Kosztolányi mondta a halálos ágyon, hogy sokkal könnyebb volna, ha mind mennének vele, együtt. Egyszerre. Mert persze azt tudta, hogy mind mennek vele együtt, egy helyre vagy sehová, de hogy közös a sors, csak nem egyszerre. Tudta, mivel lehet vigasztalódni, hogy nem fájt semmi Caesar és Napóleon korában, akkor feltehetően nem fog majd fájni Hitler és Sztálin korában sem. De hát néha az ember hajlamos azt hinni, hogy jobb, ha fáj, az is azt jelenti, hogy élünk. Élek.

Azóta is gondolkodom, hogy vajon tényleg könnyebb volna-e együtt halni egy óriási világkatasztrófában. Nekimegy egy üstökös a Földnek, ciánt eresztenek a levegőbe. Kitör a Vezúv.

Azóta tudjuk, semmi okunk nincs rá, hogy a Vezúvot valami régi és távoli katasztrófának higgyük, ami akkor történt, azt ugyanaz okozta, mint most a földrengést vagy pár éve a L’Aquila-i katasztrófát, törésvonalon fekszik az ország, amit most Olaszországnak mondunk, akkor meg Római Birodalomnak. De az emberek ugyanazok, szaladnak ki az utcára a házakból, vagy épp fordítva, szaladnak a házakba az utcáról, csak annyit tudnak biztosan, hogy valahová szaladni kell, mert épp nem jó a hely, ahol vannak. És ha a kétségbeesett menekülőben magunkra ismerünk, akkor igazunk van.

Talán csak ennyi Pompeji és minden Pompeji- kiállítás üzenete. Válasz Kosztolányinak: így sem jobb. Nincs közösség, amiben elszenvedheti az ember a halált. Mindig egyedül maradsz a végén. Vagyis, most nem is tudom, kit tegezek. Mindig egyedül maradunk a végén. Mert Pompeji, persze, csodálatos. Eredetiben is, amikor a Vezúv elégedetten néz le a városra: ezt mind én okoztam. Mind nekem köszönhetitek. Miattam tudjátok, milyenek voltak az utcák, hogy bevágtak a szekerek kerekei a kövezetbe, meg volt ősi zebra, átkelést mutató kövek. Voltak házak, freskók, titkos szobák, táncoló faun a kertben. De Pompeji mégiscsak Nagykanizsa, az a csoda, hogy olyasmi is fennmaradt, mint a tollát, vagyis íróvesszejét az állához támasztó nő, vagy Nagy Sándor és Dareiosz. Talán másolat mindkettő, talán ennek alapján következtetéseket levonni pont olyan, mint ha százezer év múlva egy véletlenül megtalált hűtőmágnes alapján próbálnák rekonstruálni a földi kultúrát. Örülünk a kortes feliratoknak, egyszerre milyen csábosakká válnak az általánosan utált választási plakátok, mert most azt bizonyítják: csak a technika változott, most sokszorosítanak, akkor meg a falra festettek. De ugyanaz a világ, a drága demokrácia, amit hiába átkoznak, még sincs jobb.

A drága szex, amit hiába átkoznak. Közösülő párok, triók, röpke gyönyör, boldogság, titok. Hogy ennyiszer beszélnek róla, az talán az istentelenségüket jelzi, de mivel a mostani életünk sem épp istenközeli, büszkék vagyunk rájuk. Szervusztok, rokonok.

Minden majdnem jó, majdnem ott vagyunk a nyugvóponton, és akkor jönnek a halottak. Megnéztem Szegeden az oktatófilmet, miért van itt így, és miért van másképp Herculaneumban, az úton kétszáz Celsius-fokot hűlt a gázoszlop, ezért maradtak ott csak csontok, itt meg alakok, hamuban sült negatívok, ruhanyomatok. Turnézó hullák: a várandós nő, akit elsőként öntöttek ki gipszből. A hosszú lábú kutya, aki görcsben rúg az ég felé. A fal mellé lecsúszó ember, aki a szája elé tartja a kezét. Talán azt hitte, meg tudja szűrni a forró, halálos gázokat, de most, maradványában leginkább Michelangelo kárhozottjára emlékeztet, akit karmos ördögök ráncigálnak pokolra, és ő fél kezébe temeti fél arcát: mit tettem? Mit nem tettem?

Fogalmam sincs, tekinthetem-e embertársamat műalkotásnak, tehetek-e úgy, mintha halott testének gipsznyomata csak egy szobor volna. Akarva vagy nem akarva mégis azt teszem, mert ehhez vagyok szokva: ha háromdimenziós, nem mozdul és élettelen, akkor szobor. Nincs arca, nincs szája, mégis azt kérdezi: mit teszel? Mit nem teszel?

Pompeji – Élet és halál a Vezúv árnyékában, Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 2016. december 31-ig.