Az angol szobrász, Rachel Whiteread (1963) turnézó mobil életműkiállítása tavaly nyitott a Tate Britainben, és jövőre Saint Louisban fejezi be világkörüli útját, de július végéig még elérhető közelségben lesz hozzánk. 

Hogy a kontinensen Bécs kaparintotta meg a kiállítást, az biztos nem véletlen, hiszen Whiteread legismertebb köztéri alkotását itt avatták 2000-ben. A középkori zsinagóga helyén, a Judenplatzon álló holokauszt emlékmű, a Névtelen könyvtár az Ausztriából elhurcolt és megölt hatvanötezer zsidó meg nem élt, megíratlan élettörténetének állít emléket. A fellapozhatatlan könyvek mintegy kifordított könyvtártermének minimalista fehér betontömbje a kiállításon is szerepel makett formájában, és ha csak ezt a művét ismernénk, már akkor is képet alkothatnánk majdnem minden, Whitereadet évtizedek óta foglalkoztató művészi problémáról, témáról és technikáról. A Belvedere 21 alig tagolt hatalmas kiállítóterében azonban az apró objektektől a szobányi művekig ott sorakozik az elmúlt harminc év termésének legjava.

Rachel Whiteread: Nameless Library, 2000, Judenplatz, Bécs. Fotó: a művész jóvoltából

Első pillantásra feltűnik, hogy Whiteread sorozatokban gondolkodik. Az adott témát addig szűkíti és variálja, amíg a látogató is képes elmerülni a nüansznyi eltérések felfedezésének örömében. A monumentális munkákat és a hétköznapi tárgyakból kiinduló objekt-sorozatokat az évtizedek óta folyamatosan fejlesztett és mondhatni védjegyévé vált egyedi megformálás köti össze. Whiteread Londonban, a Slade School of Arton szerzett diplomát, szobrászi technikájának alapját, az öntést, Richard Wilson műhelyében tanulta. Minden munkája öntvény, de az anyagok a légies és áttetsző műgyantától a szilikonon át a tömör, finom felületű gipszig, betonig variálódnak. Munkái „negatív szobrok”; amit láttatni, megőrizni szándékozik, a tárgyak, terek, amikről a végtelenül precíz, finom felületű öntvények készülnek, fizikai valójukban nincsenek jelen. Mintha kiégtek, elpárologtak volna, a héj, a burok eltűnik, lefoszlik és marad az, amit valamikor magukba zártak. A levegő, amit egykor belélegeztek a szoba lakói, a kád belső felülete, a korom és a repedések a kandalló tűzterének oldalán, a matracok egyedi domborzata egy másik, idegen anyagba zárva.

Az első inspirációt Bruce Nauman hatvanas évekbeli munkája, egy szék alatti tér öntvénye (A Cast of the Space Under My Chair, 1965-68) jelentette számára. A Belvedere 21-ben egész sorozatot látunk az ő hasonló műveiből, sámlik, irodai székek és fotelek alatti ismeretlen tereiből (hiszen ki néz be a szék alá?). A pasztellszínű, finoman irizáló, áttetsző műgyantából öntött, első pillantásra beazonosíthatatlan tárgyak inkább hasonlítanak épületmakettekre vagy különös szappankollekcióra, nincs ember, aki a széleken futó mélyedések láttán rögtön egy székláb hűlt helyére asszociálna (Untitled (Twenty five spaces), 1995).

Rachel Whiteread: Untitled (Twenty five spaces), 1995, műgyanta, 41,5 x 28 x 28,5 cm, magángyűjtemény. Fotó: a művész jóvoltából

Whiteread nem betöltendő teret lát, hanem a hiányt tudatosítja, az áttetsző objekttel az űrre helyezi a hangsúlyt, a légnemű térből homogén, nehéz masszát formál. Helyettünk is körülnéz, számba veszi saját lakótérének megannyi használatban lévő, jellegtelen pontját, az ágy alját, a kád környékét, a kandallórács mögötti senkiföldjét vagy a mindennapi használati tárgyakat. Az egyik korai munka, az 1988-as, gipszbe fordított és fekete nemezzel burkolt szekrénybelső (Closet) egyenesen kézzelfoghatóvá teszi a gyerekkor vigasztalóan puha (vagy éppen horrorisztikus) vaksötétjét. Kár, hogy nem lehet megérinteni. Sem ezt, sem az ágymelegítő palackot, ami a teáskanna melegítő mellett talán a legbritebb tárgy, ami csak létezhet. A bécsi kiállítás fura intimitást hordozó, de tárlóba rendezett palack-objektjei az 1988-as, külön vitrint kapó eredeti fehér gipsz Torzónak a kilencvenes években készült változatai. A selymes gipsz, fémes alumínium, mélysárga méhviasz, rózsaszín gumi vagy műgyanta felülete puhának látszik, szinte lélegzik.

Rachel Whiteread: Untitled (Clear Torso), 1993. Fotó: a művész jóvoltából

Enteriőr fotó a kiállításról a Torso öntvényekkel (1992 - 1996). Fotó: Artmagazin

A falnak támasztott matracokkal együtt – amelyek a nyolcvanas évekbeli londoni utcakép alapelemeiként, a mindenkori hajléktalanok élettereként jelennek meg (Untitled [Shallow Breath], 1988, ​[Amber Bed], 1991) – mintegy életre kelnek, egykori használóik mozdulatait, mindennapi ténykedésének lenyomatát rögzítik mellbevágó intenzitással. Már most örülnek a jövő antropológusai.

Rachel Whiteread: Untitled (Amber Bed), 1991, gumi, 191,5 x 93 x 15,5 cm, Carré d'Art - Musée d'art contemporain de Nîmes, Franciaország. Fotó: Artmagazin

Whiteread a megfoghatatlant önti anyagba – és leghatásosabban akkor, amikor a monumentális felé mozdul el. Amikor „a levegőt mumifikálja” és egy szobát (Untitled [Room 101], 2003), egy lépcsőház ezerszer taposott lépcsőit (Untitled [Stairs], 2001) vagy egy lebontásra ítélt komplett East End-i viktoriánus házat önt betonba (House, 1993), hogy a személyes vagy közös, de mindenképpen illékony emlékeket, a használat és a kopás fáradságos körültekintéssel és gondossággal rögzített nyomait tömör, sima, homogén jelekké formálja.

Rachel Whiteread: Untitled (Stairs), 2001, gipsz, üvegszál, fa, 375 x 220 x 580 cm, Tate, purchased from funds provided by the Art Fund and Tate Members, 2003. Fotó: a művész jóvoltából

Az más kérdés, hogy az in situ (193 Grove Road, London) 1:1 arányban kiöntött Ház emlékmű, ami keletkezése évében a legtehetségesebb fiatal brit művésznek járó Turner Prize-t hozta meg számára, alig egy évvel később az enyészeté lett, mivel az önkormányzat a szobor melletti tüntetőakciók ellenére a területfejlesztési érdekeket érvényesítette. (Erről a folyamatról a kiállításon John Davies fotósorozata mellett az Artangel dokumentumfilmje tájékoztat.) De talán ez az egyetlen, ami megsemmisült az alkotójuk által csak „shy”-nak, azaz félénknek nevezett emlékhelyek/terek közül, melyek szándéka szerint „nemes és békés” teremtmények, amelyek „látszanak, de nem üvöltenek a szemünkbe”. A személyes terek, használati tárgyak különféle anyagainak, színeinek egyvelegét Whiteread egynemű anyagra redukálja, kivonja belőle a színt. A fehér vagy semleges árnyalatok eltávolítanak a modelltől, hangsúlyossá teszik, hogy az öntvény leválasztva róluk, külön életet él. A funkcionális tárgy és az érzelmekkel telített tér absztrahálódik.

Rachel Whiteread: House. Forrás: flickr.com. Fotó: Philih Grisewood

Tagadhatatlan az amerikai minimalizmus, elsősorban Donald Judd és Carl André hatvanas évekbeli munkáinak hatása (különösen a padlóöntvények és a hátsó falon elhelyezett ablak- és ajtószobrok esetében): a művek minimalisták és érzékiek egyszerre, mesterien egyensúlyoznak a banalitás és az emelkedettség (sőt fenséges) határán. Noha erre a legtökéletesebb példát a kiállítótéren kívül találjuk. Pár száz méterre a Belvedere barokk kastélyparkjában, nem mesze onnan, ahol nemrég még Erwin Wurm Kövér háza terpeszkedett, a barokk kerti pavilonok újabb parafrázisaként a kiállítás ideje alatt Whiteread betonból kiöntött csinos norfolki tyúkóla (Chicken Shed, 2017) szerénykedik a füvön. Tisztán látszanak a deszka erezetei, a háló és az ablakok kifelé türemkedő peremei, de az egyébként légies (vagy hevenyészett) konstrukció itt áthatolhatatlan és tömör. A végtelenül prózai tematika éles (és vicces) kontrasztot képez a mögötte magasodó szobrászi díszekben tobzódó palotaszárnnyal, vagy mégsem? A kunyhót formázó épületszobor elegáns színe, nemes anyaga, selymes felülete nem különbözik a pár kilométerre lévő schönbrunni kastélypark kerti szentélyeitől. És ezt végre meg is lehet tapogatni.

Rachel Whiteread
Helyszín: Belvedere 21, Bécs
Megtekinthető: július 29-ig