A gödöllői szőnyeg 100 éve címmel június 7–8. között kétnapos tudományos konferenciát rendezett a Városi Múzeum. Keserü Katalin és Gellér Katalin vezetésével 18 előadó tarthatta meg előadásait. őriné Nagy Cecília lelkesedésének köszönhetően számosan csatlakoztak a konferenciához, olyanok is, akik nem foglalkoznak általában a kárpittal vagy a textilművészettel, vagyis nem specialisták. Ennek köszönhetően nagyon érdekes, szerteágazó képet kaptunk erről a különleges, kissé háttérbe szorult területről.

A gödöllői szőnyegszövő műhely megalakulásának 1905-ös, majd az Iparművészeti Iskolához való csatlakozásának 1907-es iratai sajnos nagyon szűkszavúak, így a konferencián többször fölmerült az egész folyamat tisztázásának igénye. Magyarán: hogyan integrálódott Körösfői-Kriesch Aladár magánvállalkozása a pedagógia rendszerbe? Az összművészeti törekvéseket hirdető, az iparművészettel igen szoros kapcsolatot ápoló művészek számára az Iparművészeti Iskola tanműhelyének státusza anyagi biztonságot, társadalmi elismerést és tanítványokat biztosított. A kapcsolat minősége, a tanítás menete, az ösztöndíjasok kérdése azonban még mindig megannyi fehér folt maradt.
 

Hölgy stólával, szőnyegterv

A vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendelet részletes ismertetését olvashatjuk gr. Apponyi Antal 1907. április 22-én kelt, Fittler Kamillnak, az Iparművészeti Iskola igazgatójának írt levelében. Ebből az iratból tudunk a kezdeti célokról és a kezdeti (de lehetséges, hogy utóbb módosított) szervezeti felépítésről is. A csipke és szőnyegszövő tanszak létrehozásának célja az volt, hogy ne pusztán művészeti, hanem technológiai alapú legyen az oktatás, vagyis a műhelyben a közvetlen oktatás domináljon. Kilépve a tervezési rendszerből az ágazatok technológiáját sajátíthassák el a növendékek. Ennek érdekében az Iparművészeti Iskolát olyan munkatelepekkel kívánták bővíteni, amelyek nem „hivatalos” üzemek, a saját „természet szerint való” ipari és üzleti életét élik. Emiatt logikus, hogy az 1905-ben megalakult gödöllői társaság erre a célra megfelelőnek bizonyult.

A miniszteri rendelet a csipke és szőnyegtelep elindítására tíz-tízezer koronát biztosított, tanári állást és alkalmas helyiséget garantált. Körösfői tiszteletdíja háromezer korona volt. A kis parasztház, ahol a műhely működött szűkösnek bizonyult, ezért el akarták költöztetni a szövőket. Egy telket kívánt a minisztérium vásárolni, amelyen felépítették volna a műhelyt. Az 1907. évi tervek szerint 60 000 korona kölcsönt szándékoztak felvenni az építkezésre, amelynek az évi törlesztőrészlete 3900 korona volt. A műhely beindítására adott tízezer korona maradványa (3100 korona) az üzem támogatására szolgált. Körösfői kötelezettsége kettős volt, egyrészt az iparművészeti iskolai növendékeket, másrészt a helyi szövőlányokat kellett oktatnia. Az iskola növendékeinek az iskolai év folyamán és a szünidőben a szaktechnológiát kellett a műhelyben elsajátítaniuk. Tantárgy volt az üzembeli és üzletbeli feltételek kiképzése, de az idézett irat szerint a művészi tervezés oktatása még csak feltételes volt. A másik irányban szövőlányokat „korláttalan számban” kellett kiképezni, hogy azok mint kiváló szakmunkások képesek legyenek kivitelezni a munkákat. A miniszteri rendelet kimondja: „A szőnyegipar nehéz, helyhez kötött foglalkozás, ezt tehát egyelőre Gödöllőn és közvetlen vidékén kell meggyökereztetni és kifejleszteni.” Apponyi utasította az Iparművészeti Iskola igazgatóját, hogy készítsen tanrendet, szabályzatot, dolgozza ki a beszámolók formáját. A fenti rendelet nem került kellő nyomatékkal a katalógusba, bár egy mondatot idéznek belőle. Sajnos mindezek az iratok és feltételezhető továbbiak nincsenek meg, ezért úgy vélem, hasznos ennek újraközlése. (A kutatóút a Fővárosi Levéltárba vezet.)

Két napon át a Városi Múzeum emeleti helyiségében, a kárpitok között ülve érdekfeszítő előadásokat hallhattunk. Az előadók elemezték a gödöllői képes kárpitok helyét és értékét, egyes kárpitok ikonográfiai értelmezését. A jól ismert Kasszandra és Ildikó képes kárpitok nem mint két ellentétes szemléletű világ, hanem mint dekoratív ornamentumok kerültek egymás mellé. Számos alkotáson felbukkan a fejfa, melyek kalotaszegi gyökerei és a művészi invenció által Nagy Sándor fejében összekuszálódott szálak lepleződtek le egy néprajzos kolléga előadásában.

A kárpitrekonstrukciók általános jellegéről a legismertebb magyar szakértő, a szakma doyenne-je, László Emőke tartott előadást, majd két művész Remsey Flóra és Mátéfy Györk ismertette saját rekonstrukciós munkáját.

Körösfői halála után a Cennini Társaság és a Céhbeliek folytatták a művésztelep eszmei vonalát. Az ő kiállított munkáik között is számos alkalommal szerepelt kárpit, amelyek közül egy lelkes, fiatal kutató bemutatott néhány fellelhető művet és reprodukciókat. A Céhbeliek 1924-es kiállításának kiemelkedő darabja volt Nagy Sándor Tom the Rhymer című kárpitja, amely mostanában került elő és a Művelődési Központban látható. A skót balladát megjelenítő kárpit alsó mezejébe hangjegyeket szőttek, amelyeket elénekelve egy magyar népdal válik hallhatóvá.

Nagy Sándor egyházművészeti textiltárgyakat is tervezett, miseruhái a korszak hasonló műveinek széles körű ismeretében kerültek bemutatásra. Fieber Henrik a modern vallásos művészet apostolaként úgy látta, hogy az egyházi tárgyakon megjelenő képek sablonosak, elhasználtak. Az ő modern szemlélete szerint nem a képeket kell átformálni, hanem el kell hagyni azokat és pusztán stilizált motívumokkal kell díszíteni a miseruhákat. Ehhez a modern vonalhoz csatlakozott Nagy Sándor is Fieber haláláig, majd utána újra képeket tervezett az egyházművészeti tárgyakra.

Látszólag egészen távoli történet a kecskeméti szőnyegszövő műhelyé, ahol 1900–1914 között Falus Elek vezetésével készültek darabok. Ma mindössze három szőnyeg ismert ebből a körből, de a művésztelep közelgő 100. évfordulója kapcsán talán előkerülhetnek ma még lappangó szőnyegek.

Érdekesen egészítették ki a problémákat a Lesznai Anna, Berény Róbert és Ferenczy Noémi munkásságát bemutató előadások, amelyek hol az alkotói folyamatokat, hol a megvalósulást helyezték előtérbe. Berény Róbert eddig kevéssé ismert hímzései közül egyet mutatott be egy fiatal kutató; érdekes adalék, hogy a festő az első felesége által kivitelezett darabok eladásából biztosította megélhetését.

Az előadás-sorozatot a jelenkori művek bemutatása zárta, megismerhettük a Szombathelyi Képtár textilgyűjteményét. Wehner Tibor költői szavakkal méltatta a mai gödöllői textileseket, akik álomittasan követik az ősöket. „A szemlélőket, a befogadókat a lágyságok, a finomságok, az érzékenységek, a bensőségességek szféráiba kalauzolják ezek a művek: mintha alkotóikat valamilyen bátortalan, de mégiscsak felszínre törő szépségkultusz, harmóniakeresési vágy és igyekezet ösztönözné. A gödöllői művészet álomittassága tehát száz év elmúltával sem csillapodott” – összegezte a régmúlt és a jelen kapcsolatát.

2007/4. 74-75.o.