Maulbertsch divatba jött: télen egymás után rendezett neki kiállítást a bécsi Belvedere és a Magyar Nemzeti Galéria. Mit ér a sváb barokk festő életműve a Monarchia szűk határain belül és az egyetemes művészettörténet széles folyamában? Mérlegen a virtuóz 17. századi mester és hűséges tanítványa, Winterhalder.

Párhuzamos életrajzok

Két késő barokk festő – mester és tanítványa – pályáját mutatja be a Nemzeti Galéria igazán impozáns, tudományos munkával is kellően megalapozott, nemzetközi együttműködésben létrejött kettős monografikus kiállítása. Maulbertsch a közép-európai barokk festészet talán legismertebb alakja, aki életművének jelentős részét Magyarországon alkotta, míg tanítványa, Winterhalder neve csak kevesek számára csenghet ismerősen, hiszen a művészettörténeti kutatás is csak nemrég kezdett vele behatóbban foglalkozni. Pályájuk indulása sok hasonlóságot mutat. Mindkét festő sváb származású volt, családi hátterük művészi pályára predesztinálta őket. Szülőföldjükről, a Habsburg Birodalom nyugati határvidékéről mindkettőjüket már fiatalon a monarchia centrumába vonzotta a – mai fogalmaink szerint – pezsgő művészeti élet, ami annyi megrendelést és olyan kedvező lehetőségeket kínált számukra, hogy mindketten itt ragadtak. A Bodeni-tó melletti Langenargenben született Maulbertschet képíró-aranyozó apja 15 évesen Bécsbe küldte, ahol – koszt és kvártélyért cserébe – az antwerpeni származású udvari portréfestő Peter van Roy segédje és ezzel egy időben a Képzőművészeti Akadémia növendéke lett. A Fekete-erdő vidékén született Winterhalder neves szobrászdinasztia sarja, akit szülei már kilencévesen Morvaországban élő szobrász nagybátyjához küldtek tanulni. Maulbertsch haláláig a császárváros lakója maradt, míg Winterhalder 90 km-rel északabbra, a dél-morvaországi Znaimban (Znojmo) telepedett le.

Pályájuk 1763-ban kapcsolódott össze, amikor Winterhalder a nála húsz évvel idősebb Maulbertsch segédje lett, s olyan tökéletesen elsajátította mestere stílusát, hogy nem egy ekkoriban készült művét a legutóbbi időkig Maulbertschnek tulajdonították. Útjaik öt évvel később szétváltak, a huszonöt éves tanítvány önállósította magát. De mestere árnyékából még Maulbertsch halála után sem tudott kikerülni: a kortársak által is Maulbertsch „legjobb tanítványának” tartott Winterhalder minden erőfeszítése ellenére a „Maulbertsch-utánzó” szerepében ragadt. Ebben a minőségében kapott megbízást 1797-ben a szombathelyi székesegyház – 1945-ben elpusztult – mennyezetfreskóinak megfestésére. Mégpedig a munkával eredetileg megbízott Maulbertsch vázlatai alapján, aki épp a vázlatok elkészülte után hunyt el. Maulbertsch apósa, a rézmetsző Jakob Schmutzer Szily János szombathelyi püspökhöz írt levelében a következő szavakkal ajánlotta Winterhaldert a munkára: „Ha ő festheti ki a székesegyházat, freskója olyannyira hasonló lesz Maulbertsch eredeti műveihez, hogy az még Raffaellót is megtévesztené, ha feltámadna.”

A mester alkot

Első találkozásuk idején, az 1760-as években Maulbertsch már sikeres, befutott festő, markáns egyéni stílussal, amit erős fény-árnyék ellentétek, kolorizmus és expresszivitás jellemez. A délnémet vallásos rokokó freskófestészet mellett nagy hatással volt rá a bécsi Akadémia két tiroli származású tanára, a Velencében iskolázott Paul Troger és Josef Ignaz Mildorfer expresszív, újabban „antiklasszikusként” és „antiakadémikusként” jellemzett kifejezésmódja. Maulbertsch számos újítást hordozó, a maga korában modern, könnyed és virtuóz stílusát (majd az 1770-es évektől az ízlésváltozás nyomán klasszicizálóvá váló festői modorát) megrendelői nagyra értékelték. Főúri és főként az egyházi körökhöz tartozó kliensei – köztük a magyar klérus színe-java! – az 1750-es évek elejétől valósággal elhalmozták munkával, monumentális freskóművekre és olajképekre szóló megbízásokkal. A tisztes honoráriummal díjazott festőt megrendelői nagy becsben tartották: jól érzékelteti ezt, hogy Szily János szombathelyi püspök 1783-ban palotája dísztermének kifestése idején szívesen látta asztalánál ebédre Maulbertschet. Sőt még a húsvéti böjtöt sem tartotta számára kötelezőnek, míg például az Esterházy hercegek szolgálatában álló Haydnnek – szerződése tanúsága szerint – jóval rigorózusabb bánásmódban volt része.

Négy évtizedes alkotói pályája során Maulbertsch több mint negyven kastélyban (palotában) és templomban (kolostorban) festett freskót Innsbrucktól Drezdáig, Prágától Győrön és Vácon át Egerig. Freskóműveinek egyharmadát Magyarországon, nagyrészt egyházi megrendelésre alkotta. A török hódoltság után fokozatosan konszolidálódó országban ugyanis ekkorra értek meg a körülmények arra, hogy a katolikus restauráció eredményeként megerősödött püspökségek és szerzetesrendek újonnan emelt épületeiket a korszak normáinak megfelelően nagyszabású, reprezentatív és – nem mellesleg – igen költséges freskódísszel lássák el. Ennek az igénynek a kielégítésére idehaza nemigen akadt megfelelő kvalitású festő, így a megrendelők magától értetődő módon fordultak bécsi mesterekhez, köztük Maulbertschhez. Így tett Padányi Bíró Márton veszprémi püspök is 1758-ban, amikor őt bízta meg a sümegi plébániatemplom teljes, a boltozat és a falfelület egészére kiterjedő, a szokásos olajfestésű oltárképeket is freskóoltárokkal helyettesítő kifestésével. Ezt a különleges harmóniájú – Jézus életének jeleneteit a barokk freskófestészet illuzionisztikus eszközeivel, mintegy theatrum sacrumként megelevenítő – templombelsőt a nemzetközi irodalom is Maulbertsch egyik főműveként tartja számon.

Sümeg esetében csak valószínűsíthető, míg másutt források is tanúskodnak arról, hogy a megrendelők „társszerzői” voltak ezeknek a monumentális freskóműveknek: meghatározták az ábrázolások tematikáját és szellemi tartalmát. Az előre megadott, többnyire összetett teológiai és allegorikus tartalmú program képi megjelenítésére a barokk freskófestészet rafinált képi formulákat, gazdag képretorikai eszköztárat alakított ki. Ennek alapvető célja az volt, hogy az illuzionisztikus módon ábrázolt mennyezetképek, de különösen a látomásszerűen megjelenő mennyei glóriák és mennyországvíziók a nézőt – az ámulat és a gyönyörködés fázisain át – magasztos lelkiállapotba ragadják. Vagyis a mennyország látását megelőlegezve, spirituális élményben részesítsék őket.

Maulbertsch-impressziók

A barokk mennyezetfestmények ezen különleges világába nyújt betekintést a Nemzeti Galéria kettős monografikus kiállítása a műfaj sajátosságaiból eredő keretek között. Maulbertsch és Winterhalder egyaránt a freskófestészet területén alkotott maradandót, így életművük múzeumi bemutatásának lehetőségei korlátozottak. Az oeuvre legjavát, az építészeti térbe ágyazott illuzionisztikus mennyezetfreskókat minden igyekezet ellenére is csak utalásszerűen képesek megidézni a projektorral vetített képek. A múzeumi térben bemutatható, könnyen mozdítható-szállítható művek közül ezért a rendezők a freskóművekhez készült színvázlatokból gyűjtöttek össze egy talán minden eddiginél gazdagabb válogatást, kiegészítve tanulmányrajzokkal és egyéb, históriai tárgyú olajképekkel, illetve kisebb oltárképekkel. A hangsúly így a freskófestés műhelygyakorlatára, illetve a freskó műfajától jelentősen eltérő mediális sajátosságokat mutató táblaképekre került. Vagyis a monumentális mennyezetképek színvilágát és kompozícióját lekicsinyítve megelőlegező vázlatokra, amik épp spontán frissességük miatt különösen vonzóak a modern művészeten edzett szemű mai néző számára. A kiállítás kreatív címadásával a rendezők épp erre, azaz az olajképek festői kvalitásaira és kolorizmusára hívják fel a figyelmet: számot vetve a késő barokk festészet nem túl populáris voltával és azzal, hogy a közönség számára Maulbertsch csak mérsékelten hatásos húzónév. Így az „impresszió” szolgál hívószóként, ami a két mester színekben és fényben tobzódó expresszív festészetének felfedezésére invitálja a látogatókat. Mindez nem pusztán ügyes marketingfogás, hiszen ezek a laza ecsetvonásokkal felskiccelt olajfestésű freskóvázlatok, a prima ideát rögzítő bozzettók és a kidolgozottabb modellók, vagy az olyan kisméretű históriai képek is, mint az Izsák feláldozása, a mai néző számára is erőteljes esztétikai-vizuális élményt nyújtanak. (Akár a művek olykor bonyolult allegorikus tartalmának vagy történeti témájának alaposabb ismerete nélkül is.) Nem véletlen, hogy Oskar Kokoschka egyenesen saját expresszionizmusának előfutárát látta Maulbertschben.

Rendhagyó módon nem Maulbertsch vagy Winterhalder kerek évfordulója szolgál apropóul a kiállításhoz, hanem Maulbertsch nemzetközi hírű monográfusa, a hazai művészettörténész szakma doyenje, a 90 éves Garas Klára előtti tisztelgésnek szánták a tárlatot a rendezők (Jávor Anna, Boda Zsuzsanna, Zora Wörgötter [Brno, Moravská galerie]). Egy nagyobb szabású Maulbertsch-kiállítás magyarországi megrendezése régóta időszerű volt, hiszen művei idehaza utoljára 1974-ben voltak láthatók gyűjteményes kiállításon, amit Garas Klára rendezett a festő születésének 250. évfordulója alkalmából. Az utóbbi másfél évtizedben ráadásul rendkívül megélénkült a Maulbertsch-kutatás, szülővárosában, Langenargenben és Bécsben szinte egymást érik a neki szentelt konferenciák, tanulmánykötetek és kiállítások, amik a korábban szegmentált, nemzeti keretek között folyó barokk-kutatás korlátain túllépve megkísérlik közép-európai kontextusban újraértelmezni életművének jelentőségét, innovatív kérdésfeltevésekkel feltárni művészetének eddig még nem vizsgált sajátosságait. Új színt képvisel a Maulbertsch-kutatásban Jernyei Kiss János nemrég megjelent Barokk mennyország – vallásos képzelet és festett valóság című könyve is, ami a váci székesegyház kupolafreskójának és főoltárképének együttesét vizsgálja hermeneutikai megközelítésben, a mű építészeti térhez kötött befogadásának folyamatára koncentrálva. És bemutatva, hogyan vált a korabeli néző számára eleven tapasztalattá a mindenszentek mennyei közösségét látomásszerűen megjelenítő kupolakép az illuzionisztikus, a szemlélő és a kép valóságát „egybeolvasztó” ábrázolóeszközök és képi formulák révén.

Maulbertsch revízió alatt

Az új kutatási eredményeket és a megoldatlan kérdéseket állította fókuszába a bécsi Belvedere nemrég bezárt Maulbertsch-kamarakiállítása is, aminek kurátora, Monika Dachs a festő új monográfiáján dolgozik, s megkísérli szétválasztani a „nagyvállalkozóként” népes műhellyel dolgozó Maulbertsch saját kezű műveit a segédek munkáitól. A bécsi tárlat legnagyobb újdonságát – sajátos módon – számos Maulbertsch-mű elvitatása jelentette. Így például a schwechati templom 1944-ben elpusztult freskóihoz készült, eddig a festő saját kezű vázlataiként számon tartott képek most a műhelytárs Winterhalder műveként szerepelnek (igaz, kérdőjellel), s nem vázlatként, hanem a kész freskóműről készült ricordóként, vagyis a mester kompozíciójának a tanítvány által későbbi felhasználás céljából készített „lejegyzéseként”. A Belvedere korábban Maulbertsch önarcképeként jegyzett művészportréjának már 1971-ben megkérdőjeleződött önarckép volta, s a bécsi kiállítás rendezői most már Maulbertsch szerzőségét is kétségbe vonják. Ezeket a dezattribúciókat (elvitatott szerzőségeket) a korszak több specialistája is fenntartásokkal fogadja, ami rávilágít arra, hogy a stíluskritikai módszer önmagában nem mindig elegendő a szerzőség kérdésének megnyugtató tisztázásához. Különösen nem a bécsi Akadémia késő barokk „egyenstílusát” képviselő, egymással szoros kölcsönhatásban, munka- és műhelykapcsolatban álló mesterek esetében. (A jövőben ilyen helyzetekben talán a természettudományos, laboratóriumi vizsgálatok eredményei szolgálnak majd további támpontokkal a művészettörténészek számára, amint arra freskóművek esetében már többször is volt példa.)

Útban a világhír felé?

A Maulbertsch-kutatás fellendülésével párhuzamosan megélénkült a Maulbertsch-képek műkereskedelmi forgalma is. Az elmúlt években több, korábban ismeretlen, magángyűjteményekben lappangó műve is felbukkant, s ezek közül néhány közgyűjteményben kötött ki. Így például hazai magántulajdonból került a Szépművészeti Múzeumba 1996-ban a már említett Izsák feláldozása, a következő évben pedig osztrák magángyűjteményből vásárolta meg a bécsi Belvedere Maulbertsch 1750-ben festett, a bécsi Akadémia akkori festészeti versenyén első díjat nyert és mindeddig elveszettnek hitt, az Akadémia Minerva lábainál című allegorikus kompozícióját. Számunkra kissé felemás módon alakult a győri székesegyház szentélyfreskójához készült, Magyar szentek megdicsőülését ábrázoló, korábban ismeretlen grisaille olajvázlat sorsa, ami 2006-ban bukkant fel a Sotheby’s londoni árverésén: a Nemzeti Galéria sajnos nem tudta megszerezni a 120 000 fonton (akkori áron 45 millió Ft) leütött képet, így az a New York-i Metropolitan Múzeumba került, a gyűjtemény első Maulbertsch-műveként – ami ez esetben éppúgy örömteli, mintha a vázlat hazai közgyűjteménybe került volna. (A kép egyébként a kiállításra Budapestre érkezett.)

A mérsékeltnek mondható leütési ár jól érzékelteti, hogy Maulbertsch neve a Habsburg Birodalom utódállamainak határain túl egyelőre nem sokat mond. Bár Kokoschka – Garas Klára monográfiájához írott bevezetőjében – Maulbertsch jelentőségét a kortárs Mozartéhoz hasonlította, nemzetközi ismertségük ma még aligha összemérhető. A progresszió-központú egyetemes művészettörténet szemszögéből a felvilágosodás, a francia forradalom és a szekularizáció korában a Goya-kortárs Maulbertsch késő barokk vallásos festészete kissé megkésett jelenségnek tűnik. Ráadásul az életműve javát képező freskók a legtöbb esetben nehezen elérhető helyeken találhatók. Ezzel a problémával nézett szembe 2005-ben a Princeton University professzora, Thomas DaCosta Kaufmann, amikor megjelentette az első jelentős angol nyelvű kötetet Maulbertschről. Painterly Enlightenment: the Art of F. A. Maulbertsch című könyvének nyíltan vállalt célja, hogy bevezesse a festőt az angol nyelvű művészettörténet-írásba. Már a címadással is jelezte, hogy eszmetörténeti kontextusba ágyazva, a közép-európai felvilágosodás összefüggésében értelmezi Maulbertsch életművét és próbálja áthidalni a földrajzi, valamint a két és fél évszázados időtávlatot. Jó szolgálatot tenne az ügynek, ha Közép-Európán kívül is gyűjteményes kiállításokon ismerhetné meg a közönség ennek az "egzotikus", a "peremvidéken" alkotó késő barokk festőnek a Kokoschka által is nagyra becsült expresszív, látomásos festészetét.

Jellegzetesen 20. századi osztrák történet Franz Martin Haberditzl nemrég újra kiadott Maulbertsch-monográfiájának sorsa. Az ún. bécsi művészettörténeti iskola szellemiségét képviselő Haberditzl a két világháború között az osztrák (nemzeti) galéria, a Belvedere igazgatója volt, aki osztrák barokk és 20. századi művekkel – köztük Maulbertsch, Klimt és Schiele képeivel – egyaránt gyarapította a gyűjteményt. 1938-ban az Anschlusst követően az „elfajzott művészet” pártfogójaként (és mert felesége félig zsidó származású volt) eltávolították az intézményből. Ekkor fogott hozzá a Maulbertsch-monográfia megírásához, amin 1944-ben bekövetkezett haláláig dolgozott. A kéziratban maradt művet lánya kezdeményezésére 1977-ben jelentette meg a Belvedere, majd a rehabilitáció újabb gesztusaként az intézmény 2003-ban, fennállásának 100. évfordulója alkalmából párizsi magángyűjteményből megvásárolta Schiele Haberditzlről festett portréját is. A könyv fekete-fehér képekkel gyéren illusztrált első kiadását aztán 2006-ban követte a második, színes képekkel feldúsított, de tartalmát tekintve lényegében változatlan kiadás, amit a Maulbertsch-szakirodalom terjedelmes, függelékben közölt bibliográfiájával igyekeztek aktualizálni a szerkesztők.

Késő barokk impressziók: Franz Anton Maulbertsch (1724–1796) és Josef Winterhalder (1743–1807), Magyar Nemzeti Galéria, 2009. november 20 – 2010. február 28.

Válogatott irodalom:

Garas Klára: F. A. Maulbertsch, 1724–1796. Budapest, 1960 (német nyelven)
Garas Klára: F. A. Maulbertsch – Leben und Werk mit Oeuvrekatalog. Salzburg, 1974
Michael Krapf: Paul Troger, Joseph Ignaz Mildorfer, Michelangelo Unterberer. Beiträge zur Tiroler Antiklassik in Wien. In: Kunsthistoriker 2 (1985), Nr. 4/5, 68–73.
F. A. Maulbertsch und sein Kreis in Ungarn. (Kiáll. kat., szerk. E. Hindelang) Langenargen, 1984
F. A. Maulbertsch und der Wiener Akademiestil. (Kiáll. kat., szerk. E. Hindelang) Uo., 1994
Monika Dachs: Der Maler F. A. Maulbertsch als künstlerischer Unternehmer. In: Reiselust und Kunstgenuss. Barockes Böhmen, Mähren und Österreich. (Szerk. F. Polleroß) Wien, 2004, 201–218.
Thomas DaCosta Kaufmann: Painterly Enlightenment: the Art of Franz Anton Maulbertsch. Chapel Hill, Univ. of North Carolina, 2005
F. A. Maulbertsch und sein Kreis in Mähren. (Kiáll. kat., szerk. Z. Wörgötter) Langenargen, 2006
F. A. Maulbertsch und Mitteleuropa. (Szerk. E. Hindelang – L. Slavíček) Langenargen, 2006
Franz Haberditzl: F. A. Maulbertsch, 1724–1796. (Szerk. G. Frodl, M. Krapf) Wien, 2006
Monika Dachs-Nickel: Es muss nicht immer Maulbertsch sein! Die Ölskizzen und ihre Zuschreibungsproblematik. In: Franz Anton Maulbertsch – Ein Mann von Genie. (Kiáll. kat., szerk. M. Krapf et al.) Wien, Belvedere, 2009, 93–107.
Késő barokk impressziók: Franz Anton Maulbertsch (1724–1796) és Josef Winterhalder (1743–1807) (Kiáll. kat., szerk. Jávor Anna, Lubomír Slavíček) Budapest, 2009
Jernyei Kiss János: Barokk mennyország – vallásos képzelet és festett valóság. Budapest, 2009