én gondolataimtól is fogják érteni, hogy mi a feladat. Nagyon gondolkozom, hogy kikből álljon az új művészeti tanács, tervezem, hogy Hegyi Lóránd (a kuratórium tagja) nagyobb szerepet kapjon, mert ő teljesen érti a céljaimat.
 
Dühös, hogy így alakult a helyzet? 
 
Nem. Így akarta a sors. Hadd mondjak egy példát a saját életemből. Nem lehettem volna megbecsült bankár Londonban, ha Fekete János nem egy elfogadott világsztár addigra. Ugyanígy, nem lehet a kortársat elhelyezni, ha nem látszanak az előzményei. Az nem az én hibám, hogy ebben az országban, az elmúlt ötven év képzőművészete nincs a helyére illesztve. Én annyit tehetek, hogy igyekszem bemutatni azt is, hogy hol a maradandó érték az idősebb generációban.
 
Alapító okirata szerint az alapítvány érdeklődésének középpontjában kifejezetten a 21. század művészete áll. 
 
A 94 éves Gyarmathy Tihamér 2004-ben festett képe is a 21. század. Nemcsak a mai harmincasok. Szándékosan döntöttem úgy, hogy mint Kovács Gábor 2000-ben befejezem a gyűjtést, onnan már az alapítvány szerepel a műtárgypiacon.
 
A megvásárolandó képekre is a művészeti tanács, illetve a kuratórium tesz majd javaslatot? 
 
Ez az elképzelés. A hárommilliárd forint éves kamata 250-300 millió Ft. Ez áll rendelkezésre gyűjteményépítésre, a ház működtetésére, kiállításokra, mecenatúrára, pályázatokra. Egy alapítványban az értékeket a legtranszparensebb módon a gyűjteményépítés közvetíti. A tanács feladata, hogy megtalálja az örök darabokat - akár huszonéves az alkotó, akár hatvan. Értékelődjön fel a gyűjtemény az idők folyamán, nem azért, mert pénzt akarok belőle csinálni, hanem mert szeretem az értékeket.
 
Mi izgatja ebben az egészben?
 
Egy olyan gyűjtemény és 21. századi művészetmecenatúra, amely abszolút értékállót hoz létre. Ma erre az államnak nincs sem pénze, sem finanszírozási struktúrája.
 
Miért pont a képzőművészetbe tesz pénzt?
 
Jól érzem magam műalkotások között. Pillanatok alatt fel tudok töltődni. És maradandó, ahogyan például az előadóművészet nem az. Bankárként számomra a maradandót a materiális világ határozza meg - tágyiasult értékeket keresek, így jutottam el a képzőművészethez.
 
Ki áll közel Önhöz a kortárs alkotók közül?
 
- Egyet emelnék ki, Pereli Zsuzsa gobelinművészt. Egyik munkája, a 2000-2001-ben készített Equilibrium című inspirált arra, hogy megcsináljam az alapítványt. Ez a mű döbbentett rá, hogy nagyon sok minden van jelen az életemben, de az egyensúly hiányzik. Megértettem, hogy a pénzkeresés után most eljött az ideje, hogy adjak.
 
Gyerekkorából vannak festményekkel kapcsolatos emlékei? 
 
A tanyavilágon éltem 18 éves koromig. De a szépséggel kapcsolatban vannak emlékeim. A vidéki táj harmóniája, kiegyensúlyozottsága alapvetően meghatározta az életemet. Biztosan ez az oka a tájképfestészet iránti vonzalmamnak.
 
A maiak közül kik hatnak önre? 
 
Nem szívesen mondok neveket, mert nem foglalkoztam még behatóbban kortárssal. De Szűcs Attila képei például megérintenek. A Műcsarnok-beli Egyhetes Kiállításon tetszett Bukta Imre, Bak Imre és Méhes Lóránt terme.
 
Otthon milyen képek lógnak a hálószobájában?
 
Két képet emelnék ki, Gulácsy Lajos Nőiportréját, mely szerintem az egyike a legszebb magyar képeknek, és Csók István számos Műteremsarok című festményének egyik legjobb változatát.
 
Miket olvas?
 
Nagyon kevés időm van rá, de ha akad, próbálom művészeti téren képezni magam. Van egy relatíve nagy könyvtáram, ott próbálom behozni a lemaradásom. Mostanában Müller Péter könyveket olvasok, nagyon megérint, inspirál.
 
Mi az a néhány dolog, ami a közelmúltban hatott önre? 
 
Lehet bármilyen terület, kultúra, közélet, privát szféra, jó vagy rossz, bármi. A fantasztikus fogadtatású Monet-kiállítás siralmas magyarországi installálása. A jegyet kifizettem, de nem kaptam blokkot róla. Felháborít, hogy milyen környezetbe, háttér elé kerültek a képek. Nekem erősebb élmény lett volna, ha a főművek koncentráltan jelennek meg, nem elszórtan. A kijáratnál pedig beszélgetnek a biztonsági őrök óriási szemétkupac mellett, miközben pár méterre áll egy kuka. Tökéletes kikapcsolódás volt egy ausztriai síelés a két lányommal, aztán egy római hosszított hétvége januárban. Sokat láttam. Találkoztam művészekkel, galeristákkal, rengeteg kiállítást megnéztem. Teljesen felvérteződtem és megerősödtem abban az elhatározásomban, hogy nekem a maradandó értékeket kell keresnem a művészettámogatása során az alapítvány keretei között is.
 
Remélem, azért ez nem vált teljesítendő feladattá. 
 
Nem. Én ezt eldöntöttem. Közben zajlanak a dolgok, lesznek kiállítások, jók meg rosszak, biztos sok hibát ejtünk majd, de lesz idő korrigálni, eladni képeket, és jobbakat venni helyettük. Ami ott elkezdődött, arról először majd két év múlva érdemes beszélni. De az már most elmondható, hogy az üzleti világ megjelent a művészet terepén és ez át fogja alakítani a struktúrát.
 
Mit ért ezen? A pillanatnyilag fennálló galériás rendszer is üzleti alapon működik.
 
Teljesen másképp látjuk ezt a világot, mint a benne élők. Volt már hasonló élményem, ilyen volt az az aspektus, ahonnan Londonból hazatérve, 1990-ben a magyar gazdasági világot felülről láttam. Látom most is, hogyan és milyen irányban fognak átalakulni a dolgok. Be kell fektetni ebbe a területbe, és a pénznek mindig van szava. Pillanatnyilag abszolút szakadék van művészet és közönség között. Ezt át kell hidalni.
 
Ezek szerint Ön közönségen fizetőképes vásárlót ért? 
 
A művésznek az az érdeke, hogy el tudja adni a képét és megtudjon élni a tevékenységéből. Ehhez valakinek legitimálni kell, erre az állam nem alkalmas. Abban bízom, két év alatt mi eljutunk valahova. Kiállítási programunkkal, a ház szellemiségével letesszük a voksunkat. Nagy a felelősségünk.
 
Hogyan képzeli el a ház működését?
 
Nem szűk körű elitnek, hanem szélesebb közönségnek szól. Szellemi találkozóhelynek szeretném látni, ahol jó lenni, vacsorázni, beszélgetni, kiállításra, museum shop-ba menni. Több generációt várok a házba. Éjjel kettőig nyitva tartó kávézóval, különtermekkel, mobil színpadokkal, minőségi programokkal.
 
Kikkel dolgozik a házon, milyen konyhát, hangulatot képzel el? 
 
Belsőépítésznek Szekér Ferencet, a Raiffeisen Bank Rt. új székházának tervezőjét kértem fel, a hangulatok, színek kialakítására S. Hegyi Luciát. Szeretem a könnyű, nemzetközi konyhát - mint amilyen a TomandGeorge-ban, a Café Körben van, ahol gyakran ebédelek -hasonlót szeretnék a házban is. Olyan környezetet szeretnék teremteni, amelyben jól érzem magam. 

 

A Kovács Gábor Művészeti Alapítvány Művészeti Tanácsának közleménye:
 
KÖZLEMÉNY
 
A Kovács Gábor Művészeti Alapítvány (továbbiakban: Alapítvány) Művészeti Tanácsának (továbbiakban: Tanács) tagjait - az alapító és az alapítvány kuratóriumának elnöke elmondása szerint - a magyarországi kortárs művészeti színtér szereplői között végzett közvélemény kutatást követően, egy annak eredményét összegző konszenzus alapján kérték fel a Tanács munkájában való részvételre.
 
Az alapítóval és a kuratóriumi elnökkel folytatott ismerkedő beszélgetések alkalmával a Tanács leendő tagjai részletesen kifejtették a kortárs művészettel és az Alapítvány munkájával kapcsolatos véleményüket és elképzeléseiket. Ennek alapján kérték fel a Tanács tagjait a közös munkára. Az alapító és a kuratóriumi elnök kijelentették, hogy a Tanács feladata lesz saját munkamódszerének és döntéshozó technikájának kidolgozása, valamint a XXI. századi, elsősorban magyar és közép-kelet európai kortárs képzőművészet népszerűsítésére és gyűjtésére létrehozott Alapítvány intézményes kereteinek szakmai tartalommal történő kitöltése. Ennek jegyében feladata lesz az Alapítvány Művészeti Programjának (Mission Statement), időszaki kiállítási tevékenységének, gyűjteményfejlesztési elveinek és gyakorlatának, valamint egyéb művészettámogató munkájának (kiadványok, ösztöndíjak, kutatási programok rendszere stb.) kidolgozása és kétéves megbízatása lejártáig mindezek szakmai színvonalának garantálása.
 
A Tanács tagjai azért vállalták a munkát, mert a hazai gyakorlatban példátlan lehetőséget láttak egy olyan nyitott, a változásokra fogékony, a gazdasági/üzleti szféra és a kortárs képzőművészet közötti kapcsolatokat (mecenatúra, gyűjtés) fejlesztő, a hazai és a közép-kelet európai kortárs produkciót nemzetközi kontextusban láttató, hangsúlyozottan XXI. századi intézmény létrehozásában, amely teljességgel hiányzik a magyarországi színtérről. A Tanács ennek szellemében kezdte meg működését.
 
A mintegy háromhónapos munka alatt a Tanács előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az alapító és a kuratórium elnöke az előzetes egyeztetések alatt megfogalmazottakkal ellentétben saját elképzeléseiket kívánják érvényesíteni az intézmény kiállításpolitikájában - beleértve a bemutatandó művészek nemzeti-, műfaji-, és generációbeli arányait is -, és az általuk tételezett célközönség elvárásait helyezik szembe a számukra a Tanács preferenciáiban megjelenő, úgymond „progresszió"-val.
 
A Tanács az intézmény Határtalanul / No Limits című, az uniós csatlakozás apropójára tervezett nemzetközi nyitókiállításának magyar szereplői számára meghívásos pályázatot hirdetett (a kiválasztott külföldi művészeket felkérték a részvételre) . A tíz meghívott magyar művész (Bukta Imre, Csörgő Attila, Gerber Pál, Huszár Andrea, Kicsiny Balázs, Kis Varsó, Lakner Antal, Németh Hajnal, Várnai Gyula, Waticzky Tamás) közül nyolcan nyújtottak be tervet. Február 6-án a Tanács négyórás szakmai mérlegelést követően megnevezte azt a négy pályázót, akit koncepciójának megvalósítására és a kiállításon való  részvételre kíván felkérni. Az alapító és a kuratórium elnökének néhány perces tanácskozása után az elnök indoklás nélkül közölte a Tanács tagjaival, hogy döntésük egyetlen elemét sem tudják elfogadni.
 
Ezt követően a Tanács - eddigi tapasztalatainak mérlegét megvonva, kompetenciájának korlátozása, valamint szakmai koncepciójának ellehetetlenítése okán - 2004. február 6-án kelt levelében bejelentette lemondását.
 
András Edit, Andrási Gábor, Farkas Ádám, Jerger Krisztina, Molnár Edit, Petrányi Zsolt, Szoboszlai János, Szűcs Attila