Asszociatív elmetérkép, gondolatfelhő, mindmap, imagecloud – ez az Aby Warburg Mnemosyne-atlaszát idéző, üdítő installálási mód jellemzi az Art Has No Alternative című kiállítást, amely többnyire köztéren végrehajtott művészi akciók, performanszok, happeningek dokumentációját mutatta be a pozsonyi Tranzitban (tranzit.sk). 

Art Has No Alternative (A művészetnek nincs alternatívája) című kiállítás a pozsonyi Tranzitban (tranzit.sk), kurátor: Somogyi Hajnalka   Fotó: Adam Sakovy

A projekt nem kínált fel igazán kezdő vagy végpontot, hiszen a szabálytalan gyökérhálózatra emlékeztető mindmap lényege éppen az volt, hogy bárhonnan elkezdhettük a szálak felfejtését, és noha voltak kiemeltebb helyen lévő alkotások, a hangsúly a különféle munkák egymásmellettiségén, együttes értelmezésére került. Ezt segítették a falra felírt és a nézőt irányító kulcsszavak is, amelyek hol közvetlenül, hol áttételesen kapcsolódtak a körülöttük elhelyezett művekhez. Ha pusztán ezeket néztük (make a statement, turn, cross, propagate, protest, walk, block, leave a message) már akkor is kirajzolódhatott a kiállítás tematikája és célkitűzése.


Art Has No Alternative enteriőrfotó (jobbra fent: Tomáš Ruller: 8.8.88.)   Fotó: Adam Sakovy

Valójában nem is klasszikus értelemben vett kiállítást, inkább egy speciálisan válogatott, „nyitott” archívumot láttunk (alcím: An Archive of Artist in Action), amely olyan egymástól akár jelentősen is eltérő művészi stratégiákat mutatott be, amelyeket a társadalmi felelősségvállalás gondolata köt össze. Olyan tevékenységeket, amelyek a köztereken – a hatvanas évektől napjainkig – folytatott (művészeti) akciók, események, performanszok stb. a művészet és az élet/hétköznapok összeolvadását, a művészet megváltozott helyzetét és változtatásra való képességét hangsúlyozzák. Voltak köztük lázadó, radikális, felkavaró tevékenységek, mint Milica Tomić Belgrade Remembers (2001) című munkája, amelyben a művész a főváros Terazije terén lógatta fel magát egy lámpapóznára, emlékezvén arra, hogy 1941-ben itt és ilyen módon ölték meg az első antifasiszta aktivistákat. A fotódokumentációt a kiállításban a suffer (szenvedés) felirat kísérte, ahogy Tomáš Ruller ikonikussá vált, 1988-as (8.8.88.) önmagát felgyújtó (majd egy pocsolyában eloltó) drámai erejű akcióját is, mely a művész Documenta-szereplésének visszautasításakor készült. Ugyanakkor több példát is láthattunk olyan minimalista, poétikus, szinte észrevehetetlen megnyilvánulásokra is, mint amilyen Jiří Kovanda Untitled (On an escalator… turning around, I look into the eyes of the person standing behind me …) című 1977-es akciója, amely során a művész mindössze annyit tesz, hogy a mozgólépcsőn haladókkal ellenkező irányba áll és nézi az embereket. Ide tartozott továbbá Lakner László korai konceptuális sorozatának része, a Felveszem a lépcsők formáját (1971) is. Az Art Has No Alternative egyik legmarkánsabb rétegét az olyan, gyakran banálisnak is nevezhető, ironikus, felforgató intervenciók képezték, mint Ivan Moudov „(kör)forgalomirányításai” (14:14, 2005, Trafic Control, 2005) vagy Igor Grubić azon Majakovszkij, Marx és egyéb baloldali gondolkodók szövegeit tartalmazó táblái (Little Quotes Lessons, 2009), amelyeket a művész különböző zágrábi köztéri szobrokon helyezett el. Ahogy Grubićnál is látható, a felforgató gyakorlatok fontos jellemzője, hogy magára a (nagy)városi közegre reflektálnak, annak tereire, köztéri szobraira, az ottani körülményekre – utóbbira ironikus válasz az Akademia Ruchu 1976-os łódź-i eseménye, melynek keretében villamosok és buszok ablaküvegeit tisztították a résztvevők.

Ivan Moudov: Trafic Control, 2001, Graz   Forrás: Youtube

Az itt megidézett munkák jellegükből fakadóan rövid életűek voltak, közönségük általában véletlenszerűen tevődött össze. Köztudomású, hogy ezeket az alkotásokat leginkább az eseményekről készült dokumentáció révén ismerjük, ismerhetjük és sokszor éppen ezek válnak ikonikussá. A kiállítás az akkumuláció/felhalmozás által egy olyan új nézőközönséget teremtett, amelyik már megváltozott perspektívából szemlélte a műveket.

Art Has No Alternative enteriőrfotó (középen lent: Jiří Kovanda: Untitled (On an escalator… turning around, I look into the eyes of the person standing behind me …)   Fotó: Adam Sakovy

Változatosságuk ellenére, az a közös ezekben a művészi stratégiákban, hogy felborítják a rendet. Az a gyakran láthatatlan, elsőre nem feltételezett erő kerül napvilágra itt, amely a kifordításban, felkavarásban, vagy egy-egy olyan abszurdnak ható gesztusban rejlik, mint az üres szórólapok osztogatása (Veronika Šramatyová: Blank Paper, 2000) vagy az ingyen puncs árulása egy karácsonyi vásáron (Katharina Cibulka & Eva Jiřička: Gratis Punsch, 2005). A „Mi a művészet haszna?” kérdés abszurditását is éppen ilyen felforgató módon válaszolják meg a művek. Ahogy Somogyi Hajnalka, a kiállítás kurátora fogalmaz:

„A művészet haszna szerintem éppen a látszólagos haszontalanságában rejlik. Egy olyan gondolkodásmód és magatartásforma, ami eltér a megszokottól, a konszenzusostól, a mindenki által elfogadott és mindenkiben rögzült rutinoktól, az elvárható, a szabályos, a hasznos vagy a biztonságos viselkedéstől. (…) Ellentmond a közgondolkodásnak, a józan észnek, és ezért tűnik teljesen értelmetlennek. És pont ez lehet a haszna, hiszen kizökkent, egy alternatívát mutat fel.”


Art Has No Alternative enteriőrfotó (jobbra fent: Eperjesi Ágnes: Private Protest, 2007-08)   Fotó: Adam Sakovy

A heterogenitáson kívül a kiállítás másik erénye az volt, hogy mint egy nagy kiterített térkép, lehetőséget teremtett arra, hogy összevessük a különböző évtizedek és országok hasonló stratégia mentén dolgozó alkotóit. A kronologikus, illetve a topografikus rendezés elvetése új összefüggéseket mutat fel. Nyilvánvalóvá válnak az inspirációk; a visszatérő gyakorlatok; a 60-70-es évek hatása napjainkra; csakúgy, mint a mindig aktuális irányzatok. Kifejezetten izgalmas volt egymás mellett látni egy-egy akció újrafeldolgozását. Nyomon követhettük a Triglav-hegy, a szlovén nemzeti identitás szimbólumának újraalkotása köré épült munkákat (OHO: Mount Triglav, 1968, IRWIN: Like to Like/Mount Triglav, 2004, Nemanja Cvinajovic: Mount Triglav at the Adriatic Sea, 2010)¹ vagy Tomislav Gotovac Zagreb, I love you! (1981) című, a városban meztelenül végigrohanó művész akcióját megidéző motorosmaszkban sétáló Tolj Slaven alkotását (Volim Zagreb/I love Zagreb, 2008). A címadó Vlado Martek felirat pedig nemcsak a művész saját jogán szerepelt, hanem más akciókra való utalással együtt többször felidéződött Igor Grubić munkáin is. (Red Escadrille – The Free Flight of Poetry, 2009). Az olyan vizuális párhuzamok, mint amilyen a protest gondolatfelhő körüli magyar művészek akcióiról készült dokumentumok (Eperjesi Ágnes: Private Protest, 2007-08, Horváth Tibor: Cím nélkül, 2013, Szombathy Bálint: Lenin Budapesten, 1972, Tót Endre: Zer0 Demonstration, 1980), vagy a leave a message mentén jelölt alkotások pedig kifejezetten izgalmasak és „tömények” lettek. (Hajas Tibor: Kijelentjük, hogy ez a fal nem létezik, 1974, Mladen Stilinovic: 1 May 1975, 1975, Sugár János: Mosd a piszkos pénzed az én művészetemmel, 2008).


Fotó: Adam Sakovy

Noha nem mindig volt könnyű a térképet használva beazonosítani a műveket, az egész kiállításnézési folyamat rokoníthatóvá vált a rendezés nyitottságával, amely gondolkozásra, további asszociációk felfedezésére, vagy épp átrendezésre sarkallhatott – a második térben található üres fal mintha kifejezetten azt kommunikálta volna, hogy a gyűjtés/kiállítás tovább bővíthető. A fotó- és videódokumentációk nézése közben ugyanakkor elkerülhetetlenné vált a jelen helyzetre és körülményekre történő asszociáció. Erre jó példa volt az egyik legfrissebb munka, Monhor Viktória 2014-es, Szabadság téri performansza, melyben a művész a Danger Music #17 című Dick Higgins által jegyzett, 1960-as fluxus-munkát játssza újra egy 18 perces sikoltás formájában.

Bár a kiállításon szereplő munkák (dokumentációk) az önmagukra utalás rendszerébe kerültek, mégsem vesztek el abban, inkább helyenként optimista, de mindenképpen felszabadító művészi stratégiákkal szolgáltak a jövőre nézve. A gyűjtemény ma is nagyon aktuális, mert egyszerre buzdít arra, hogy ismerjük meg és akár alkalmazzuk a közelmúlt akcióit, ugyanakkor a jelen megváltozott helyzetéből adódóan hangsúlyozza, hogy szükség van ezek aktualizálására, illetve új stratégiák létrehozására is. 

¹ lásd: http://aksioma.org/triglav/