Aukciók kínálatából vagy a veszprémi László Károly Gyűjteményből ismerős művek, amelyek mögé eddig nem nagyon tudtuk, kit is képzeljünk. Most kirajzolódik az alak, egy igazi modern művésznő, és egy modellértékű pályafutás, ami elválaszthatatlan a 20. század történelmének-eszmetörténetének kanyaraitól és emancipációs törekvéseitől.

„Írni, festeni, táncolni”¹ – Járitz Józsa azt a három szót jegyezte fel fiatalkori naplójában, amely az egész későbbi életét meghatározó három legfontosabb tevékenység lett. Bár sokan festményei miatt ismerik nevét, mindhárom művészeti ágban alkotott: a festés mellett profin táncolt, illetve naplójában és máig kiadatlan Mi az, ami a világot egyensúlyban tartja? című írásában megfogalmazta azokat a nézeteket, elveket, amelyeket a világ működéséről és a létezés értelméről kialakított magának. Világszemlélete, életfelfogása szoros kapcsolatot mutat a mozdulatművészet gyakorlatával, miközben mindez festészetében is megjelenik. Pedig Járitz Józsának nem volt könnyű dolga. Művészbarátnőivel együtt olyan korba született, amikor a nőknek át kellett törniük bizonyos társadalmi korlátokat, hogy érvényesülni tudjanak. Járitz is aktív szerepet vállalt az emancipációs törekvések legforrongóbb korszakában, a művészetet hivatásként fogta fel, s olyan sokrétű, színes, különböző áramlatokkal kísérletező, mégis saját utakon járó életművet hozott létre, mellyel jogosan vívott ki szakmai elismerést – neve szélesebb körben azonban nem lett ismert. Aminek okait a rendhagyó pályaívben és a mindenkori kívülállásban kereshetjük.

Járitz Józsa 1893-ban, Budapesten, öt testvére közül másodikként született. Bár gyermekkora nagy részét a fővárosban töltötte, első emlékei anyai nagyszülei lakhelyéhez, Nagybecskerekhez kötődtek. Fiatalsága két meghatározó személyisége anyai nagyapja, Liptai István, illetve édesapja, Járitz András volt. A Nagybecskereken módosnak számító, sikeres, férfidivatüzlettel, kalapgyárral, szőlőbirtokokkal rendelkező nagyapában, illetve a szülői támogatás híján vállalkozását a semmiből felépítő Járitz Andrásban ugyanazokat a tulajdonságokat értékelte a legjobban: az erőt, a kitartást, a karakán, öntudatos útkeresést. A két gyermekkori példaképből sugárzó akarat hatott rá is; a képein megjelenő férfias erő, magabiztosság, amelyet kritikusai is oly sokszor kihangsúlyoztak, valószínűleg innen eredeztethető.

A művészet legelőször négy-öt évesen érintette meg, amikor a velencei Dózse-palotában Tintoretto csataképei előtt azon gondolkodott, hogyan lehetne belőle is nagy festő. Általános és középiskolai évei alatt példamutatóan jól tanult. Nagyon nyitott volt a világra, mindent meg akart ismerni, minden érdekelte. Már középiskolás korában világot akart látni: rábeszélte szüleit, hogy Drezdában, egy nevelőintézetben folytathassa tanulmányait. Itt, a Zwinger bűvöletében készítette első olajfestményeit. Szülei, tanárai az orvostudomány területén látták jövőjét, ő azonban a tánc és a festészet között ingadozott. A Polányi Laura által létrehozott iskolában² ismerkedett meg Dalcroze mozgásművészeti módszerével, majd az őt női Nizsinszkijnek becéző Nirschy Emíliánál, az Operaház akkori prímabalerinájánál fejlesztette tovább tudását. Érettségi után mégis a festészet mélyebb elsajátítására összpontosított, és megkezdte tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán. Noha a tanárképző szak felvételijére adott be műveket, mégsem ide került be, Deák-Ébner Lajos, az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolához kapcsolt női festőiskola igazgatója vette fel az intézmény alapfokú művészképzőjébe. Járitz az akadémiai órák mellett Glatz Oszkár, illetve Iványi-Grünwald Béla magániskolájában is képezte magát. De a festés mikéntjét illetően nem lehetett befolyásolni, mindig saját elképzelése szerint dolgozott. Ha karakánsága vagy makacssága miatt konfliktusba keveredett tanáraival, saját bevallása szerint inkább félrevonult a figyelő szemek elől, csak hagyják őt szabadon alkotni.

Fiatal művésznövendékként 1914 és 1918 között a kecskeméti művésztelepen töltötte nyarait, ezalatt Perlrott Csaba Vilmos és Pászk Jenő is tanította.
„Jenő Kecskeméten ezen a nyáron elküldte nekem az ő számláját (...). Jól, pontosan föl volt számítva benne minden, nem maradt ki semmi.”³

Járitzot a rendelkezésre álló információk alapján igen kevés érzelmi szál fűzte az őt körülvevő férfiakhoz, nem ment férjhez, nem volt semmilyen szerelmi afférja – kivéve Pászk Jenőt: naplóbejegyzéseiből kitűnik, mennyire rajongott érte. A férfi miatt még a számára legnagyobb abszurdum, a házasság is megfordult a fejében. Azt nem tudni, a két művész kapcsolata mennyire volt plátói, ambivalensnek viszont biztosan mondható.

„…És ezért van az, hogy Jenő, aki oly egyedülállóan szép, tud éppen oly egyedülállóan a rútságig csúnya is lenni. Ez az az Apollo Jenőben, akit szeretek, akit imádok, és ez a szatír az, akit gyűlölök benne, akitől majdnem irtózom, úgyhogy ez az ellentétesség az érzésemben iránta nemcsak belőlem, nem az én kettősségemből, hanem az ő lényének a kettősségéből ered.” ⁴

Járitz a Kecskeméten töltött nyarak alatt többször is megfestette Pászk Jenőt, csodálattal tekintett a férfi jellegzetes, Raffaellóra emlékeztető arcvonásaira. Kapcsolatuknak 1918 májusa körül lett vége. Ezután Járitz nem akart többet Pászk Jenővel találkozni, annyira nem, hogy azon a nyáron lemondott a művésztelepi munkáról is. Tanulóévei alatt ismerte meg Kiss Vilmát, Czillich Annát és még sok más barátját, akikkel közösen alkottak, inspirálták egymást, akikkel összefogva valóságos főiskolai forradalmat indítottak: 1920-ban a diákok az olyan modern szemléletet képviselő tanárok alkalmazásáért küzdöttek, mint Csók István, Réti István és Vaszary János. A reformok ügyében a női növendékeket Járitz képviselte sikerrel, így az egyetem utolsó évében barátnőivel együtt Vaszaryhoz iratkozhatott be. A Vaszary osztályában tanuló festőnők 1925-ben, a KUT második kiállításának keretein belül közösen állítottak ki, s később is tartották a kapcsolatot.

Járitz tanulmányai befejeztével tovább folytatta az önálló út keresését – közben gyakran keveredett vitába Benczúr festészetét istenítő apjával.
„Itthon a képeim nagy megrökönyödést keltettek. A mama kijelentette, hogy megbíráltatja egy festővel, pl. Kézdi Kováccsal. Óh borzalom. Én kaptam ezen, de azt proponáltam, hogy Rippl Rónaival, aki jelenleg a legnagyobb magyar festő. Papa pedig Margittayt, Benczúrt és hasonló nagyságokat állít elém példakép gyanánt. Mit tehet erre egyebet az ember, mint hagyja borsódzni szelíden a hátát és halkan felforr a vére vagy nevet. Ami másutt nem esik meg velem, itthon igazán dühbe tudnak néha hozni és felingerelni. Papa, mama néha valósággal dühöngenek, kiabálnak, hogy: hogy lehet így festeni. Ez már az otthon gyönyörei közé tartozik.”⁵

1922-ben került megrendezésre két első, karrierje szempontjából kiemelkedő jelentőségű kiállítása. Nagy elégtételként februárban a Helikon Galériában Csók, Vaszary és Rippl-Rónai mellett állították ki képeit, októberben pedig a Nemzeti Szalonban nyílt önálló gyűjteményes tárlata. 1922 szeptemberében, néhány nappal önálló kiállításának megnyitása előtt azonban édesapja elhunyt, így már nem láthatta lánya Szalon-beli sikerét.

1924-ben megvalósult, amit Járitz Józsa a kecskeméti művésztelepen töltött nyarak hatására tervezett: a párizsi út. Tudomásunk szerint két fontos gyűjteményes kiállítást is rendezett ott, az egyiket a Galerie Viscontiban, a másikat pedig a Salon des Indépendants keretein belül, melynek hosszú várakozás után tagjává vált.⁶

Visszaemlékezése szerint 120 dollárral indult el a francia fővárosba. Tánctanításból próbálta megteremteni a megélhetéséhez szükséges összeget, kölcsönpénzen gramofont vett, megtanulta a modern táncokat, kibérelte a Café Voltaire egyik emeleti helyiségét, és oktatni kezdett. Hamar nagy népszerűségre tett szert, még maga Piet Mondrian is vett tőle órákat.⁷ A táncórák során ismerkedett meg angol mecénásával is, akiről annyit tudunk, hogy jómódú, szabadszellemű írónő volt, s valamelyest értett a festészethez is. Mecénása a Járitztól vásárolt képeket később az angol államnak adományozta, ennek következtében a művek a Tate gyűjteményébe kerültek.⁸ A pénzügyi támogatással járó kapcsolat a Párizsban töltött évek után sem szűnt meg. Járitz Franciaországban sokat utazgatott, a nyarakat ott is vidéken töltötte. 1930 őszén rövid látogatást tett testvérénél Kiskunmajsán, amely gyökeresen megváltoztatta addigi terveit: hazaköltözött Magyarországra. Annyira elvarázsolta az Alföld világa, hogy ezután, ha csak tehette, húga kis tanyáján töltötte a nyarakat, télen pedig másik testvérével élt pasaréti villájukban. Megszerette a párizsi évektől gyökeresen eltérő magányos vidéki létet, csodálta az alföldi életet és mindent, ami azzal járt: az állatokat, a tájat, az ottani embereket. Az Alföld ezután festményei egyik legfőbb témájává vált.

Nem hagyott fel a női emancipációs harccal sem; 1931-ben tizenhárom, többek között a főiskoláról, illetve a KUT művészeti csoportosulásból megismert festőnő társaságában megalapította a Magyar Képzőművésznők Egyesülete Új Csoportját. Továbbra is sokat utazgatott: 1936-ban egyik barátnőjével ellátogattak Nizzába, 1937-ben pedig több hónapig vendégeskedett angol mecénás- barátnőjénél Londonban. Nagy hatással volt rá a British Múzeum, különösen az egyiptomi szobrok. Körbejárta Angliát (megnézte például a Stonehenge-et is), majd Olaszország és a Szahara környéke következett.

Ez idő tájt már szembe kellett néznie családja romló anyagi helyzetével. Hogy támogassa anyját és testvéreit, komoly szervezőmunkával pénzzé tette apai örökségét, és testvérével új, hatlakásos házat építettek, ahova a festőnő saját műtermet is tervezett. A XI. kerület Szentpétery utca 3. szám alatti ház 1934-ben lett kész, s Járitz itt töltötte élete hátralevő részét.

Járitz Józsa pályafutását a különböző életrajzi események, illetve alkotói fejlődése tükrében három, egymástól jól elhatárolható periódusra lehet tagolni, mint ahogy azt ő maga is megtette: festészetének három időszakát Ókornak, Középkornak, illetve Újkornak nevezte. Az Ókor a tanulóéveket, a Középkor párizsi korszakát, az Újkor pedig a Kiskunmajsán töltött éveket jelenti. Korai műveire még jellemző valamennyi ragaszkodás a klasszikus festői hagyományokhoz. A Párizshoz köthető Középkorban már látszik az új objektivizmus, de főleg az École de Paris hatása. Ekkoriban az egyszerűbb, dekoratív kifejezésmód felé fordult: képei kiszínesedtek, eltűntek róluk a tónusok, a fény-árnyék kontrasztok. A Párizsban látott nyüzsgő, színes embertömeg mély benyomást tett rá, egyre jobban foglalkoztatták a más etnikumból származó embertípusok, egzotikus témák. Utolsó periódusában, Kiskunmajsán pedig még erőteljesebb hangsúlyt kapott a dekorativitás, az ornamentika, illetve a tárgyak, élőlények monumentalitásának érzékeltetése, maga a tömör forma. Mindez azonban nem vezetett formai szegényedéshez, képei expresszíven jelenítenek meg egy új, néha szinte mesébe illő világot. Ezeken az alkotásain – felhasználva a Párizsból hozott tapasztalatokat – talán franciásnak nevezhető alföldi festészetet alakított ki, s a helyi és európai formák ötvözésével nagyban hozzájárult a magyar paraszti világot tematizáló törekvések megújításához. Képein sokszor nem mindennapi, a szemlélő számára először beazonosíthatatlannak tűnő elemekkel is találkozunk, amelyek megértéséhez érdemes szokatlan, új szemszögből is megvizsgálni életművét. Ehhez, vagyis a rejtélyes részletek megfejtéséhez a fő támpontot a már említett, máig kiadatlan Mi az, ami a világot egyensúlyban tartja? című írása nyújthatja. Járitz komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a világ működését érintő kérdésekre választ találjon. Jómódú, kulturált családokból származó művészbarátnői, akiket még a tízes-húszas években ismert meg, igen művelt, filozófiában és különböző világnézetekben is jártas közösséget alkottak.

A Mi az, ami a világot egyensúlyban tartja? című írásban összegzett, olykor szélsőséges gondolatai több, a korban divatos szellemi áramlat keveredését mutatják. Mindenesetre ő maga évekig tanulmányozta az időjárás és a holdfordulók kapcsolatát. A különböző természeti jelenségek alapos megfigyelése, lejegyzése után Járitz úgy érezte, rájött a világ működésének nyitjára, azokra az összefüggésekre, amelyek a nagy egész és az egyes ember, az emberi szervezet sajátosságai, az abban megfigyelhető körforgások, ciklikusságok között mutatkozik. „Minden fizikai jelenség, főképpen a menstruáció, amelyik egy kis szimbolikus szülés és amelyik a legalapvetőbb, legcentrikusabb fizikai jelenség, teljesen, megdöbbentően összefügg az időváltozásokkal, ami egyenlősíthető az égitestek változásaival.” Ezenfelül fontosnak tartotta, miként hat a Nap és a Hold a Földre, és hogy mi módon lehet összefüggésbe hozni mindezt a mindenség negatív és pozitív energiáival, illetve az emberi légzéssel. Sokat töprengett azon, mi lehet az az energia, ami működteti ezeket az áramlatokat. Teóriája középpontját az évszakokban megjelenő négyesség elve képezte: ez szerinte szoros összefüggésben van a természeti jelenségekkel, az emberi léttel, sorsfordulatokkal, az ember fizikai működésével. Véleménye szerint ez az elv mindenben tetten érhető. A kissé kezdetleges, naiv, néhol túlzó eszmerendszer egyetlen megemlített forrása az 1941-ben Selvarajan Yesudian által írt Sport és jóga című könyv, melyből főképp a Nappal és a Holddal kapcsolatos gondolatokat vette át. De szerepet kap nála még valamiféle holisztikus elgondolás is, a mindenség azonosítása az emberrel, de legfőképpen a Nővel. A harmadik eszme pedig, mellyel írása rokonságot mutat, a teozófiából kifejlődött antropozófia. Az antropozófia megteremtője, Rudolf Steiner előadásai során nagy hangsúlyt fektetett arra, miként befolyásolja a Nap és a Hold a világot, és hogyan lehet összekapcsolni az ember ciklikus folyamatait a Föld működésével. Az évszakok ritmikus váltakozása nála nem más, mint a Föld lélegzése, és vizsgálta ennek az egyes emberre gyakorolt hatásait is. A steineri tanok épp Járitz fiatalkorában terjedtek el Magyarországon, így valószínűsíthető, hogy ismerte és átvette azokat. A fentebb vázolt, kevert, többféle elméletből összecsiszolt szemlélet illusztrációjaként Járitz összes periódusából lehet műveket találni. Figurális ábrázolások, portrék, tájképek egyaránt köthetők sajátos teóriáihoz. Legelső kifejeződése egy mára elpusztult, csak fotóról ismert mozaik, melyet Járitz öccsével együtt készített Baba utcai családi villájukba.

A visszaemlékezéseiben is leírt mozaik azért különleges, mert táncoló figurái egyértelműen a négyesség elvét tükrözik: középen egy felhőben fekvő ember a Földet szimbolizálja, ami körül az évszakokat megjelenítő négy alak kering. Ugyanez a négyesség jelenik meg a korai, Fürdőző fiúk című munkán, amely nyújtott, erős kontúrokkal megfestett figurái miatt a kecskeméti művésztelepen töltött időszakhoz kapcsolható. A képen öt, különböző pozícióban elhelyezkedő, felhőkön ücsörgő alak látható, melyek egyaránt hordoznak magukon nőies, illetve férfias vonásokat. Ha megfigyeljük a mozaik programját, az jól illeszkedik a képen megjelenő öt égi lényhez, melyek itt is a négy évszakot, illetve a Földet szimbolizálják. Járitz későbbi, 30-as években készült, frontális pozícióban ábrázolt női portréi szintén érdekes, az eszmei háttérhez kapcsolható részleteket mutatnak. A képek felületét szinte teljesen kitöltő, magabiztos, zavarba ejtő tekintetű, stilizált nőalakjai mögött természethez közeli, síkszerű növényi motívumok vagy a Föld mintázatát idéző háttér látható. A női tematika és az organikus elemek használata összeköthető Járitz teóriájának azzal a fontos és mind a feminizmus, mind a steineri antropozófia sajátosságait magában hordozó megállapításával, miszerint a nő reprezentálja a Föld ciklikusságát és testesíti meg a mindenség tulajdonságait. A tájképek közül a két legérdekesebb a Fák és tehenek, illetve a Vonuló csorda. Feltehetőleg mindkét alkotás Járitz utolsó, Kiskunmajsához köthető korszakából származik. A Fák és tehenek című mű hatalmas, eget a földdel összekapcsoló mesebeli fái érzékelhetővé teszik a természet ember feletti hatalmát. A Vonuló csorda című festményen a legérdekesebb motívum az égen található világos színű, vízszintesen szétterülő ellipszis, illetve az azt körülvevő, szintén világos, szimmetrikusan elrendezett hullámvonal. Nehéz megmagyarázni, pontosan mit látunk, de ha Járitz írásából és az ebből fakadó természetfilozófiából indulunk ki, ezek a nehezen értelmezhető fényes vonalak talán a teóriában leírt égi áramlatokat, energiákat, illetve azok egymáshoz való viszonyát jelzik. Mindkét kép szerkezetének központi eleme a szimmetria, amely eszköz lehet a Járitz által megfogalmazott egyensúly érzékeltetésére. Járitz számára valószínűleg fontos volt, hogy a gondolatrendszerében tárgyalt egyensúly a mindennapokban is megvalósuljon. Harmadik szenvedélye, a mozdulatművészet segíthette ennek eléréséhez.

„A lélek a test megtervezője és építésze. A modern építész modern teret fog építeni magának. (...) Ezt tettem, ezt igyekeztem tenni gyerekkorom óta. De ma egészen biztosan és tudatosan építem újjá a testemet. Egészen új anyagokból. Hogy ez szoros összefüggésben van a boldogsággal, az új boldogságommal az kétségtelen. Testem és a lelkem így ugyanis szoros házasságban tudnak élni egymással.”

Mint már említettük, egyik alapgondolatát Selvarajan Yesudiantól, a jógát elsőként Magyarországra hozó mestertől vette át. Yesudian Dienes Valéria műtermében tartott órákat, Dienes be is építette a jóga bizonyos elemeit dalcroze-i alapokon nyugvó módszerébe. A Yesudian könyvében leírt hatha jóga lényegét a ki- és belégzés és a Nap és Hold által keltett pozitív és negatív áramlatok és energiák összekapcsolása képezi. Az előzőek alapján egyértelmű, hogy Járitz ezt a gondolatot importálta elméletébe, s összekötötte a Föld lélegzésével. Számára a mozgás tehát eszközként szolgálhatott a világmindenséggel való kapcsolat és az általa létrejövő egyensúly megteremtésére. De a mozdulatművészet 20. század elején megjelenő reformtörekvései szoros összefüggést mutattak a korban zajló női emancipációs mozgalmak céljaival, így Járitz céljaival is. Az élet minden területén a férfiakkal egyenlő jogokhoz jutó „Új nő” megjelenésében nagy szerepet kapott a mozgásművészet által felszabadult női test, illetve a társadalomban betöltött női szerepideál egymással párhuzamos, szoros kapcsolatban álló fejlődése. Az olyan, különböző irányzatokat képviselő, erős egyéniségek, mint Madzsar Alice vagy Dienes Valéria Járitzhoz hasonlóan szembefordultak az akkor elfogadott, hagyományos nőképpel, harcoltak a nemek egyenjogúsításáért, s a mozdulatművészetet társadalmi szabadságérzetük erősítésére is használták. Bár arról nincs forrásunk, hogy Járitz párizsi tanulmányútja után is folytatta mozdulatművészeti tevékenységét, még Kiskunmajsához köthető, kései képein is jelen vannak különböző táncos mozdulatokat végző figurák. Erre példa Virágos kert című alkotása, melynek külön érdekessége, hogy a mozgásforma megjelenítésén túl a művész életfilozófiájához is kapcsolható. A monumentális indák és virágok között önfeledten táncoló két meztelen nőalak része annak a természetben megvalósuló egyensúlynak, ami szerinte a világ működésének kulcsa is egyben. Az írás, a festészet és a tánc, a három, fiatalkori naplójában legfontosabbként aposztrofált tevékenység végigkísérte a festőnő egész életét. A művészeti ágak szintézise hozzásegíthette Járitzot a természet és az ember közötti egyensúly megteremtéséhez: írásaiban megfogalmazta, a mozgásművészetben közvetlen kapcsolatba került vele, festészetében pedig formába öntötte.

(A cikk a szerző 2016-os szakdolgozatának rövidített és szerkesztett változata.)

^{1 Részlet Járitz Józsa egyik, a Járitz család tagjai által őrzött naplójából. In: Sümegi György: Járitz Józsa a Kecskeméti Művésztelepen (Rekonstrukció- kísérlet Járitz Józsa naplóföljegyzései alapján), Cumania 26. A Kecskeméti Katona József Múzeum Évkönyve, 2013, 294. o.
2 Szikra Renáta, Vincze Gabriella: Mozdulat-művészet, Artmagazin, 2013/1. 28–33. o.
3 Sümegi: i. m. 297. o.
4 Sümegi: i. m. 297. o.
5 Sümegi: i. m. 295. o.
6 A Louvre állítólag külön dossziékat őriz, tele párizsi működésével kapcsolatos információkkal. Lásd Szíj Rezső 1976-os írását Járitz Józsáról, MNG Adattár: „Jó későn tudta meg, hogy a párizsi Louvre-ban külön dossziéban gyűjtik a franciaországi működéséről szóló adatokat.”
7 Járitz Józsa: Egy művész útja, Forrás, 1969, 12–14. o.
8 Erről bővebben beszél egyik interjújában, lásd: Interjú Járitz Józsával: az 1969-ben a Forrás folyóiratban megjelent vallomás kiegészítése, Budapest, 1980. február 12., MNG Adattár, ltsz: 20474/1980, és annyit lehet belőle megtudni, hogy a Tate sok képét eladta (ezen Járitz kicsit fel is háborodott), és onnantól nem tudja, mi lett a sorsuk.}

KÁLLÍTÁSAI:

Járitz Józsa sokszor állított ki a KUT keretein belül, illetve rendszeresen közreműködött a képzőművésznők csoportos kiállításain. A Tamás Galériában 1932-ben Schaár Erzsébet szobrászművésszel közösen mutatták be műveiket, majd 1937-ben önálló gyűjteményes kiállítása nyílt. 1938-ban a Nemzeti Szalonban rendeztek számára gyűjteményes tárlatot. 1947-ben részt vett a Nemzeti Szalon első zsűrimentes tárlatán. A ’45 utáni években sok olyan alkalmi kiállításon szerepelt, amelyet valamilyen tematika köré rendeztek: ilyen volt például az 1959-es dolgozók és művészek kapcsolatáról szóló tárlat vagy az 1980-as Mezőgazdaság a képzőművészetben című kiállítás. 1959-ben az Ernst Múzeumban, 1965-ben pedig a MOM és az Ernst Múzeum összes termeiben újabb egyéni kiállítására került sor. 1974. november 4-én a Budapesti Műgyűjtők és Műbarátok Körének találkozóján 60 képét mutatták be, melynek következtében újra a figyelem központjába került, s felvetődött egy vele kapcsolatos új kiállítás szervezésének terve. Számos külföldi tárlaton is bemutatkozott. 1939-ben New Yorkban vett részt csoportos női kiállításon, 1970-ben Chicagóban a The Briar Galleriesben, 1972-ben a touloni fesztiválon, majd Brüsszelben a Galerie I. de Balas-ban, illetve Londonban is szerepelt. A 70-es években párizsi tárlatokra is kértek tőle képeket: 1970-ben a Párizsi Függetlenek Szalonjában, 1971-ben a Salon des Artistes Français et Salon International Beaux-Arts-ban is bemutatták műveit. 1986-ban bekövetkezett halála után Budapesten és Bécsben is rendeztek számára emlékkiállítást. Festményei a mai napig magángyűjtemények, aukciók állandó szereplői itthon és külföldön egyaránt, illetve Veszprémben, a László Károly Gyűjtemény állandó kiállításán is megtekinthetők.