A művészek tették halhatatlanná Lisa asszonyt, a firenzei kereskedő, Francesco del Giocondo feleségét. Elsősorban is a közkedvelt megakiállítás- és bestseller-főszereplő, Leonardo da Vinci, aki a 16. század legelején festett róla egy költői portrét. 

Aztán Raffaello, aki odavolt a Leonardo-kép kompozíciójáért (el is tanulta a mesterfogásait), aztán meg Vasari, aki lejegyezte a varázslatos festmény elkészültének rövid történetét. De meg kell emlékeznünk a név nélküli képmásolók hosszú soráról is, akik a mű születésétől kezdve ontották a Gioconda különböző rendű és rangú variánsait. Majd ott van Théophile Gautier, a neves párizsi szépíró és műkritikus, aki belelátta a fátyolos mosolyba a szfinxek rejtélyét, s a firenzei kereskedőnébe saját dekadens nőideálját, a végzet asszonyát.

A hátborzongató femme fatale-ról a 20. század rántotta le a leplet: 1911-ben egy olasz festőcske, bizonyos Vincenzo Peruggia elrabolta őrzési helyéből, a Louvre-ból, példátlan sajtóvihart kavarva a jól ismert portré körül. Így lett a magaskultúra gyöngyszeméből egy csapásra vizuális tömegikon, a nagybetűs művészet szimbóluma. Duchamp bajszot rajzolt neki, Warhol szitanyomaton sokszorosította, Bob Dylan bluesnótát címzett hozzá, Dan Brown meg kultuszkrimit írt köréje. Igaz, az utóbbiak már jobbára csak sütkérezni akartak a Mona Lisa reflektorfényében, hiszen a népszerűsítő munka javát elődeik végezték el.

(Így tettek a politikusok is, például I. Ferenc francia király, aki Leonardót udvarába csábította, vagy Napóleon, aki saját hálószobájába vitette a Mona Lisát, sőt Kennedy is, aki megutaztatta az Egyesült Államokban.) A rejtélyes képmás köré szőtt mítoszok éltetik a Mona Lisa-sztori című könyv szerzőjét, Donald Sassoon történészt is. Habkönnyű, képes albuma végigkíséri az arckép ikonná válásának izgalmas állomásait.

R. G.


Donald Sassoon: A Mona Lisa-sztori. Saxum, Budapest, 2007, 352 oldal, 4500 Ft