Csontó Lajos Munkácsy Mihály-díjas képzőművész az egri Eszterházy Károly Egyetem Média és Design Tanszékének vezetője, valamint újraindulása óta a Debreceni Nemzetközi Művésztelep (DNM) egyik művészeti vezetője is egyben. Nem meglepő tehát, hogy utóbbi ezúttal a „tervezett alkotás” kérdését, s ennek összefüggésében a dizájn sokrétű megközelíthetőségét helyezte középpontba. A képzőművészet és a dizájn közti határok elmosódásáról, a szöveges munkákban rejlő kifejezőerőről, illetve a telepzáró kiállításra készülő, a totalitárius diktatúrák arculatépítési logikáját összegző munkájáról beszélgettünk.

Csontó Lajos   Fotó: Hutanu Emil

Áfra János: A szakbarbarizmus korát éljük, mindenki a maga területén keres specifikus válaszokat nagyon speciális kérdésekre, viszont az idei Debreceni Nemzetközi Művésztelepre elég sokféle szakembert meghívtatok. Van építész, szobrász, akadnak videoművekre vagy tárgyinstallációkra specializálódott képzőművészek, megint más a tervezőgrafikában és tipográfiában járatos. Ez egy elég tág spektrum. A párbeszéd kialakítása motiválta, hogy a sok irányból megközelíthető „tervezett alkotás” kulcsfogalmat tettétek meg a művésztelepi munka kiindulópontjának?

Csontó Lajos: Amikor Süli-Zakar Szabolccsal, illetve a későbbiekben Horányi Attilával, a művésztelep tematikájáról gondolkodtunk, tulajdonképpen egy régebbi ötletünket vettük elő: mi lenne, ha a dizájn és a képzőművészet kapcsolatával foglalkoznánk, ami különösen időszerű és érdekes most. Ráadásul mind a hárman a dizájnoktatás területén dolgozunk, és rálátunk, hogy mennyire közel állnak egymáshoz a művészi invenció és a dizájn módszerei mostanában. Hasonló a helyzet, mint a való élet vizuális megnyilvánulásainál. Van, amikor a dizájnból inspirálódik a művészet, máskor a művészetből a dizájn. De most inkább a dizájngondolkodás erősödött fel. A dizájnelképzelések és -megoldások, illetve a koncepció- vagy feladatorientált problémafelvetések vannak előtérben. Ezért választottuk ezt a témát, szerintünk ez időszerű történet, ami számos vizuálitáshoz köthető műfajban jól látható.

A művésztelep előadásai alatt elég sok problémafelvetés, definíciós kísérlet született a dizájnhoz kapcsolódóan. Azt mondtad, hol a művészet dominánsabb, hol a dizájn. De egyáltalán lehet-e éles határokat vonni? Neked mennyire árnyalták a dizájnról kialakított képedet a művésztelepen megfogalmazottak?

Szentpéteri Márton, illetve Horányi Attila b24 Galériában tartott vitaindító előadásaikban számomra nyilvánvalóvá tették, hogy nagyon hasonló dolgokról beszélünk, csak más megközelítéssel. Ha egy vizuális művet, egy képzőművészeti munkát eltervezünk, azt meg lehet közelíteni dizájner, racionális szemléletmóddal, vagy érzelmesebb és ösztönösebb módon. De a kettő közel van egymáshoz. Mindkettő esetén fontos a problémafelvetés, aminek hatására létrejön valamilyen megoldás. Hogy az mennyire koncentrált, mennyire pontos, vagy mennyire enigmatikus, azt egyéne és műve válogatja. Ezt eddig is sejtettem, ha nem is fogalmaztam meg magamnak ennyire pontosan, így aztán én mindig a feladatot tartottam fontosnak inkább, nem a kategóriát.

Meg tudnád határozni, mi a dizájn, hol a határa, vagy meddig dizájn valami és honnantól képzőművészet?

Azt hiszem, a mai társadalmi, művészeti, kulturális környezetben nem akarok, de nem is tudnék jó szívvel különbséget tenni a kettő között. Mert egyre inkább elmosódik a határ. Minden újítás, minden újragondolás tulajdonképpen abba az irányba mutat, hogy a két dolog között ne legyen különbségtevés. A különbségtétel elavult elképzelésnek tűnik, romantikus dolognak: ahogy a lánglelkű művész egyféle vátesztudatban megváltja a világot, miközben véletlenszerűen létrejön a megoldás, a designer pedig végtelenül tudatosan, egyféle mérnökként dolgozik. Ugyanúgy problémákat kell megfogalmazni és megoldani mindkét esetben, akkor is, ha azok elvontabb, nem szokásos tervezői dolgokra irányulnak. Innentől fogva ez a két dolog közelít egymáshoz. Manapság sokkal pragmatikusabban áll a kérdéshez mindenki, aki ezzel foglalkozik.

Csontó Lajos: Egy illúzió áldozata lettél, 2001   A művész jóvoltából

A dizájnnak egyfajta részterületeként tekintünk arra, ahogy megtervezünk egy logót, megtervezünk egy márkát, megtaláljuk hozzá a betűtípust, aztán jön a reklám. A szöveges tartalmak valahogy mindig is meghatározói voltak ennek a területnek. Ugyanakkor sokkal kevésbé tűnik magától értetődőnek a szövegek képzőművészeti jelentősége. A te munkáidban viszont régtől fogva ott vannak szembeötlően, és folyamatosan feltűnnek ma is. Részben a reklámstratégiák, a márkaépítés világából inspirálódtál?

Persze, a kép és a szöveg együttes használata egy régi reklámgrafikai eszköz, de a képzőművészet terén is elég csak visszamennünk Magritte-ra, aki ezzel a kettős üzenettel vagy inkább a téma kettős megközelítésével mindig valamilyen elcsúsztatásra, elbizonytalanításra vagy valaminek a kiélezésére, megmutatására törekedett. Erről szól a reklámokban a szöveg-kép együttes használata is, hogy egyszerűen illusztráljon, oda-vissza. Vagy éppen ellenkezőleg, meghökkentsen, de mindenképpen felkeltse a figyelmet. Az egyetem elvégzése után sok tervezőgrafikai és alkalmazott fotográfiai munkát csináltam, volt alkalmam nagy reklámcégek munkájában is részt venni, tehát nyilvánvaló, hogy ezek a formák hatottak. De ez generációs jelenség is, sokan dolgoztunk párhuzamosan mindkét területen, mint ahogy a ma induló generáció tagjai is.

Fent: Csontó Lajos: Rohadt vagy, nem tartozom semmivel, 2000, manipulált fotó   A művész jóvoltából

Lent: Csontó Lajos: Félreértettél, de hát ez a dolgod, 2000, manipulált fotó   A művész jóvoltából

Szinte a kezdetektől használsz saját és talált fotókat alapként ezekhez a szövegekhez. Mennyire tudatosak ezek a képzettársítások? A feszültségkeltés a cél? Van-e valamiféle hierarchia kép és szöveg közt? A képhez keresel szöveget általában? Vagy jellemzőbb, hogy a szöveg van meg előbb, és ahhoz keresel egy képet?

Ez teljesen változó. Ezt az adott téma, vagy az adott munka határozza meg, de általában kevéssé tudatos, számomra is inkább rácsodálkozás. Különben általában a szöveg van meg előbb, a tartalomnak egy olyanféle megfogalmazása, ami már könnyen képpé is válik. Egy verbális kép, mondjuk egy jelző meg egy főnév, vagy egy nagyon sűrített fogalom, amihez óhatatlanul kapcsolódik egy belső kép. Persze a vége egy keresgélés eredménye általában, de van, amikor nagyon egyszerűen adja magát a dolog – nézd már, itt van egy kép, ahhoz meg itt egy szöveg.

Csontó Lajos: God Bless, 2011, installáció a Paksi Képtárban   A művész jóvoltából

Azóta sokat bonyolódott ez a dolog, illetve a megjelenítés, hiszen sokszor háromdimenziós térben jelennek meg ezek a szöveges munkák, olykor egészen nagyban. Mennyire más egy térbeli struktúrában mozgásba hozni a szövegiséget? Például, ha a Paksi Képtárban felállított hatalmas installációt nézzük – ahol a földszintről a „God bless”, a karzatról lenézve a „Don’t forget” felirat volt olvasható –, mire adott lehetőséget a tér, amire mondjuk egy kétdimenziós felület nem képes?

Ha körülnézünk a mai szövegekkel túlterhelt világban, nagyon sok térbeli megoldást is látunk. Ez is megszokott látvány. Így a művész, aki szövegeket is használ, hasonlóan jár el, dimenziót, méreteket, anyagot vált, beidéz egy szokatlan, addig nem használt médiumot. A Paksi Képtárban rendezett kiállításnál egy pixelszerűen kialakított installációt láttunk, olyan volt, mint ha egy 8-bites játék helyszíne lenne, már csak a Super Mario hiányzott belőle. És volt egyféle Lego-áthallása és makettszerűsége is, ahogy a fekete és kék kockák közti kontraszt által íródik ki a szerkezet által meghatározott formájú szöveg. Csak ez a makett több ezerszerese volt az eredetinek.

Csontó Lajos: Run with me, 2014, installáció a MOM Parkban   A művész jóvoltából

Mindig van valamilyen felhívó jellege ezeknek az újabb szövegeknek. Olykor nem is csak egyszerűen beidézett mondatok, hanem elég gyakori, hogy ezek a szövegek – pl. a „Run with me” vagy a „Come with me” – felszólítják a befogadót. Mennyiben cél kimozdítani a pozíciójából a nézőt azzal, hogy egy ilyen megszólítással felé fordulsz? Mi motiválja a választásokat?

A korai munkák esetén nagyon fontos volt, hogy legyen a szövegekben egyféle enigmatikusság, tehát hogy ellebegtetett legyen, kiterjesztődjön az a jelentés, amit adott esetben az egy-két szóból álló szöveg primer szinten kijelent. Például: „Hamis hűség” – ez igazából nem kijelentés, illetve az, de egy nagyon tág fogalmi kört megnyitó, sok konnotációt behozó dolog. Ahogy mentek előre a munkák, egyre inkább szikárodott ez a módszer, és eljutott oda, hogy a rejtélyességből átváltottam felszólító módba. De ezek a felszólítások, ha jobban megfigyeljük, általában idézetek, vendégszövegek, míg a korábbi munkákban saját szóösszetételeket használtam. A Run with me egy Doors-szám refrénje. A Come with me erre már csak rímel, a maga elcsépelt közhelyességével. Ez utóbbi egy másik, de időben párhuzamosan megvalósult kiállítás installációnak volt a szövege. A korai munkákra a képi közhelyszerűség volt jellemző, itt viszont a szövegek szintjén jön be inkább a közhelyszerűség. A Run with me című munkában, ami a MOM Parkban volt kiállítva, a „The last chance” felirat volt olvasható, egyféle protest felszólítás, hogy változtasd meg a világodat. Ez egy furcsa, építkezési szituációt megidéző installáció volt, fekete fóliasátorral lezárt tér, ami alá be kellett állni és felnézve látszott a felirat. Tehát itt az installáció formája, kinézete lett enigmatikus, míg a szöveg céltudatos, de egyben banális is.

Csontó Lajos: Ne félj!, 2006, videó   A művész jóvoltából

Milyen vendégszövegeid vannak? Nagyon tág spektrumon mozog, de ezek ilyen pillanatnyi inspirációk? Vagy inkább azt használod fel, ami beragad nálad, és érzed, hogy kezdened kell vele valamit?

Pontosan, ez jó szó, beragad valami, és lassan elkezd munkálni. Volt egy film, ami arról szólt, hogy a Himaláján egy hegymászó szerencsétlenséget szenvedett, és miközben arra gondolt, hogy muszáj lejutnia a hegyről törött lábbal, de valami banális sláger – talán egy Boney M-szám – beragadt neki, csak a refrént hallotta és ismételgette magában. Tudta, hogy végzetes helyzetben van, de nem tudott elszakadni a Boney M-től és az egész létezése egy furcsa víziószerű szituációba csapott át. Aztán megmenekült.

Sokan, sokszor megéljük, hogy van egy mondat, egy kép vagy egy dallam, ami egyszerűen nem hagy nyugodni. De ez csak az egyik fele a dolognak. A másik az, hogy valahol azért a keveredés a fontos, a jelentések keveredése. Egyfelől van egy közhelyszerű dalrészlet – egy refrén, ami ráadásul már jócskán el van használva, tehát már mindenki pontosan tudja, hogy mit idéz be –, ugyanakkor kap egy olyan képi motívumot, képi szituációt, amitől az egésznek megfordul a jelentése, vagy a közhelyszerűségtől megtisztul. Igazából ez lenne a cél, hogy a mindannyiunk által megélt közhelyszerűségeket megtisztítsuk és felszabaduljanak a rárakódott jelentésektől.

Csontó Lajos: love. leesett szó, 2011, videó   A művész jóvoltából

Csontó Lajos: Kidobott szavak, 2010-12, installáció a Déri Múzeumban   A művész jóvoltából

Ugyanez lenne a célja mondjuk annak a művésztelepi munkának, ahol konkrétan próbálsz valahogy felidézni, de egyben mégiscsak a képzetesség szintjén megtartani egy diktatorikus rendszerhez kidolgozott kvázi arculatot?

Tulajdonképpen egy lehetetlenséget szeretnék létrehozni. Persze ebben van egy jó adag fricska, egy jó adag bizonytalanság, egy jó adag kiábrándultság is. Szeretném a társadalmi haladás fogalmának az arculatát megcsinálni, a logóját, vagy akár az emlékművét. Ha előképet kellene mondanom, gondolhatunk Tatlinnak a III. Internacionálé emlékművére. Ugye tudjuk, hogy a náci birodalomnak a grafikai arculata milyen professzionális, iszonyúan hatásos és kiszámított volt. Tudjuk, hogy a különböző jelek – mint a szvasztika, az ötágú csillag vagy a felemelt ököl – hogyan égtek bele az emberek tudatába. Ezek mind-mind bennünk vannak. Ezekből, illetve egy a témában végzett történeti kutatásból akarok inspirálódni, dolgozni. Valószínű, hogy ez egy eleve kudarcra ítéltetett gesztus, amiben mindezeknek valamiféle keverékét akarom összehozni.

Ehhez készül akkor egy kvázi kutatásleírás? Ez a kiegészítő hatásúnak látszó médium, a kifejtett szöveg ritkábban jelenik meg egyébként a kiállításaidon, de kíváncsi vagyok, hogy mit gondolsz erről a technikáról általában is. Mennyiben segítheti a hozzáférést, vagy pedig esetleg szájbarágós lehet, hogyha az ember gyakran használ koncepció-leírásokat, kutatási összefoglalókat?

Nem, kevéssé koncepció-leírásra gondolok, inkább egy képi gyűjteményt, gyűjtést képzelek el, illetve az eddigi vizuális megfogalmazásoknak egyféle felújítását vagy újratervezését. Hogy ez miből adódik? Nagyon vicces, de ez is az oktatás felől jön, illetve a dizájntervezés általános módszeréből. Amikor az ember egy arculatot kialakít, először csinál egy nagy gyűjtést, hogy a témában korábban ki mire jutott, milyen formát alakított ki. Ez egy teljesen bevett dolog.

Amikor egy konkrét problémát akarunk megoldani, ha egy konkrét briefet kapunk ahhoz, hogy például egy gyógyszercsomagolásnak vagy egy gyógyszergyárnak az arculatát kialakítsuk, ott határozott elképzelések vannak a megrendelő részéről. Ugyanakkor a tervező részéről vannak bizonyos módszertani és esztétikai dolgok, amiket muszáj vagy legalábbis célszerű betartani. Itt viszont a csavar az lenne, hogy olyasmire alkalmazom ezt a nagyon pragmatikus dizájntervezési módszertant, amire nem nagyon lehet. Eleve a problémafelvetés is hülyeségnek tűnik, egy kifordítás eredménye. Talán így szeretnék ellenállni a mindent megtervező, mindent leszabályozó és mindent jellé egyszerűsítő, megbélyegző trendnek. Talán vannak még dolgok, amiknek van saját életük, remélem, ebből ez le fog jönni. Vagy nem. (nevet)

Az idei Debreceni Nemzetközi Művésztelep zárókiállítása a MODEM Modern és Kortárs Művészeti központ 3. emeleti kiállítóterében látható 2017. október 21-től (megnyitó: 16 órától) december 31-ig. A művésztelep problémafelvetéséhez és a tárlathoz kapcsolódó, Dizájnrezisztencia című MODEM-es konferencia november 4-én 11 órától veszi kezdetét.