Mi számít nagyobb teljesítménynek az utókor szemében? Ha valaki az életét éli úgy, hogy aztán azt valóságos műalkotássá lehessen stilizálni, vagy ha keményen dolgozik azért, hogy a művészetének élhessen? Hogy szobrokat faraghasson a saját elképzelése és formaérzéke szerint? Nem olyan könnyű a válasz, még ha szimpátiánk az utóbbi modellé is.

Hosszú életükben visszatükröződik a 20. század tragikus történelme, és az is, amit a művészetekben modernizmusnak nevezünk. Az anya élete sikeresebb volt, bár nem „saját jogon”, inkább férjei révén. Egyetlen életben maradt lányának, Annának az élete viszont örökös küzdelem volt azért, hogy saját tehetségével szerezzen elismerést. Állandó harcban álltak egymással, kapcsolatuk sokáig inkább hűvös volt, mint szeretetteli. Mégis sok tekintetben hasonlítottak egymásra, főként abban, hogy ki akartak lépni a hagyományos női szerepkörből, mindketten nagyot akartak alkotni és saját jogon sikeresek lenni, de ez egyiküknek sem sikerült igazán. Alma nem lett híres komponista. Anna szobrainak különleges szépségét pedig kissé elkésve fedezték fel. Főként Ernst H. Gombrich volt az, aki Anna munkáit minden befolyástól mentes, független kísérleteknek tartotta, amelyek a szépség örök érvényűségét igyekeztek megragadni. (Kár, hogy a dicséretet Anna már csak halála után kapta.) Londonban, Los Angelesben és az itáliai Spoletóban alkotott művei azóta is főként magángyűjteményekben lappanganak, bár a legnagyobb gyűjteményt az Anna-Mahler-Stiftung őrzi Vaduzban. Pár évvel ezelőtt a bécsi Kinsky Aukciósházban bukkant fel néhány jelentős műve, amelyek nagy érdeklődést váltottak ki a gyűjtők és a szobrászat iránt érdeklődők körében is.¹

Az anya – „Milyen szép volt, és csábító a gyászfátyol mögött.”²

Alma Maria Schindler (1879–1964) a nagy zeneszerző, Gustav Mahler özvegyeként, a Bauhaus alapító Walter Gropius elvált feleségeként, majd a népszerű író, Franz Werfel özvegyeként, valamint számos barátja és szeretője által vált a 20. század művészetének részévé. A híres barátok listája, akikre teljesen eltérő karakterük ellenére is nagy hatással volt, a lexikonokban jó egy oldalt tesz ki: írók, zenészek, főként zeneszerzők és dirigensek, képzőművészek, sőt politikusok is vannak rajta. Alban Berg, Leonard Bernstein, Benjamin Britten, Ormándy Jenő, Igor Sztravinszkij, Arnold Schönberg, Lehár Ferenc, Elias Canetti, Lion Feuchtwanger, Gerhart Hauptmann, Gustav Klimt, Oskar Kokoschka, Vaszilij Kandinszkij, Thomas Mann, Theodor Csokor, Ödön von Horváth, Carl Zuckmayer, Paul von Zsolnay, Engelbert Dollfuβ, Kurt von Schuschnigg és még sokan mások. Alma személye halála után fél évszázaddal is sok írót és rendezőt ihletett meg. Joshua Sobol Alma A Biz ans Ende (1996) című drámáját évekig játszották az európai és amerikai színpadokon, de életének egy-egy szakaszáról is számos regény, pszichológiai tanulmány és publicisztika jelent meg.³ Halálakor még egy balladát is írtak róla, amely hetekig vezette az amerikai sikerlistát.⁴ Alma, tell us, All modern women are jealous. 
Wich of your magical wands. Got you Gustav and Walter and Franz? – kérdezi a refrén. És a nő, aki csak zseniket szeretett, kultikus figurává vált, legalábbis egy időre. De ki is volt ő valójában? Életművész, aki megkomponálta saját legendáját, egy jelenséget, ami „a tűzpiros rózsa és a méregzöld keveréke”? És az élete volt a mesterműve?

Alma Mahler-Werfel 1960-ban megjelentetett Életem⁵ című könyvében igyekezett magát (nem is jogtalanul) a sokszor tanácstalan zsenik önfeláldozó segítőjeként, múzsájaként beállítani. De ez az önmagáról sugallt kép meglehetősen szélsőséges reakciókat váltott ki nemcsak a kortársak körében, hanem a róla szóló későbbi írásokban is. Ugyanilyen heves indulatokat gerjesztett Gustav Mahler – Erinnerungen und Briefe (G. M. – Emlékek és levelek) című könyve is különösen a Mahler-rajongók körében.⁶ Az asszony halála óta sokan és alaposan áttanulmányozták egy amerikai egyetemi könyvtárban őrzött naplóit is,⁷ és új részletek kerültek elő azoktól is, akik jól ismerték, például Walter Gropius vagy Oskar Kokoschka visszaemlékezései és levelei is. Jonathan Carr Az igazi Mahler című könyvében⁸ megjegyzi, hogy „ma már nyilvánvaló, hogy Alma nem csupán véletlenül tévedett, vagy »a maga szemén át« nézte a dolgokat. Meg is hamisította a tényeket.” Oliver Hilmes pedig, aki az Egy özvegy rögeszméi című, ötszáz oldalas életrajzában a „sírig” kíséri Alma életét, és a zsidóság iránti viszonyának ábrázolásához bőven merít naplóiból is, és a könyv nagy részében igazi szörnyetegként állítja be, végül azonban meghajlik az asszony „nagysága” előtt.⁹ A femme fatale-legenda – miszerint aki Almát szerette, annak meg kellett halnia – és ellenségei róla terjesztett képe alapján Alma csak egy hatalom- és szexmániás nőszemély volt, aki híres férjeit a saját céljai elérésére használta fel. Hisztérikusnak, narcisztikus személyiségnek állítják be, aki szerette, ha másokból szolgát csinálhatott, és ami még súlyosabb volt, „hazulról hozott” antiszemitizmusa is ijesztő volt számukra.¹⁰ Alma zsidókkal szembeni „ellenszenve” annál is különösebb volt, mert egész életében többnyire a nem éppen attraktív és zsidó származású férfiakhoz vonzódott és közülük választott társat. Irracionális antiszemitizmusa oly mélyen gyökerezett a lelkében, hogy még gyermekei iránti érzelmeit is az irányította, hogy azok melyik apától származtak. Gropiustól született lánya, Manon, az „árja angyal” fontosabb volt számára, mint a „Mischlinge” Anna, aki Mahler lánya volt. De a kívülállók számára érthetetlen volt a nácikhoz való viszonya is. Különösen akkor, amikor akkori férjével, Franz Werfellel annak származása miatt el kellett hagynia az általa imádott osztrák fővárost. Mégis, ha rajta múlott volna, akkor örömmel eladta volna az általa csodált Führernek Bruckner Harmadik szimfóniájának kéziratát, az ítélkezők valahogy elfelejtik, hogy szükségük lett volna pénzre a meneküléshez.

Az asszony megpróbált ebben a kérdésben viszonylag őszinte lenni: „Én, aki felbonthatatlanul kötődöm a zsidóság sorsához, nem vesztettem el valós, tárgyilagos tekintetemet. Hitlernek ebben a pillanatban nincs ellenfele... csak bábok vannak. Ő kimondja ezt, s ettől nagyzási tébolyba esik. Nekem most a világ végéig együtt kell vándorolnom ezzel a néppel – és nem tehetek másként, noha soha többé nem fogom látni hazámat... Ebben a pillanatban egy zsidó-kommunista klikkben élek, de nem tartozom hozzá. Néha kijövök a béketűrésből, és hangosan kimondom a magam igazságát. A többiek arcának teljes elidegenedéséből látom, hogy messze túllőttem az ő céljukon... Más azután, amikor azt látom, hogy a nácik micsoda pokoli aljasságokat hajtanak végre…! Hozzájuk tartozom? Soha és soha többé! Sokkal inkább a zsidókhoz! Most ők vannak veszélyben!”¹¹ Alma célja azután a zsidók „megtérítése”, ahogy mondja „felvilágosítása” volt, ezért még arra is képes volt, hogy halott férjét, Werfelt, annak beleegyezése nélkül, keresztényként temesse el Amerikában, igaz, ő ezt „világi temetésnek” nevezte naplójában.

Alma Mahler fiatal korában Bécs „legszebb lánya” volt. A Schindler–Moll-ház¹², mint a szecessziós mozgalom fő központja izgalmas szellemi életével, ha nem is alapos műveltséget, de biztos ízlést nyújtott számára. Sokan, például Gustav Klimt olyan szépnek, okosnak és szellemesnek találta, hogy heves közeledését a lányhoz csak Alma mostohaapjának, a festő Carl Mollnak, a Szecesszió elnökének kemény fellépése akadályozta meg. Alma, aki gyorsan szeretett ki vagy bele a férfiakba, a korabeli Bécsben is feltűnést keltett „erkölcstelenségével”, amely nem volt igazságos, hiszen akkoriban az osztrák főváros a felfokozott erotika légkörében élt, elég, ha Klimt vagy Schiele művészetére vagy Sigmund Freud tevékenységére gondolunk. Alma kicsapongásait a zeneszerző Richard Strauss nem ítélte meg szigorúan, úgy vélte, hogy Alma csupán a kisebbségi komplexusát kompenzálta a „fontos” férfiak meghódításával. Sokak szerint viszont már fiatal lányként is nagyon inspiráló volt azzal a tulajdonságával, hogy képes volt odafigyelni partnerei szellemi, művészi problémáira, és mint egy „hízelgő tükör”, pozitív irányba terelte azokat. A szépség és a megértés egyesült benne, ezért a férfiak úgy ragadtak rá, „mint légy a papírra”. A korabeli fotókon a fiatal nő csakugyan szép, kivéve a Mahler-korszakban készült amatőr fotókat, amelyeken többnyire szomorúnak és fáradtnak látszik. Leánya, Anna szerint az édesanyjáról készült fényképek nem adják vissza döbbenetesen kék szemének intenzív pillantását, amely elfeledtette „a sok ostobaságot”, amit összehordott. „Amikor egy zsúfolt szobába lépett, többnyire egy pillanatra csend támadt. Ha előrehajolt, hogy meghallgasson valakit – rendszerint kénytelen volt, mert egyik fülére rosszul hallott –, az illető úgy érezte, hogy figyelmesen követik szavait.”¹³

A sokáig istenített Almát, „korunk nagy varázslónőinek egyikét” – ahogy Werfel nevezte, azonban az évek múlásával egyre több „kritika” érte. Elias Canetti, a későbbi Nobel-díjas író (akit Alma felfuvalkodott tökfejnek tartott) és szerelmes volt Anna Mahlerbe, úgy írta le a „Mamit”, mint egy „meglehetősen magas, szétfolyó idomú asszonyt, édeskés mosollyal és világos, tágra nyílt, üveges szemekkel, aki a Hohe Wartén, egy elegáns villában élt, trófeái között. Ami azt jelentette, hogy volt egy külön szalon, ahol vitrinben látható volt Mahler 10. szimfóniájának felnagyított partitúrája, amelyen olvasható volt a zeneszerző kétségbeesett szerelmi vallomása, és a falon függött Kokoschka róla készült portréja is.”¹⁴ Alma iszákosságát Canetti finoman említi meg, míg Claire Goll írónő, aki úgy látszik, minden utálata ellenére is szeretett Alma közelében lenni, így ír róla: „Hogy hervadó szépségét és csökkenő vonzerejét elrejtse, gigantikus kalapokat hordott, az ember nem tudta eldönteni, hogy egy halottaskocsi kancája vagy egy új D’Artagnan lépett-e elébe? Emellett vastag púdert, sminket, erős parfümöt használt, és állandóan be volt rúgva. Ez a felfújt Walkür ivott, mint a gödény.”¹⁵ Idősebb korában pedig, a kaliforniai emigráció idején Theodor Adorno¹⁶ a háta mögött csak „Monstrumként” emlegette, ugyanakkor a Mann házaspár és sokan mások is a kaliforniai német emigráció tagjai közül szoros kapcsolatban maradtak vele.

Alma kiskorától kezdve sokkal több zenei képzést kapott, mint rendszeres iskolai oktatást. A 19. században a nők rendszeres oktatása gimnáziumban vagy pláne egyetemen még elképzelhetetlen volt, az első leánygimnázium 1892-ben nyílt meg Bécsben, de a szülők sem szorgalmazták különösebben lányaik rendszeres oktatását. A Plankenberg-kastélyban a Schindler lányok odahaza tanultak házitanítóktól, majd később anyjuktól. Almát csak a zene érdekelte; rendkívül muzikális apjának, a festő Emil Jakob Schindlernek¹⁷ csodálatos énekhangja volt, Alma pedig már kiskorától zongorázni tanult. A zene egyre fontosabbá vált számára: kedvencei Schubert és Schumann mellett főként Wagner operái voltak, amelyeknek zongorakivonatait kiválóan játszotta. Zenetanárai zeneelméletre és komponálni is tanították, saját dalokat írt, amelyekkel intim gondolatokat és érzéseket úgy fejezhetett ki, mintha naplót írt volna – ebben talán Clara Schumann volt rá hatással. Ám ő nem lett komoly komponista. Hiába írta naplójába, hogy „szeretnék egy olyan, tényleg jó operát komponálni, amilyen még egy nőnek sem sikerült”, ebben végül is a külső körülmények és főként azok a férfiak, akiket szeretett, akadályozták meg. Először első szeretője „tette helyre”. Alexander Zemlinsky komponista, az akkori bécsi zenei élet nagy reménysége – akit először Alma „félelmetesen csúnyának” talált, de aztán a család tiltakozása ellenére is a szeretőjévé avatott – szigorú kritikusnak és tanárnak bizonyult. Bár Almát egy ideig befogadta tanítványai közé, három szerzeményében „olyan elviselhetetlen hibákat” talált, és mondanivalóját olyan felületesnek tartotta, hogy végül is eltanácsolta a zeneszerzéstől. „Vagy komponáljon, vagy éljen társasági életet, de válassza inkább azt, ami Önhöz igazán közel áll, járjon társaságba.” Zemlinskyvel való kapcsolatának (1900–1901) az vetett véget, hogy megismerkedett a bécsi zenei élet másik fontos szereplőjével, a Bécsi Operaház karnagyával, Gustav Mahlerrel, akibe rögtön beleszeretett. „Csak rá gondolok”, írta naplójába, és mindent megtett, hogy elnyerje tetszését. Mahler eleinte tartózkodó volt a szép Almával szemben, de végül mégsem tudott ellenállni a fiatal lánynak, aki figyelemreméltóan értette Wagner zenéjét. A Moll család ezt a kapcsolatot is ellenezte, nemcsak azért, mert Mahler zsidó volt, hanem mert túl öregnek tartották Almához. Alma megint ellenszegült, és megint győzött, hisz közben tudta, hogy „Gustav már az övé”. De Mahlernek, aki ekkoriban mutatta be Münchenben 4. szimfóniáját, kemény feltételei voltak. Olyan társat kívánt maga mellé, aki az ő munkáját segíti és nem törekszik önállóságra. Egyik levelében így írt a fiatal lánynak: „Hogy képzelsz magad elé egy zeneszerző házaspárt? Van fogalmad arról, hogy milyen nevetséges lenne és később milyen visszahúzó erőt jelentene egy rivalizáló viszony köztünk? Nekem házastárs kell, nem pedig egy kolléga!” Almának tehát (aki ráadásul továbbra is szeretett volna komponálást tanulni volt szeretőjénél) döntenie kellett. Döntött is, 1902 márciusában, miután Mahler már korábban katolizált, összeházasodtak. A fiatal Bruno Walter, aki akkoriban a bécsi udvari operaház zenekarvezetője volt, szüleihez írott levelében nem helyeselte az általa nagyon tisztelt mester döntését. „Mahler 42 éves, ő pedig 22, ünnepelt szépség, aki megszokta a fényűző társasági életet, Mahler emberkerülő és szereti a magányt… na és még egy csomó dolgot mérlegelni kellene.”¹⁸ Bruno Walter félelmei beigazolódtak. A mindennapok egy zsenivel, aki ráadásul meghatározott rutin szerint élt és alkotott, unalmas volt, és a társaságra vágyó, impulzív fiatal nőnek mindez nem ígért boldog házasságot. Naplójában már a házasság első évében megjegyzi, hogy ebben a házasságban ő csak a házvezetőnő szerepét tölti be. „Egész nap, délelőtt és délután is egyedül voltam – és amikor Gustav hazajött jókedvűen a munkából, és közeledett felém, én csak könnyeztem. Gustav elkomolyodott, szörnyen komoly lett. És kétségbe vonta a szeretetemet iránta, és én is, nagyon gyakran magam is kétségbe vontam.” A komor zseni ugyanazt a szigort és fegyelmet gyakorolta otthon, mint a bécsi operaházban, de azért a maga módján igyekezett megvigasztalni ifjú feleségét. Komponált számára egy dalt Liebst du um Schönheit (Ha a szépségért szeretsz) címmel, és Alma bár örült az ajándéknak, mégis úgy érezte, hogy túl kevés férje mérhetetlen szellemi gazdagságával szemben.¹⁹ Aztán 1902 novemberében megszületett Maria Anna Mahler (Putzi), akitől Mahler teljesen el volt ragadtatva, nem úgy Alma, akit szülés után depresszió gyötört és aki később sem tudott a gyermekhez igazán közel kerülni. Memoárjában inkább csodálattal, mint szeretettel írta: „Mahler gyermeke. Nagyon szép, dacos és megközelíthetetlen.” Mindeközben unatkozott is, és szenvedett, hogy zenéjét – amely még álmában is feltolult benne – Mahler nem vette komolyan. A házasság hamar válságba került, de Mahler nem figyelt oda a jelekre, hogy a sokat egyedül hagyott asszony féltékeny a karmesterrel együtt dolgozó nőkre, különösen Anna Mildenburgra²⁰, mert az dolgozhatott vele, míg ő ki volt zárva férje munkájából.²¹ Közben a családba újabb gyermek érkezett, Anna Justine (Gucki), aki 1904. június 15-én született. Alma naplója azonban öröm helyett ezekben a hónapokban is tele volt fájdalommal. „Bruno Walter van itt, Gustav előadta neki az 5. szimfóniát. Neki hagyta, hogy belelásson a lelkébe. Kimentem a szobából, Walter, és a hasonló emberek, mindnyájan idegenek számomra! De maga ez a zene is!”²² Lányuk, Anna (Gucki)²³ később úgy emlékezett vissza a bécsi hétköznapokra, hogy apját csak ritkán látta, többnyire ebédidőben, amikor az hazament az Operaházból. „A levesnek már az asztalon kellett lennie, amikor kinyílott az ajtó, és az asztalnál nem volt szabad beszélni.” Amúgy az operaház türannosza otthon megértő és türelmes volt gyermekeivel, de a feleségével kevésbé; Alma úgy érezte, eltávolodtak egymástól, és más férfiakkal kezdett el flörtölni, de ekkor még beérte csak a hódolatukkal. Az 1907-es év aztán a házaspár számára tele volt sorscsapással. Meghalt Putzi, az idősebbik gyermekük, és Mahlert olyan heves támadások érték a sajtóban, hogy végül lehetetlenné vált helyzete a bécsi Operaházban. Ebben az évben kezdődtek szívproblémái is, ezért orvosa eltiltotta minden megerőltető tevékenységtől, például a sportolástól is, amit addig Mahler rendszeresen gyakorolt. Ugyanakkor, ebben a tragikus helyzetben Mahler visszautasíthatatlan ajánlatot kapott Amerikából. A New York-i Metropolitan Opera négyéves szerződést kötött vele, amelynek értelmében egy szezonra 300 ezer koronát (most kb. 1,2 millió euró) kapott, valamint a Metropolitan kifizette az utazási és lakhatási költségeit. A New York-i tartózkodás (1907) a Hotel Majesticben, amely a Central Parkra nézett és ahol a Mahler család egy egész lakosztályt kapott, jól indult. Legalábbis a zeneszerző számára, aki nagy energiákkal kezdte el a munkát New Yorkban. A kis Anna is el volt ragadtatva, amikor megérkeztek, és megcsodálhatta a jövő városát. Boldoggá tette, hogy többet lehet apjával, mint addig. Reggelenként elkísérhette őt az Operába, és vele lehetett a próbák alatt is. Alma viszont, aki nem beszélte a nyelvet, egy idő után megint magányosnak érezte magát, ráadásul az első időkben nem voltak barátaik. Ez a helyzet később javult ugyan, mivel Mahler nagy sikerrel vezényelte Wagner és Mozart operáit, számos barátot szerzett és a család része lett a New York-i társasági életnek, de Alma honvágyán ez nem sokat javított, ő a bécsi barátok után vágyott. 1908 tavaszán Heinrich Conriedet, aki Mahlert meghívta Amerikába, leváltották, az utód (előzőleg a milánói Scala igazgatója) másik karmestert hozott magával, a rendkívül szenvedélyes, Alma kifejezésével élve „gőzhenger” taljánt, Arturo Toscaninit. Toscanini nemcsak olasz operákat akart dirigálni, hanem Wagnert is, így az összeütközés elkerülhetetlenné vált. Közben Alma hazatért és anyjával együtt új nyaralót vett (Toblach) a Dolomitokban, ahol Mahler is dolgozhatott és Alma is visszatérhetett a bécsi társasági élet sűrűjébe. A második szezon a Metropolitanben Mahler számára már nagyon megterhelő volt, nem utolsósorban Toscanini miatt, akivel eltérő temperamentumuk miatt nem tudtak együttműködni. Ezért először elfogadta az újonnan alapított New York-i Filharmonikusok vezetését, majd 1909-ben Párizsba utazott, ahol 2. szimfóniája előadását készítette elő. Míg Mahler optimista szakaszban volt, Alma megint depresszióba zuhant, amiatt is, mert már nem először, megint elveszített egy gyermeket. Inni kezdett és olykor kiszámíthatatlanul viselkedett. De Mahler ezúttal sem vette komolyan a problémát. „Alma derék, és mindenekelőtt szellemileg is hűséges társ”, írta egyik levelében. 1910 tavaszán, „Almschi”, aki harmincévesen testes, gyorsan öregedő matrónának kezdett kinézni a még mindig fiatalos Mahler mellett, többé már nem elégedett meg azzal, hogy csak hódolói legyenek. Beleszeretett a magas, attraktív, 27 éves Walter Gropiusba, akit az akkor divatos Tobelbadban ismert meg, ahol mindketten üdülni voltak.²⁴ Amikor Mahler egy eltévedt levél során rájött, hogy elveszítheti a feleségét, teljesen kétségbeesett. A csodálatos 8. szimfóniát, amelynek kiadását ekkoriban készítette elő, Almának ajánlotta. Ugyanakkor felajánlotta azt is, hogy Alma fiatalkori kompozícióját együtt dolgozzák át és a 10. szimfóniája partitúráját is teleírta tulajdonképpen a feleségéhez intézett fohászokkal. Alma számára azonban teljesen idegen volt férje messianisztikus Isten-keresése és a zenéje is az maradt, így a közös munka nem tartott sokáig. 1910 augusztusában – bár az asszony mellette döntött – Mahler teljesen összeomlott, és egyik barátja révén Sigmund Freud segítségét kérte, aki ekkoriban a hollandiai Leidenben tartózkodott. Freud 1935-ben írta le találkozását Mahlerrel. „Látogatását szükségesnek találta, mert felesége akkoriban eltávolodott tőle, és ennek következtében az ő libidója sem működött. Nagyon érdekes barangolásokat tettünk a korábbi életében, a szerelmi viszonyaiban, és Mária komplexusát (az anyjához fűződő érzelmeit) is felfedtük, és egyúttal alkalmam volt ennek a férfinak a zseniális beleérző képességét is megcsodálni.” ²⁵ Alma ezt másként élte meg, „Ön minden nőben az édesanyját keresi, aki azonban egy szegény, szenvedő, meggyötört asszony volt…”, azt mondta továbbá Mahlernak, hogy „én apámat mint szellemi princípiumot keresem. Ami igaz volt. Apám azonban az élet megszállottja volt, míg Gustav Mahler, amikor megismertem, szűzies volt… félt az asszonyoktól. Határtalan volt az aggodalma, hogy »lerántják«, és így kerülte az életet… vagyis a Nőt.”²⁶

Alma nem akart válni, de titokban folytatta viszonyát Gropiusszal, amelyet csak az újabb amerikai utazás szakított meg. 1910. október végén a Mahler család ismét New Yorkba utazott, ahol Mahlernek 65 koncertet kellett a szezon végéig vezényelnie, ennek ellenére sokkal többet törődött családjával, mint korábban. A kis Annával megint gyakran sétált a Central Parkban, jéghokimérkőzésekre vitte és gyakran az Operába is, amikor dolgozni ment. Anna, amikor látta, hogy apja komponálás közben kiradírozza a hangjegyeket, megjegyezte, hogy „ő nem szeretne hangjegy lenni, mert esetleg az apja őt is kiradírozhatná”. Jól érezte magát az apja mellett, mialatt édesanyja az ifjú Walter szerelmét próbálta életben tartani szenvedélyes leveleivel. Ezt a helyzetet később Alma úgy írta le, hogy ebben az időben tudat alatt már kívánta Mahler halálát, azonban ez csak a következő év májusában következett be, és addig Almának végig kellett néznie a „beteg és csodálatos gyermek” haláltusáját, amibe maga is belebetegedett. Rossz volt a lelkiismerete, és emiatt Gropiusszal folytatott viszonyába is addig ismeretlen, hamis hangok keveredtek. A férfi számára pedig érthetetlen volt Alma teljes odaadása, amit férje ápolásában mutatott, és elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy az eltelt egy évben esetleg „házastársi kötelességét” is teljesítette. Gropius becsapva érezte magát, az örökös szerető szerepére ítélve. Mielőtt elutazott volna Berlinbe, Almához szóló levelében nemcsak a hiábavaló és évekig tartó önmegtartóztatást és hűséget veti a szemére, hanem azt is, hogy miatta elveszítette az önbizalmát.²⁷ Mahler halála után, 1911-ben Alma még csak harminckét éves volt, attraktív, aki figyelemre méltó özvegyi nyugdíjjal és örökséggel rendelkezett. Természetesen újra megjelentek körülötte a rajongók, akik azonban csak átmeneti szerepet játszottak életében.²⁸ Gropiusszal egy év után találkozott újra Berlinben, de a férfi anyja, Manon, nem fogadta szívesen Almát, ő pedig korlátoltnak és műveletlennek találta az asszonyt, amely újabb feszültség forrása lett viszonyukban, így meglehetősen szomorúan érkezett haza.

Bécsbe visszatérve Alma egy ideig lányával, Annával a Hohe Wartén lévő Moll-házban élt, ahol 1912 tavaszán megismerkedett Oskar Kokoschkával, az ifjú festővel, akivel nemsokára viharos szerelmi kapcsolatba került. Carl Moll a bécsi Hagenbund-kiállításon látta az ifjú festő munkáit és felkérte, hogy készítse el arcképét. Kokoschka így emlékszik az Almával való megismerkedésre: „Carl Mollt otthonában festettem meg. A Hohe Wartén, a tehetős bécsi polgárság villanegyedében lakott, patríciusházban, még a Makart-stílus ékítményei között. Gyakran tartottak ott ebédre. […] Az asztalnál művészetről folyt a szó, különösen attól fogva, hogy Alma Mahler, mostohalánya és az esztendeje elhunyt operaigazgató özvegye, üdüléséből hazatért Bécsbe. Ez a fiatal özvegy most újra társaságra vágyott. Gustav Mahler temetése után egy időre mindenki elől visszavonult. Én érdekeltem, mert hallott már rólam. Nehezen küzdhetett meg azzal, hogy hirtelen tovatűnt az a dicsőség- és világhír-atmoszféra, amelyben férjével együtt élt. Mahlerhoz talán kevésbé a nagy szerelem, inkább rendkívüli muzikalitása kötötte. Az utolsó években izgalmak is járultak ehhez, a bécsi társaság egy részének intrikái és támadásai. Kegyetlen napjai lehettek, amikor búcsúznia kellett attól a ravatalon fekvő kicsi embertől.” […] Alma egy alkalommal áthívta a szomszédos szobába, ahol a zongoránál elénekelte neki Izolda szerelmi halálát, mint mondta, kizárólag neki, és megkérte, hogy fesse meg az ő portréját is. „Nagyon szenvedélyes viszony kezdődött ezzel, ami három évig tartott. Mivel csak most lapozgatom Alma Mahler önéletrajzi könyvét, most látom, hogy mindvégig nem bírt elfelejteni. Be kell vallanom, volt idő, amikor én se bírtam nélküle elképzelni az életemet. Ha ma meggondolom, hogy akkor még éretlen ember voltam, és fejjel rohantam a falnak, Alma Mahler pedig harmincéves asszony, akit rajongó férfiak vettek körül állandóan. S aki fényűzéshez szokott – mint gyermek kastélyokban, nagy cselédséggel körülvéve, apja házában tanulta meg, hogy művészember nem élhet meg pártfogó nélkül – akkor belátom, hogy az ilyen számára minden másnál döntőbb a társaság, s hogy nincs az az ár, amit anyagi függetlenségéért meg ne fizetne.” […] Kokoschka szenvedélyes szerelmét mintegy négyszáz levél, számos rajz és festmény, kézzel festett legyezők és egy freskó bizonyítja, amelyért azonban Almának súlyos árat kellett fizetnie. Az amúgy is vad festő betegesen féltékeny volt – még azt is megtiltotta neki, hogy Mahler halotti maszkját vagy Rodin által készített mellszobrát az asszony a semmeringi házba vigye. Alma egy idő után menekülni próbált a férfi elől, és igyekezett kibújni a férfi házassági ajánlata alól, míg végül magának is bevallotta: „Valami miatt, amitől már régóta tartottam, Oskar elveszett számomra... El akarom felejteni. Mi nem támogattuk, hanem kölcsönösen lealacsonyítottuk egymást.” Kokoschka pedig visszaemlékezéseiben²⁹ elismeri, hogy zsarnokként viselkedett, de felmenti magát azzal, hogy akkor ezt természetesnek tartotta. „Gyűlöltem a társaságot, amely bizonytalanná tette az asszonyt, ezért igyekeztem minden idegen hatástól az összes lehetséges eszközzel elszigetelni. Eleinte töretlenül szeretett, de aztán fellázadt.” […] A festő, ahogy írja, néhány éven át még élvezettel kotorászott, a „fájdalom hamujában”, és gyakran üldözőbe vette Almát. Róluk szólt Orpheusz és Eurüdiké című műve is, valamint A megláncolt Kolumbusz és a Bach 60. kantátájához készített litográfiasorozata is. Az elszakadással foglalkozott az az akciója is, amellyel végül is nevetségessé akarta tenni a nőt, aki helyette Gropiushoz ment feleségül. Elkészíttette Alma életnagyságú bábuját, bizonyos értelemben az első műnőt a művészet történetében, és a párizsi divatszalonokból vásárolt, drága ruhákba öltöztetett babát mindenhová, az Operába is magával hurcolta. Ez már 1918-ban történt, jóval szakításuk után. Egy müncheni iparművésznek próbálta elmagyarázni olajvázlatok segítségével és sok levélben, hogy hogyan kell majd kinéznie a „szurrogátumnak”. Nagy elvárásai voltak és kíváncsi volt minden részletre, például a baba vattázására is. „A rajzomon részletezem a legfontosabb felületeket, a keletkező árkokat, a testrészek karakterét, a különböző arckifejezéseket. Tényleg kíváncsi vagyok, remélem az egész, gazdag, gyengéd és emberi lesz” – írta Kokoschka egy barátjának, Hermine Moosnak. De végül a baba nem olyan lett, mint szerette volna. „A külső borítása olyan, mint egy jegesmedvéé, egyáltalán nem hasonlít a női bőr puhaságára.” Az elefánttérdekkel és az abnormális karokkal sem volt megelégedve. Erre a babára nem lehetett szép ruhákat vagy egy harisnyát ráadni. De végül is „modellnek” alkalmas volt, és egész alakos akthoz is fel tudta használni. „Kokoschka végül engem odahelyezett, ahová mindig is szeretett volna. Egy engedelmes, akarat nélküli munkaeszközt akart magának” – írta Alma Mahler emlékezéseiben. 1920-ban a művész végül „elbocsátotta” Almát. Drezdában egy botrányos búcsúestet csinált, pezsgővel és kamarazenével. A reggeli szürkületben, részegen felakasztotta a babát, levágta a fejét, és ráöntött egy üveg bort is, mielőtt kivitte volna a szemétbe. A szomszédok először azt hitték, hogy egy vérrel borított emberi hullát látnak a fenegyerek művész kertjében.

A kis Anna, aki hétéves volt apja halálakor, nagyon megszenvedte édesanyja kapcsolatait és életmódját. Egy interjúban így emlékezett anyjára: „A mami egy nagy állathoz hasonlított leginkább. Tigris maminak neveztem akkoriban, és ő hol nagyszerű volt a szememben, hol pedig nagyon is visszataszító.”³⁰ New Yorkból visszatérve Anna németül beszélt, de amerikai akcentussal, ezért iskolatársai kiközösítették az amúgy is magányos kislányt. Anyja, aki számára Anna természete „idegen és zsidós” volt, csak lánya zenei oktatására fordított figyelmet, és ennek érdekében „bevetette” kapcsolatait is. Legjobb tanára Richard Robert, aki nem mellesleg Mahler egyik ellensége és legfőbb kritikusa volt. A háború alatt Alma megtiltotta, hogy iskolába járjon, magántanárok tanították otthon, és Arnold Rosénak³¹, Mahler sógorának erőszakossága miatt csellózni és hegedülni tanulnia is kellett. A hétköznapok másfelől úgy teltek, hogy Alma egész nap zongorázott, és Anna a kottákat lapozgatta neki, vagy az anyja szalonjába érkező hírességeket szórakoztatta, általában le is rajzolta őket. A lánynak órákig kellett ülnie Kokoschka műtermében is, amíg a festő anyja portréján dolgozott vagy épp őt rajzolta. Anya és lánya ambivalens viszonya akkor vált „ellenségessé”, amikor Alma felháborodott azon, hogy Anna felfedezte magának Bach zenéjét és eltávolodott Wagnertől. Alma számára ez jelentette az igazi árulást, az ellenállás az ő zenei ízlésével szemben. Napokig ágyban feküdt, sírt, magára zárta az ajtót, és ezután ha zongorázott, Annának nem volt szabad jelen lennie. Mindeközben Anna felfedezte magának a kínai filozófiát, és ettől kezdve számára Kína volt az elvágyódás tárgya. Közben azonban Alma (titkokban) feleségül ment Walter Gropiushoz, ami ugyan nem bizonyult tartósnak, mert Gropiust behívták katonának és Alma, aki terhesen Bécsben maradt, ismét igyekezett férjét „erotikus leveleivel” maga mellett tartani, ezzel is ellensúlyozva annak egyre növekvő elkeseredését a háború miatt. Alma 1916. október 5-én ezt írta naplójába: „Édes kislányom született: Manon. A legszörnyűségesebb fájdalommal... de most, hogy itt van, boldog vagyok... Walter Gropius a harctéren van... több mint egy éve vagyunk házasok... nem vagyunk egymáséi, és néha aggódom, hogy elidegenedünk egymástól... Gropiusnak, aki rendkívül nemes ember, az volt a leghevesebb vágya, hogy a gyermek megszületése után valami nagy ajándékot adjon.”³² (Az ajándék Edvard Munch Éjféli nap című képe volt, amit a 2. világháború után hiába igyekezett visszaszerezni az osztrák államtól.) A távházasság végül kitartott a háború végéig, de az érzelmi és testi elhidegülést, amelytől Alma tartott, a kis Manon létezése sem akadályozhatta meg. Alma, aki már hozzászokott férje permanens távollétéhez és ahhoz, hogy annak nem a zene, hanem az építészet a szenvedélye, visszatért igazi szerepéhez. Új szalont rendezett be bécsi otthonában, ahová a művészvilág kiválóságai jártak. A szalonjába látogató vendégek egyike Franz Werfel, az akkor még fiatal költő volt, és vele 1918 januárjától újabb szerelem robbant be Alma életébe, amelyre Gropius hamarosan rájött. Alma közben ismét terhes lett, ezúttal kisfia született, de betegen és Alma is életveszélyben volt. Gropius nagyvonalúan bánt az asszonnyal. Alma memoárjában viszonylag keveset ír róla, de akkor mindig elismerően. „Az ő számára elvesztem örökre, anélkül hogy a legkevésbé is tehetett volna róla. Az én tudatomban ő, Gropius volt a legelőkelőbb, legnemesebb ember az életemben.”³³ Egyébként pedig ő ajánlotta be Gropius iskolájába, a Bauhausba Johannes Ittent, a svájci származású festőművészt és művészetpedagógust, miután az megfordult Alma bécsi szalonjában is. És bár ajánlotta Ittent, hiszen tisztában volt Gropius Baushaus körüli problémáival, de hozzátette: „…ne kerülj Itten hatása alá. Ő nagyon erősen törekedni fog erre, és ha akarja, akkor sikerülni fog neki.”³⁴ Gropius nem került Itten hatása alá, de a Bauhaus első éveiben a köztük lévő elvi különbségek, valamint Itten ambíciói és befolyása megnehezítette az életét.

A Franz Werfellel kötött házasság, ha hullámvölgyekkel is, de tartósnak bizonyult, talán azért is, mert a háborús események, a menekülés és az emigráció hosszú évei ezt megkövetelték. „Az elfogulatlan olvasó vigasztalannak mondaná életemet, ha az élesen rávetődő árnyékok előtt és mögött nem lettek volna benne izzóan boldog pillanatok. És ezért, mindennek ellenére, gazdag volt és mindenekfölött: szép.” (Alma Mahler-Werfel)

A lány – „Ha úgy ismertelek volna, mint most, nem bánok veled olyan komiszul.” (Alma, Annának)

Anna, bár szerette a zenét és több hangszeren játszott, soha nem akart zenész lenni. Anyja mozgalmas életéből és a neki szánt alattvalói szerepből azonban igyekezett minél hamarabb kilépni, azzal együtt, hogy Werfelt és kishúgát, Manont nagyon kedvelte. Tizenhét éves korában férjhez ment egy tehetséges, fiatal muzsikushoz, Rupert Kollerhez, de a házasság nem működött.³⁵

Ebben az időben már inkább a rajzolás és a festészet érdekelte, korábban is szívesen rajzolta le a hozzájuk érkező vendégeket, és nyilván az őt körülvevő festők is hatással voltak rá. Úgy döntött, hogy az akkor igen izgalmas modern nagyvárosba, Berlinbe utazik, és ott beiratkozik a Charlottenburgi Művészeti Akadémiára. Ezzel kezdődött első hosszú elszakadása anyjától. Alma nehezen dolgozta fel, hogy Anna elment, bár kárpótolta őt az imádott Manon. „Az emberek árnyékként haladnak át a létemen. Némelyek hirtelen elvesznek...” – írta Alma 1922 őszén. És lányáról feljegyzi: „Anna Mahler egy muzsikussal él, odakinn Berlinben. A kiválóan tehetséges Ernst Krenekkel. Mit sem tehetek arról, hogy a világ engem tesz felelőssé mindenért, ami körülöttem történik… A világ szememre veti Ernst Kreneket… zokon veszi tőlem Werfelt, a kommunistát (sohasem volt az). Minden az én akaratom ellenére történik…”³⁶ Ernst Krenek³⁷ 21 éves volt, amikor egy farsangi bálon megismerkedett Annával a berlini Zeneakadémián, ahol tanult. A cseh származású Krenek ekkor Berlinben egy fiatal, az atonális zene híveinek számító zeneszerzőkből álló társaság tagja volt. Röviddel megismerkedésük után megírta szüleinek, hogy Anna nagyon muzikális, kivételesen intelligens és elveszi feleségül.

A berlini művészeti élet az 1920-as években Anna számára inspiráló volt, de miután férjével annak munkája miatt az „unalmas” Svájcban kellett volna élnie, elmenekült Rómába, hogy ott Giorgio de Chirico festőiskolájába járjon. Chirico azonban tipikusan az a jelentős művész volt, aki ugyan anyagilag rászorult arra, hogy „iskolát” nyisson, viszont semmi érzéke nem volt a tanításhoz. Anna nagyra tartotta őt, de nem sokat tanult tőle. Egy hosszú spanyolországi és marokkói utazást követően visszatért a „szülői házba”, amely ezúttal Velencét jelentette, ahol Almának egy kis palazzója volt, nem messze a Canale Grandétól; itt éltek Werfellel. Alma vejének, Kreneknek nem volt jó véleménye anyósáról, életrajzi írásában Anna szexuális problémáit és ötszöri házasságát is Alma hibájának tartotta. „El akart menekülni az anyja befolyása alól, de ez soha nem sikerült neki, és ezt az anyja mindig ügyesen ki is használta arra, hogy visszahelyezze a régi függőségbe.”³⁸ De így volt ez mostohanagyapjával, Carl Moll-lal is, aki minden erejével irányítani akarta Anna ízlését, és elérte, hogy Párizsba menjen tanulni. Két keserves telet töltött ott, pénz nélkül, fázva és anélkül, hogy a festészetben előrehaladt volna. Ebből az elkeserítő helyzetből Paul Zsolnay könyvkiadó, Alma nagy tisztelője mentette meg. Bár Elias Canetti szerint a házasság létrejötte csupán Alma családi politikájának következménye volt, ez nem tűnik valószínűnek. Ha így lett volna, akkor Anna biztosan ellentmond anyjának. Már korábban is ismerte Zsolnayt, és 1929-ben egy semmeringi (Wolfsbergkogel) üdülőhelyen találkoztak újra, ahol Zsolnay szerint sokat beszélgettek, és együtt jutottak arra az elhatározásra, hogy összeházasodnak. Tény viszont, hogy Zsolnay Alma és Franz Werfel hatására hozta létre könyvkiadó cégét, ami mindkét fél számára előnyös volt.

Paul von Zsolnay (1895–1961) Budapesten született, Adolf von Zsolnay, osztrák „tiszteletbeli” konzul legidősebb fiaként. A család a dohánykereskedelemből gazdagodott meg, és csak 1897-ben költöztek Bécsbe, ahol az állandóan betegeskedő Paulnak jobb orvosi ellátást tudtak biztosítani. A fiatal Zsolnay Hietzingben járt gimnáziumba, ahol barátaival irodalmi újságot szerkesztettek, miután elvégzett egy főiskolát³⁹, ahol növénynemesítésre és -termesztésre szakosodott. Később Pozsonyba került, hogy átvegye az egyik családi vállalkozás vezetését. Édesanyja, Amanda az akkor már szlovák fővárosban irodalmi szalont tartott fenn, amelynek Hugo von Hofmannsthal, Arthur Schnitzler és mások, például zenészek, mint Richard Strauss és Bruno Walter is állandó vendégei voltak, ezért nem volt számára ismeretlen az a társaság, amelynek tagjai Alma szalonjába is jártak. Zsolnay azonban Bécsben találkozott Werfellel és Almával, akik rábeszélték egy kiadó létrehozására. Zsolnay szkeptikus volt, hiszen semmi gyakorlata nem volt ilyesmiben, de Alma felajánlotta, hogy elsőként kiadhatja Werfel akkor elkészült Verdi-regényét, majd később Gustav Mahler levelezését és a 10. szimfónia fakszimile kiadását is. Az ötlet bejött, és a Verdi-regény (amely 1933-ig 250 ezer példányban fogyott el) megalapozta a Paul Zsolnay Verlag gazdasági alapját. Közben Anna Mahler és Paul Zsolnay 1929 januárjában összeházasodtak Párizsban, majd Egyiptomba utaztak nászútra. Annára az ott látott szobrok olyan nagy hatással voltak, hogy miután visszatértek Bécsbe, beköltözött a gyönyörű Kaunitz-palotába és elkezdett szobrászattal foglalkozni. Noha alkatát apjától örökölte, azaz alacsony volt és vékony, nagy lelkesedéssel látott neki a tanulásnak. A szobrászati munka kézműves részének elsajátítását főként maga tanulta, de azért segítségére volt egy fiatal szobrász, Fritz Wotruba, aki magánórákat adott neki – ő lett a később híressé vált művész első tanítványa. Először nagy kőtömbökkel dolgozott, és bár ezeknek a korai szobroknak nagy része megsemmisült a háború alatt, a portrékról és Anna műterméről érzékletes leírást olvashatunk Elias Canetti könyvében. Canetti ekkoriban került közeli kapcsolatba Annával, amelynek könyvében külön fejezetet szentelt. „Titokzatosnak találtam Annát, mert titkokkal volt tele, arra nem gondoltam, hogy mennyit hallgat el, és hogy létfontosságú lett számára, hogy ragaszkodjon mindenhez, amit elhallgat. A leghallgatagabbak, a legtitoktartóbbak a figurái voltak, melyeknek sok munkát szentelt. A munka, a minél több és minél nehezebb munka becses volt számára, ezt már az apjától is örökölte, de nyomatékkal intette rá fiatal tanára, Wotruba is, aki kemény kővel dolgozott. Természetesen modellezett is Anna, kivált fejeket formázott, s ez nem kemény munka volt, ez valami más volt, az egyetlen módja annak, hogy olyan ismereteket szerezzen az emberekről, amiket nem változtattak el az anyja uralkodási és szerelmi szokásai.”⁴⁰ 1930-ban megszületett Alma Zsolnay, de Anna, férje állítólagos munkamániája miatt, három évvel később, 1933-ban elköltözött Zsolnay házából. Kislányuk apjával maradt, Anna pedig anyja kegyéből műtermet tarthatott fenn Bécs szívében, az Operngassén. „Azok az illusztris személyiségek, akiket Alma oly szívós szenvedéllyel gyűjtött maga köré, hogy mindig legyen miből válogatnia hol férjnek, hol szeretőnek valót, Alma vadásztrófeáinak eme gyűjteménye itt, Annánál a fejek galériájává redukálódott, helyesebben szólva: magasztosult” – jegyezte meg Canetti. És felsorolja Anna ekkoriban elkészült portréit is, például a család hű barátja, Zuckmayer, és a bécsi Operaház karmestere, Sabata, vagy mostohaapja, Werfel portréját is. „Werfel csúnya fejéből Anna szobrászilag a legjobbat hozta ki. Volt bátorsága hozzá – noha egyébként a groteszk minden formájától visszariadt, ha azt nem a mesék színes köntösébe öltöztették –, hogy eltúlozza Werfel fejének kövérségét. Ez a fej jobbára csak hájból állt, ezenkívül – mivel az életnagyságúnál nagyobbra csinálta – valami olyan erővel ruházta fel, ami Werfelben egyáltalán nem volt meg. Egyre nagyobb számban sorakoztak a műteremben a nagy emberekről készült fejek, és a Werfel-fej nem is rítt ki közülük olyan nagyon. De Sabatáéval persze nem vehette fel a versenyt – olyan szép volt, mint Baudelaire halotti maszkja.” ⁴¹ Canetti nem járt szerencsével Annánál, de megértette, hogy annak roppant fontos volt, hogy szabadnak érezhesse magát, és ez volt az oka annak, hogy hamar véget vetett minden kapcsolatának. Észrevette azt is, hogy Anna nem tett különbséget az emberek között származásuk alapján, és anyjával ellentétben, aki mélységes megvetéssel ejtette ki a proli szót, csatlakozott azokhoz a radikális baloldali emberekhez, akik az Arbeiter Zeitung című újság körül csoportosultak. Ugyanakkor különös szerelmi viszonyba keveredett az akkori osztrák igazságügy-miniszterrel, későbbi kancellárral, Kurt von Schuschnigg-gal,⁴² aki nemcsak hogy nős volt, de igen keményen bánt az Anna baráti köréhez tartozó baloldali mozgalom tagjaival is. A kapcsolat, ha kiderül, óriási botrányt okozott volna, így titokban találkoztak; egyszer Itáliában is jártak, ahol Mussolini állítólag egy állami limuzint bocsátott az osztrák kolléga rendelkezésére, hogy az a környéken kirándulhasson a Mahler–Werfel családdal.⁴³ Közben Schuschnigg felesége meghalt autóbalesetben, ezután Schuschnigg, mély lelkiismeret-furdalást érezve, megszakította a kapcsolatot. Anna, aki közben szép portrét készített róla, bánatát „kőbe fojtotta”, ami olyan jól sikerült, hogy 1937-ben azt a hatalmas, mezítelen női aktot, amely ezekben a hónapokban készült el, a Párizsi Világkiállításon aranyéremmel jutalmazták. Alma, aki 1938 februárjában érkezett vissza Nápolyból, döbbenten tapasztalta a bécsi változásokat: „Naponta a Kärtner Strassén át hajtottam a Hohe Wartéra, anyámhoz. Napról napra növekedtek a virághalmok a német közlekedési iroda előtt, amelyben Hitler óriási arcképe díszelgett… Asszonyok térden állva helyezték el virágterhüket a Führer képe előtt. Anna Mahler hallani sem akart elutazásról. Baloldali fiatalok egy csoportjával tartott, és akkori barátjával, nekik adta minden pénzét, amennyije csak volt, és aztán éjszaka kivitte őket a pályaudvarra. Szombat reggel könyörögtem neki, másnap utazzék velem Prágába. Most végre, amikor látta, hogy teljesen egyedül maradt, beleegyezett, és délben megjelent egy miniatűr kofferecskével. Visszaküldtem, hogy hozza el az ékszereit, hozzon némi fehérneműt, már megint csak a legszükségesebbeket hozta el. Fejébe vette, hogy két nap múlva ismét Bécsben lesz.”

Azonban nem térhetett vissza Bécsbe, mivel a következő vasárnap Hitler óriási ünneplés közepette bevonult a fővárosba. Anya és lánya ekkor Budapestre utazott. „Néhány óráig pihenni akartunk, mivel egész éjszaka nyolcadmagunkkal ültünk összepréselődve. Az osztrák konzul szobákat foglalt és rózsákat küldött nekünk, de velünk mutatkozni már nem mert, és jól tette. Az utca fehér harisnyás Hitler-fiúkkal volt tele.”⁴⁴ A menekülés további állomásai Zágráb, Trieszt és Milánó, majd Zürich voltak, ahonnan Anna Londonba, Alma pedig a még „gyanútlan és boldog” Hollandiába utazott tovább. A szűkebb család később Londonban találkozott, ahol nem volt pénzük, és főként nem volt zongora, így Alma és Werfel elutaztak Párizsba.⁴⁵ Ekkor következett be második, hosszú elszakadásuk. Az Anschluss után (1938. március 16.) Zsolnay kiadóját néhány hét múlva „árjásították”, annak ellenére, hogy igyekezett olyan írókat is kiadni, akik a náci rendszerrel szimpatizáltak, és Zsolnay is Londonba emigrált.⁴⁶ Az angol fővárosban Anna sok portrét készített, főként ebből élt, és itt ismerte meg későbbi férjét, a karmester Anatole Fistoularit⁴⁷ is, aki Párizsból menekült át Londonba. Fistoulari a Léonide Ballet Russes karmestere volt, 1943 és 1944 között pedig a Londoni Filharmonikusok karmesterévé nevezték ki, azonban ott olyan megterhelésnek volt kitéve, hogy nem bírta erővel a sok koncertet, ezért nem hosszabbították meg a szerződését. A család nyomorgott, nemcsak a munkanélküliség, de a háborús viszonyok miatt is. Alma csomagokkal és némi pénzzel próbálta segíteni a családot Amerikából. De Anna ismét elvesztve türelmét, végül kislányával (Marina Fistoulari) újból az anyjához menekült, aki Werfel írói sikerei révén újra tehetőssé vált.

Anna 1948-tól Los Angelesben oktatott szobrászatot, közben portrékat készített, de ebből nem tudott a gyerekével megélni. Ezért Montréalba ment pincérnőnek, és amikor már elég jól állt anyagilag, visszatért Los Angelesbe. Vett egy öreg, de kényelmes házat, ahol zavartalanul dolgozhatott „szabadtéri műtermében”.⁴⁸ Egyre több kiállítása volt és egyre több megrendelést kapott, főként portrékra, de az igazi áttörést az jelentette, amikor az ottani egyetemi színház előterébe megalkothatta az Álarcok tornyát. Ha művei stílusát tekintjük, feltűnik, hogy amint azt Ernst Gombrich is megállapította, közelít az elvonthoz, mégis „testközeli és érzéki”. „Művei centrumában mindig az emberi figura maradt, amelyet a kőből születő, saját magába zárt, mégis érzéki lényként ábrázolt.” Azt is megjegyzi, hogy Anna Mahler sok műve elpusztult London bombázásakor, de ezek monumentalitását a róluk készült fotók nem adják vissza. Különösen egy szárnyaival a szemeit eltakaró, síró angyalfigurát említ, illetve a finoman kidolgozott, fekvő nőalakokat a hetvenes évekből, amelyek hatása szavakkal alig kifejezhető.⁴⁹ Anna gondolkodása a művészetről, annak ellenére, hogy nem mindenben értett egyet a körülötte zajló kortárs kísérletekkel, rendkívül összefogott és tudatos volt. Erről tanúskodik a Chicagói Egyetemen tartott, Az emberi alak a művészetben című előadása is, amely a modern irányzatok kialakulásának okait és esztétikai következményeit beleérzéssel és megértéssel elemzi. Mégsem akart az akkor fénykorát élő absztrakt irányzatok egyikéhez sem csatlakozni, mert a szobrászatban az absztrakció szerinte nem más, mint az emberi alak letaszítása a trónról. A zenében pedig mindez úgy jelenik meg, hogy az szinte már-már matematikává vált, egy számítási műveletté, amelyre az ember sem énekelni, sem táncolni nem tud. Különösen fontosak munkásságában a halotti maszkok, amelyeket anyja híres barátairól készített. Ezek ugyan már önmagukban is „absztraktumok”, de ő igyekezett őket kifejező portrékká átdolgozni. Ezek közé tartozik az édesapjáról készített gipszöntvény, valamint Arnold Schönberg, Alban Berg, Otto Klemperer és Bruno Walter portréi is. Anna tehát nem került bele a „fősodorba”. Ahhoz már túl idős volt, hogy kísérletezzen. Őt az emberi test érdekelte, különösen a női test (és lélek), amelynek minden vonatkozása megjelenik félig elvont, félig természethű alkotásaiban. Formailag a tegnap művészetét képviselte, a hagyományt az ultramodernek között. Nem hívták meg az első, Bode által rendezett kasseli Documentára sem (1953), pedig ott több olyan szobrász is szerepelt, akik közelebb álltak a figuralitáshoz, mint az absztrakthoz. (Ott voltak például Lehmbruck munkái, akit Alma is és ő is a legjelentősebb német szobrásznak tartottak.) Később pedig munkái már egyáltalán nem illettek bele a pop vagy a neoavantgárd koncepciók jegyében létrehozott kiállításokba. Első európai kiállítása Leverkusenben volt 1981-ben, de nem hozott áttörést munkái megítélésében, mint ahogy utolsó, nagy retrospektív kiállítása sem Salzburgban, 1988-ban. Egy, a Spiegelben megjelent cikk szerint nagyobb érdeklődést váltottak ki a sajtóból a zöld borítású fotóalbumban található családi fényképek, mint a kiállításon látható művek.

Anna kapcsolata anyjához szorosabbá vált, annak ellenére, hogy az idős Alma egyre inkább leépült szellemileg. Halála előtt hol még mindig Mahler feleségének gondolta magát, hol arról győzködte a környezetét, hogy Rudolf trónörökös, akit egy hegycsúcson ismert meg, gyereket akart tőle. Alma 1964. december 11-én bekövetkezett halálával Anna anyagi gondjai megoldódtak, és abban is biztos lehetett, anyja úgy ment el, hogy végre elismerte tehetségét. „Anna sok bánatot okozott, de csalódást soha.”⁵⁰ Az anyagi függetlenség birtokában úgy döntött, hogy Európába költözik. Eladta Alma házát, saját Los Angeles-i otthonát megtartotta, de visszatért Londonba. 1968–69-ben pedig beutazta egész Olaszországot, hogy házat nézzen magának a nyári hónapokra. Spoletóba első pillantásra beleszeretett, így közvetlenül a város mellett, Macerinóban megvásárolta magának a Palazzo Maseruccit, amelynek alapjait a 12. században fektették le, későbbi részei pedig a 17. században épültek. Ezután Spoletóban, a Via degli Emeriti 7. alatti házban, amelyhez műterem is tartozott, töltötte a téli hónapokat, nyáron pedig kiköltözött a palazzóba. A világ minden tájáról jöttek hozzá a barátok látogatóba, de sok spoletóival is barátságot kötött. Spoleto kivételes hangulata szobraira is hatást gyakorolt. 1975-ben került kiadásra az Anna Mahler, Her Work című könyv, 1981-ben számos szobrát állították ki Leverkusenben, a kiállításhoz katalógus is készült. 1987 szeptemberében Salzburgba utazott, hogy megbeszéléseket folytasson a Salzburgi Ünnepi Játékok idejére tervezett kiállításáról. Ezt követően Los Angelesbe ment, mert be akarta fejezni egy szobrát, amit a kiállításra szánt, de már nem volt hozzá ereje. Néhány nappal később – már súlyos betegen – Londonba repült lányához, Marinához. Június 3-án hunyt el.

¹ Vö.: Marianne Hussl-Hörmann: Ruhe in der Kraft des Steines. Die vergessene Bildhauerin. Anna Mahler. Im Kinsky. 1/2013. 44–47. o.
² Brassai: The Artist of My Life, New York, 1982. 73. o.
³ Hilde Berger: Ob es Hass ist, solche Liebe? Oskar Kokoschka und Alma Mahler. Wien, 1999. François Giraud: Alma Mahler oder die Kunst, geliebt zu werden. München, 2000
⁴ Tom Lehrer: That Was The Year, That Was, CD-felvétel. San Francisco, 1965, Reprise Records
⁵ Alma Mahler-Werfel: Mein Leben. Frankfurt/Main, 1960, Fischer Verlages. Magyarul: Férjeim, szerelmeim. Budapest, 1991, Gondolat
⁶ Az ebben található leveleket Alma állította össze 1924-ben, de a több száz levélből csak 34 maradt „érintetlen” (Gustav Mahler. Briefe 1879–1911. Szerk. Alma Mahler, Wien, 1925). A legteljesebb kiadás (amely visszaállítja mindazt, amit szándékosan kihagyott) csak németül hozzáférhető, az Ein Glück ohne Ruh című kötetben, amelyet a Siedler Verlag (Berlin) adott ki, 1997-ben.
⁷ Van-Pelt-Library University of Pennsylvania, Philadephia. Mahler-Werfel – Collection (MWC) Ms. coll. 10.
⁸ Jonathan Carr: The Real Mahler. London. 1977, Constable and Company Limited. Magyarul: Az igazi Mahler. Budapest, 2005, Európa Könyvkiadó. 136. o.
⁹ Oliver Hilmes: Witwe im Wahn. Das Leben der Alma Mahler-Werfel. München, 2004, Siedler Verlag
¹⁰ Mostohaapja, Carl Moll, akit soha nem fogadott el és apja örökös tanítványának tartott, valamint sógora is náci párttagok lettek.
¹¹ Alma Mahler-Werfel: Férjeim, szerelmeim. 333. o.
¹² Carl Moll (1861–1945) a „poétikus realizmus” festője volt, Emil Jakob Schindler „örökös” tanítványa, a Bécsi Művészház tagja és a Klimt-csoport alapítója. Moll a bécsi művészeti élet szervezője és támogatója volt, és jelentős műgyűjtő is. 1895-ben vette feleségül Anna Schindlert, aminek Alma nem nagyon örült. „Ő nem volt a vezérlő csillagom [… ] Olyan volt, mint egy fából faragott középkori Szent József, régi képeknek megszállottja, és a legtolakodóbb módon zavarta köreimet.” Uo. 14. o.
¹³ Interview Peter Stephan Jungk mit Anna Mahler, Videoaufzeichnung, 1974
¹⁴ Elias Canetti: A szemjáték. Budapest, 1993, Európa Kiadó
¹⁵ Claire Goll: Ich verzeihe keinem. Eine literarische Chronique schandleuse unserer Zeit. Berlin, 1987. 226. o.
¹⁶ Theodor Adorno (1903–1969) nagy hatású zenész, filozófus, aki behatóan foglalkozott Mahler szimfóniáival is.
¹⁷ Emil Jakob Schindler (1842–1892) az osztrák „hangulati” tájképfestészet egyik kiemelkedő alkotója. Részt vett A Monarchia írásban és képben című kiadvány illusztrálásában is, az ő feladata Dalmácia és főként az adriai kikötővárosok ábrázolása volt, emiatt a család sokat utazott oda. „Bizonyos értelemben egy nagy emlékműnek vagyok a leánya” – írja róla Alma rajongva. És ez az apa iránti rajongása egész életét meghatározta. „Egyre jobban éreztem, hogy elvesztettem vezetőmet – bár hogy az volt, rajta kívül senki sem sejtette. – Szokásommá vált, hogy mindent az ő kedvéért csinálok, hiúságom és becsvágyam egyedüli kielégítése abból áll, hogy megértő pillantását rám szegezze.” (Férjeim, szerelmeim, 13. o.)
¹⁸ Bruno Walter: Gustav Mahler. Budapest, 1981, Gondolat
¹⁹ Alma Mahler-Werfel: Tagebuch, 1902. 10. 8.
²⁰ Anna Mildenburg, opera-énekesnő, Mahler első szerelme.
²¹ Ez a féltékenység különösen az operaházi „dalos madarakra” vonatkozott, elsősorban Mildenburgra, aki Mahler szeretője volt korábban, és a maga részéről mindent megtett azért, hogy Almát bosszantsa.
²² Alma Mahler-Werfel: Tagebuch, uo.
²³ Ezt a becenevet hatalmas kék szeme és kíváncsi tekintete miatt kapta.
²⁴ Walter Gropius éppen ekkor fejezte be tanulmányait Berlinben, Peter Behrens híres iskolájában.
²⁵ Theodor Reik: Dreiβig Jahre mit Sigmund Freud, München, 1976. 115. o.
²⁶ Alma Mahler-Werfel: Férjeim, szerelmeim. 45. o.
²⁷ Vö.: Oliver Hilmes: Witwe im Wahn. 162. o.
²⁸ Például Paul Kammerer bécsi biológus és zenerajongó, aki korábban Mahlernek ajánlotta fel szolgálatait, később a zeneszerző iránti rajongását Almára terjesztette ki, de Alma nevetséges figurának tartotta és egy idő után kikosarazta. Amerikai hódolója is volt, Mahler ottani orvosa személyében, aki viszont gyomorbeteg volt és Almának már elege volt a betegségekből.
²⁹ Oskar Kokoschka: Életem. Budapest, 1974, Gondolat. 96–106. o. (Mein Leben, München, 1971, Bruckmann Verlag)
³⁰ Erinnerungen an Österreich, Gespräche mit österreichischen Emigranten. Ein film von Rudolf Stoiber. ORF, 1987
³¹ A Bécsi Operaház koncertmestere volt.
³² Alma Mahler-Werfel: Férjeim, szerelmeim. 89. o.
³³ Uo. 48. o.
³⁴ Idézi Forgács Éva: Bauhaus. Pécs, 1991, Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó. 38. o.
³⁵ Anna nagyon kedvelte a fiú anyját, Broncia Kollert, aki portrét is festett fiatal menyéről.
³⁶ Alma Mahler-Werfel: Férjeim, szerelmeim. 178. o.
³⁷ Ernst Krenek (1900, Bécs – 1991, Palm Springs, USA) cseh származású, kiváló komponista. Kezdetben az atonális zene érdekelte, majd Sztravinszkij zenéje hatott rá. Operái közül különösen egy jazzopera, a Jonny spielt auf váltotta ki a nemzetiszocialisták haragját; az elfajzott művészethez is sorolták. Krenek Ameri