A marha közöttünk

Fáy Miklós

„Se kedvem, se időm a naplóirásra azért jövök ilyenkor csak hozzá. Tán abba is fogom hagyni. Nem nekem való dolog az irás, nem tudok én irni. Tanulni se tudok. Nem is lesz belőlem semmi tudom előre. Te nagy talentum amit én magamban képzeltem…” Január 14. Vasárnap. (1900)*

 
Kiállítás enteriőr, amely a Tanár úr kérem és a gyerekkori naplók világát idézi
 

Csöng a telefon a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Tessék fölvenni, biztat a terem őrnője, hát teszem, ami a kötelességem, noha tudom előre, ki fog beleszólni, és azt is, mit fog mondani, nem volt még a hangrögzítés olyan mindennapos dolog Magyarországon, hogy nagyon széles lehetne a választék.
   – Halló, itt Karinthy Frigyes, magyar költő.
   Legfeljebb azt mondhatnám, hogy már te is kezded, ne gyere már ezzel, nem vagy költő, de nem vagy semmivel alábbvaló, Karinthy Frigyes, magyar micsoda is? Humorista. Ezt biztosan tudta magáról, van egy olyan elbeszélése, amelyben az időgéppel előreutazik, és bemegy valaki helyett érettségizni az I. világháborúból. Persze nem tud semmit, hiszen a kortársak soha nem tudnak semmit, ami van, széthull darabokra, de megkapja a mentőkérdést, ki volt a korszak legismertebb, legszeretettebb és legsikeresebb humoristája. Karinthy Frigyes, vágja rá, mire az érettségi biztos tajtékozva kirúgja, idejön és blöfföl, bemond itt egy nevet, amit még soha senki nem hallott, szégyellje magát.
   Persze ilyen viccet csak az tud mondani, aki tudja, hogy na, ez nem fordulhat elő. Arra azért kíváncsi volnék, sejtette-e Karinthy, hogy humorban és népszerűségben lesz, aki megszorítsa, és Rejtő Jenő elismertsége, maradandósága és közkedveltsége megközelíti majd az övét. Visszatérve a kiindulási ponthoz: ki volt Karinthy? Mert attól, hogy ő költőnek mondta magát, és mert valóban maradtak utána versek, a kérdés még nem dőlt el. Az ember szereti a Pitypang erotikáját, az Előszó csodálatos szállóigéjét, de az utóbbi mégis bele van szorulva valami kosztolányizmusba, Ady-vitatkozásba. Mint a jó parodista, aki addig-addig parodizált, míg elfelejtette a saját hangját, mert megszűnik a lénye, amint nem kell utánoznia senkit.
   Persze ez csak a költő Karinthyra vonatkozik, az ő lénye egyébként nagyon is élő, eleven, erről szól a kiállítás. A gyerekről, aki írja a naplóját, lelkesedik Madáchért, de már másnap odaírja a lelkendező bejegyzése alá, hogy hízva hízzál. Gimnazista, csúnya gyerek, lázas szemekkel, érzékiségről árulkodó szájjal, sokat küszködhetett. És amíg erre gondolunk, elfelejtjük, hogy mi is sokat küszködtünk, mindenki sokat küszködik, leszámítva az angyalarcú Hans Hanseneket, akikkel valahogy mégse szeretnénk cserélni.
   Elpocsékolta a tehetségét, mondják Karinthyra, és talán néha maga is így gondolta, főleg, amikor magyar költőnek nevezte magát, pedig nem tudnám megmondani, mit is kellett volna csinálnia, mi lett volna nem pocsékolás. Mérhetetlen mennyiségű betű maradt utána, és ma már csak egészen ostoba irodalmárok képzelik azt, hogy ha a sok betű egy kötetben van, az önmagában is értékesebb, mint újságpapíron, rövidebb történetekben, villanásokban, jelenetekben, bohózatokban és bohóságokban, tárcákban, krokikban, ma már elfelejtett műfajokban. Számadás a tálentomról, ez a kiállítás címe, és a mai néző azt érzi csak, ha tényleg valahol számon kérnek, Karinthynak igazán könnyű dolga van, ennél többet senki nem dolgozhatott, ennél hálásabb senki nem lehetett a tehetségért. Közben, mindezzel párhuzamosan mégis marad az eltékozolt tehetség mítosza, hogy ezek szépen mérgezték egymást Kosztolányival, életmódra váltották az adottságaikat, nagy regények helyett novellákban élték ki magukat. Nekem úgy tűnik, csak azért, mert mindannyiunknak szükségünk van példaképre. Tekintve, hogy nem vagyunk tehetségesek, de ezt mégsem vallhatjuk be, inkább úgy tekintünk magunkra, mint késő Karinthy-epigonokra, akik jobban szeretik az életet a művészetnél, szívesebben üldögélnek a kávéházban, mint az íróasztal mellett, pocsékolják nem létező adottságaikat, amint Karinthy a maga nagyon is valóságos tehetségét. Mese habbal, de az utókorát tényleg nem az ember választja meg.
 
Kiállítás enteriőr, Karinthy agytumorát 1936-ban diagnosztizálták, a fotók a műtét előtt és a lábadozás idején készültek
 
Kiállítás enteriőr, amely a Tanár úr kérem és a gyerekkori naplók világát idézi
   Karinthy Frigyes, magyar próféta? Nem úgy, hogy a magyarság ügyének nagy látnoka lett volna, de mint aki előre megsejtette legalább önmaga sorsát. Amit mindig idézni szokás, az a feljegyzés az első feleség, Judik Etel halála után, hogy úgy érzi, mintha daganat képződött volna az agyában. Ami csak azért rejtélyes, mert nem képződött daganat akkor még az agyában, akkor még nem. A másik emlegetett történet (erre itt is utalnak a kiállításon) a Cipőcsokor című novella, amelyben valaki meg akarja kötni a cipőjét (hogy egészen pontosak legyünk, egy asszony cipőjét), és miközben lehajol, agyvérzést kap, és meghal. Így halt ki a családom – ez a novella vége. Ha a család nem is, Karinthy valóban így halt meg, Siófokon, 1938 augusztusának végén. Gyors halál, remélem, még megijedni sem volt ideje. Kétévnyi időt kapott a stockholmi operáció után.
 
Herbert Olivecrona (1891–1980) svéd professzor, agysebész, jégkorongjátékos. Mögötte páciense, Karinthy Frigyes mosolyog (korabeli újságfotó)
 

   Talán ha a két évből tíz lehetett volna, most egy egészen más Karinthyről beszélnénk, aki a háború és üldözés borzalmait meg tudta írni. Ha a két év nem volna, akkor is egy másik Karinthyről beszélnénk, mert hiányozna az életműből az Utazás a koponyám körül, itt a kiállításon pedig hiányozna a fénykép Herbert Olivecronáról, aki éppen Budapestre látogat, mosolyog, mögötte pedig, mint öreg kisfiú, ott áll Karinthy. Egy pillanatra összezagyválódik a világ, a két világ, valóság és művészet. Olivecrona mitikus figura, a 20. századi irodalom nagy orvos alakjainak egyike, nem is tudok sok hozzá foghatót mondani, talán csak Behrens professzort a Varázshegyről, és ebben a minőségben ő a gyermek, a teremtmény, Karinthy tollának gyümölcse. De közben mégis volt egy valóság is, amelyben ő a higgadt, biztos kezű sebész, aki benyúl a felnyitott agyba, szikével körbevágja a daganatot, eltávolítja, megment, épségben visszaszolgáltat, megajándékoz egy nemzetet egy újabb regénnyel. Meg ami még ebből lett és lesz, legalábbis egy filmmel. A fényképet megnézve jön rá az ember, hogy Olivecrona élt, fent van a wikipédián, csöndes irigységgel végezhetjük el a műveleteket: csak négy évvel volt fiatalabb Karinthynál, és negyvenkét évvel élte túl. Halála után díjat neveztek el róla, és 1993-ban az Olivecrona-díjat egy magyar idegsebész, Pásztor Emil professzor nyerte el.
 
Karinthy röntgenképe és lázlapja mellett a korabeli agysebészeti eszközök


Rippl-Rónai József: Karinthy Frigyes arcképe, 1925, pasztell, papír, 51,5 × 41 cm


 Ki volt Karinthy? Egész Budapest, pestiek közt egy budai, budaiak közt egy pesti, itt született, ott élt, a róla elnevezett úton, nem is olyan messze a róla elnevezett színháztól, valami városi lény, aki olyan fordulatokat használ, hogy alászolgálja meg kérem szépen, olyan szavakat nem enged elveszni, mint guargumi és lénia. Az ember könnyen menekülne a nagyokhoz, határozzák meg ők, ki volt. Kosztolányi azt mondta: ez a marha volt köztünk az egyetlen zseni. Kicsit azért kételkedem Kosztolányi őszinteségében, lehet, hogy csak azért mondta, hogy azt feleljék neki, dehogy az egyetlen. Azt mondom, amit ők nem sejtettek: hogy lesz egyszer róla egy kiállítás, mikor meghalt már hetvenhat éve, és ott vannak az írásai a falon. Az emberek olvassák és nevetnek közben. Számadás a tálentumról.
 
Számadás a tálentomról – Karinthy Frigyes-emlékkiállítás.  
Petőfi Irodalmi Múzeum, 2014. május 31-ig
 

 

*Részlet Karinthy Frigyes gyerekkori naplójából


A cikk megszületését a B.Braun támogatta.