„Igazán minden igényt kielégítő kiállítás. A szem és az intellektus elkényeztetése.” – Ez a legkevesebb, ami a bécsi Gartenlust, avagy a Kert a művészetben című kiállításról elmondható, ami több helyszínen is fogadja az érdeklődőket. Maguk a helyszínek fontos részét képezik a kiállítási koncepciónak. A barokk korban épült, díszes parkkal körülölelt Belvedere, amelyből, mint neve is elárulja, rendkívül szép kilátás nyílik a környező vidékre, valamint a Duna másik partján elbújó Augarten, természetes parkjával ideális környezetet biztosít „a kert a kertben”-gondolat megvalósulásához.

A kert élvezete az ókori nagy kultúrák virágzása óta hozzátartozik az emberiség történetéhez, és ekkor alakult ki az a két irányzat (mértani és tájképi) a kertművészetben, amely a későbbiekben is újra és újra felbukkan, kifejezve egy adott korszak szellemi törekvéseit. A kert mint kulturális jelenség minden korban megfelelt az építtetők társadalmi helyzetének, ezért a kertek és a parkok esztétikájának módosulásaiból izgalmas társadalomtörténeti átalakulásokra is következtethetünk. A bécsi kiállítás azonban nemcsak a szorosan vett kertművészet változásait tárja a közönség elé, hanem azokat az emberi lélekről szóló „magánkerteket” is, amelyek a l9. század végi modernek elveszett paradicsom utáni vágyakozásáról és szorongásairól tudósítanak. Különösen megérinti a látogatót a kortárs művészek filozofikus, mélabúra hajló és kifinomult esztétikája, akik a természet végveszélybe és lehetséges idézőjelbe kerülésének kockázatát elemzik.

Bernando Bellotto, gen. Canaletto: Bécs a Belvederéből nézve. 1759/60. KHM, Gemäldegalerie, Wien

Az Alsó-Belvedere termeiben elsőként a középkor művészetével találkozik a látogató, amely betekintést nyújt az akkori kertek szimbolikus világába. A keresztény középkorban kialakult hortus conclusus (körülzárt kert) apró méretével, igénytelen, főképpen haszon- és illatos fűszernövényeivel bensőséges, harmonikus viszonyt tükröz az ember és növényei között, amely persze a virágokra is érvényes. A középkori kolostorok kerengőtől körülvett udvarára nyíló kis kertek közepén kút állott, amelyhez négy részre osztott mezőben virágok (ibolya, viola, kardvirág és fűszernövények, zsálya, rozmaring, mák, kakukkfű és majoránna) nyíltak. A kastélyok kertjeiben kedveltekké váltak a római pogány világ növényei, például a rózsa és liliom is, amelyeknek az ekkor kialakult, a trubadúrköltészetből is ismert, bonyolult virágnyelvben meghatározott jelentésük volt. Az egyik kiállított képen (Martin Schongauer köréből származó festő alkotása) a Madonna egy vadvirágos kertben, gyeppadon ül, ölében a gyermek Jézussal. Ez az elrendezés kerti idilljével, természetközeli részletgazdagságával a korszak kedvelt képtípusa. Az Istenanyát és Jézust rózsából és harangvirágból álló sövény, Mária és Krisztus virágai veszik körül, amelyek a paradicsomi kertre, a mennyei Jeruzsálemre utalnak. A Mária kezében látható szegfű a kereszthalál, míg a Jézus kezében tartott alma a bűntől és a haláltól való megváltás szimbóluma.
További példája a kert szakrális felfogásának az a fafaragvány, amely a misztikus egyszarvú-vadászatot jeleníti meg. Mária az elzárt kertben ül, ölében az egyszarvúval, Gábriel, a hírt hozó angyal vadászként közeledik, kürtöt fújva, négy kutyával. A kutyák azokat az isteni tulajdonságokat testesítik meg (igazság, béke, irgalmasság, igazságosság), amelyeknek szerepük volt a megváltás eltervezésében. Az egyszarvú ugyanakkor arra az antik mesére is rímel, amikor a vad egyszarvú egy szűz karjaiba ugrott, és hirtelen megszelídült, ezért Mária szüzességére utaló szimbólumként is szerepelhet. Profán, életvidám jelenetek helyszíne a kert E. S. mester metszetein, amelyeken az udvarlás különböző módozatait látjuk.
A „Terza natura”, a harmadik természet létrehozásával mutatkozik be a reneszánsz és a manierizmus kertművészete. Itáliában a kertművészet a reneszánsz idején élte virágkorát, ennek legszebb példái a Sacro Bosco környéke Bomarzóban, amelyet 1552–1580 között építettek, valamint a Villa Medici in Pratolino Firenzében, amely körülbelül ugyanebben az időben jött létre. Az olasz reneszánsz kert egy pillantással áttekinthető, kazettás beosztású és „szőnyegszerű”. Jellemzője a rend, a fegyelem, az arány és a tökéletes szimmetria. Ugyanakkor a reneszánsz kert tulajdonképpen a villa elé terített dekoráció, ahol a főtengelyt jelentő út mentén bizonyos távolságra ciprusok sorakoznak. Előbb alacsonyak, majd a villa felé egyre magasabbak. A villa többnyire a lejtő tetején vagy kétharmad magasságban áll, sötét növények által kiemelten. Vele szemben a görögöktől és a rómaiaktól örökölt motívum, a félkörű fülke zárja a középtengelyt. Később a kertek megteltek szobrokkal és vázákkal, uralkodott bennük a buja növényzet és a mindent felfrissítő vízrendszerek, kutak, halastavak rendszere.
Az Alpoktól északra II. Maximilian (Miksa) császár 1526 és 1580 között Bécs mellett hozott létre hasonló parkot, amelynek maradványai még ma is láthatók (Wien-Simering). A salzburgi püspök, Marcus Sittius (1574–1616) idején jött létre az a díszkert Hellbrunn mellett, amelyet a salzburgi udvari építész, Santino Solari (1576–1646) épített. A kiállításon megcsodálhatjuk Giovanni Guerra (1544–1618) rajzait Bomarzo, a Villa Farnese, valamint a Villa Medici kertjeiről. Ez utóbbiról a firenzei költő és asztrológus Raffaello Gualterotti (1523–1638) dicshimnuszt is írt. Költeményében Gualterotti a művészet és természet közötti versengésről is szót ejt, és egyetért a kortárs filozófus Jacopo Bonfadióval abban, hogy sem a természet, sem a művészet nem életképes önmagában, csak ha a legmélyebb szimbiózisba lépnek egymással, hogy egy új formát hozzanak létre, és ez testesül meg a Villa Medici kertjében is.

Claude Monet: Givernyi részlet. 1902. Belvedere, Wien

A barokk kertművészet megértéséhez a kulcsot a Belvedere park koncepciójának bemutatása adja, amelyben a kert a pokol és a mennyország kozmikus összefüggéseiben jelenik meg. A Belvedere komplexum a zseniális építész, Johann Lukas von Hildebrandt (1668–1745) a francia Dominique Girard szobrász és Anton Zimmer, Jenő savoyai herceg főkertészének munkája. Az alvilágból, amelyet a Boskett-kút figurái szimbolizálnak az Alsó-Belvedere előtt, a magasba szökő vízsugarak mellett elhaladva, Herkules segítségével emelkedhetünk fel a Parnasszusra, Apolló lakóhelyére, aki a művészetek legfőbb pártolója. Innen érkezünk meg végül az Olümposzra, a pazar Felső-Belvedere épületéig. Apolló és Herkules az építtető, Jenő herceg erényességére utalnak, és ezzel egyben arra az útra is, amely a természettől a művészethez vezet. A Felső-Belvedere épületéről el lehet látni egészen a távoli Kahlenbergig, ahol Jenő herceg 1683-ban első győzelmét aratta a török sereg felett. Bécs látképe és a 18. századi Belvedere park jelenik meg Bernardo Belotto (Canaletto) velencei születésű művész festményén, akinek köszönhetően más bécsi barokk kertek, mint például a schönbrunni kastély parkja, valamint a Mária Terézia korabeli Schlosshof látképe ma is megcsodálhatók.
Különösen gazdag anyag mutatja be az úgynevezett angolkerteket, amelyek a késő l7. században kezdték felváltani a zsarnokság szimbólumainak és a természet „megerőszakolásának” tartott barokk kertkoncepciót Angliában. A természeti táj, Lord Saftesbury kifejezésével az „all nature” a leghíresebb angol kertművészeknél, William Kentnél és Humphry Reptonnál jelent meg először. Az új, angol kerttípus az osztrák tartományokban a felvilágosult uralkodó, II. József idején terjedt el. A Neuwaldegger mellett elterülő kastélyparkot Marschall Lacy tervei alapján hozták létre 1766–1801 között, amelynek központi része még rokokó stílusú, de az ezt övező park már a bécsi erdőhöz kapcsolódik. Ebben a parkban többféle álomvilág találkozik: Kína mint a pavilonok és hidak világa, a görög–római antikvitás harcos szobrai és templomépületei és a rousseau-i „vissza a természetbe” jelszó alapján épített művi falvak. A politikai viszonyok demokratizálódásának szimbólumát, az uralkodó és nép szövetségét láthatjuk Peter Krafft festményén, amely egy nagy csónakot ábrázol; benne az egyik evezős maga I. Ferenc császár, mellette ül a trónörökös, középen büszkén áll egy egyszerű férfi, nem figyelve a császárra, akivel utazik. A Laxenburg-tavon hattyúk úsznak, jobbra egy újonnan épült gótikus stílusú épület látható, amelyet csodaszép, természetes park vesz körül. A „virágcsászár” e park megnyitásával is népe iránti elkötelezettségét kívánta hangsúlyozni.
A biedermeier korszakot a privát kertek reprezentálják. A magánkert ebben a korban szinte mániává vált, olaszországi utazók és római ösztöndíjasok hozták el a Dél fényeit és a mediterrán vegetációt az osztrák belső kertekbe. 1837-ben Bécsben „Kertépítő Egyesület” is alakult; a bankároktól a kispolgár hivatalnokig mindenki a kert és a kertápolás bűvöletében élt. A kert a közösség és a családi élet színhelyévé vált, amelynek idilljét Krafft, Franz Alt, Josef Hasslwander és Moritz von Schwind képei örökítették meg.
A következő termek a realista kerteké, illetve az impresszionista műveké. Emil Jacob Schindler, Tina Blau az úgynevezett osztrák hangulati impresszionizmus mesterei voltak: nem a heroikus, hanem az egyszerű, gyakran épphogy monoton táj érdekelte őket, a bécsi erdő és a Prater környékének késő téli, szürke mezői. Harsány és vidám színekben pompáznak viszont azok a festmények, amelyek a „Paradicsom a házajtó előtt” tematika részeiként tekinthetők meg. Veteményeskertek, gyümölcsösök, rózsa-, liliommezők követik egymást napsütésben és alkonyatban Olga Wisinger, Pettenkofen, Theodor von Hörmann, Adolf Gustav Ditscheiner, Viktor Krämer, Marie Egner, Max Liebermann intim hangulatú művein.
A francia impresszionistákat Claude Monet és Alfred Sisley képviseli egy-egy művel. Monet 1902-ben, givernybeli kertjében festett műve annak ellenére is lenyűgöző erővel hat a nézőre, hogy nem kapott „jó helyet”.
A kiállítás újabb ámulatba ejtő terme a Klimt fivérek, Carl Moll, Van Gogh és Edvard Munch műveit vonultatja fel. Gustav Klimtnél a természet a főszereplő: a műterme előtti kert, az Attersee körüli táj, gyümölcsöseivel és rétjeivel a legkülönbözőbb módokon jelenik meg. Carl Moll képén villájának terasza látható, ahonnan bepillanthatunk az előszoba enteriőrjébe, de a „művész kertje” témát láthatjuk viszont Max Liebermann és Max Beckman festményein is. Különös, nyugtalanító hatásukkal tűnnek ki Emil Nolde és Edvard Munch képei, amelyeket Felix Harta, Vincent van Gogh és Richard Gerstl komor, a zöld, a szürke, a sárga zaklatott ecsetvonásokkal megfestett kertjei követnek. E művekkel közeledünk a 20-as, 30-as évek elidegenedett, az új tárgyiasság jegyében alkotott belső kertjeihez, az elveszett paradicsomhoz, majd a történeti áttekintést néhány igazán szép absztrakt kép zárja a késő ötvenes évekből, Hundertwasser, Max Weiler, Carl Unger és Rudolf Hausner festményei.

Lois und Franziska Weinberger: Kertarchívum. 1998/99. Belvedere, Wien

A kortárs alkotók műveit jobbára az Augartenben tekintheti meg a közönség, de ezen a helyszínen is találkozhat néhánnyal. A Belvedere saját gyűjteményéből itt mutatja be Lois Weinberger alkotását, amely a Kertarchívum címet viseli. Ez a munka ösztönözte a kurátort is, amikor a Kertarchiválás címet adta kortárs válogatásának. Az utóbbi évek nemzetközi kiállításai sokat foglalkoztak a „kulturális emlékezet” problematikájával, és a kurátornő, Elisabetta Bresciani ehhez kívánt kapcsolódni, amikor a bécsi Belvederét mint intézményesített gyűjteményt vette vizsgálat alá és állította új összefüggésbe. Ez azt jelenti, hogy a kiállított művek valamiképpen párbeszédet folytatnak a belső és külső térrel, rákérdeznek a klasszifikációs rendszerekre, rámutatnak a múzeumi rendező struktúrák instabilitására. Jó példa erre Ian Hamilton Finly Múzsák című alkotása (2006), amiben az elégikus hangulatú múzeumfejek, amelyek az Orangerie historikus teréből tekintenek ki a barokk kertre folyamatos párbeszédet folytatva azzal a hellyel, ahol eredetileg Apolló és a múzsák, Melete (szorgalom), Mneme (emlékezet), Aoide (ének) uralkodtak. Dan Graham amerikai művész pavilonja hidat képez az Atelier Augarten felé. Munkája, amely az Inspired by Moon Window címet viseli, a francia antropológus, Marc Augé elméletével áll kapcsolatban. Augé a szupermodernizmust a térnélküliséggel jellemzi, amely egymástól eltávolító és különös formája a magánynak. A művész üvegpavilonjával a globális hatalmi demonstráció új formáját bírálja, a gyökér nélküli multinacionális cégek anonim, zárkózottan csillogó, barátságtalan üvegpalotáit. Graham helyettük olyan teret kínál, amely a nagyvárosi lét magányát enyhítheti, vidámabbá és gondtalanabbá teheti az egymással folytatandó párbeszédet.
Az Atelier Augarten zöld idilljében is számos, továbbgondolásra érdemes problémafelvetéssel találkozunk a kert-téma és a kurátornő által kissé talán erőltetett archiválás–kulturális emlékezet koncepció kapcsán, de akik ellátogatnak ide is, jó, ha naprakészek a legújabb művészetfilozófiai és antropológiai szakirodalomban, vagy legalábbis elolvasták már a katalógus „Anarchia a rendben” című fejezetét, különben könnyen az unalom labirintusában találják magukat.

2007/3. 34-38. o.