A Tiffany lámpák tervezője is nő?

Szikra Renáta

Ha olyan ikonná vált designtárgyról van szó, mint például a Tiffany lámpa, amely keletkezése idején a legmerészebb technikai újításokat és művészi fantáziát egyesítette magában, azt gondoljuk, mára nyilván mindent elolvastak, kikutattak róla.

Népszerűsége folytán ma már akár „csináld magad” tanfolyamokon is megtanulhatjuk, hogyan készítsük el a magunk tiffanyját. De mi van akkor, ha kiderül, nem is mind Tiffany, ami fénylik? Louis Comfort Tiffany, a különc milliomos, az esztéticizmus apostola az Újvilágban, apja gyémánt- és ékszergyára révén biztosított anyagi háttérrel működtette a Tiffany Stúdiót, melyet a nevével fémjelzett ólombetétes üvegablakok, dísztárgyak és az opálosan irizáló „favrile” üvegtárgyak tettek világhírűvé. A stúdióból kikerülő tárgyakat csak a felső tízezer engedhette meg magának, Tiffany pedig a bevételekből valószínűtlenül pazar kastélyt építtetett. Csak a szépség számított, a költség nem. Az első világháború után nemcsak a gazdasági helyzet változott meg, de az ízlés is gyökeresen átalakult: Tiffany csillaga leáldozott, a cég a harmincas évekre csődbe ment. 1957-ben egy tűzvészben odavesztek a gyártással kapcsolatos anyagok is, így aztán igazi szenzáció volt pár évvel ezelőtt néhány doboz levél felbukkanása. Ahogy a keltezésekből kiderült, a leveleket a szerző, Clara Driscoll jórészt a Tiffanynál írta, ebédidőben.
 

Clara Driscoll neve korábban sem volt ismeretlen a Tiffany történetét kutatók előtt – az üvegvágó és válogató női részleget vezette –, s kiderült az is, hogy nevét az 1900-as párizsi világkiállításon fantasztikus sikert arató szitakötős lámpa tervezőjeként említette egy 1904-es újságcikk. Ezt azért sem vették korábban komolyan, mert Tiffany, a kivételesen tehetséges, ötletekből kifogyhatatlan művész egyszersmind végtelenül hiú volt – bele is halt volna, ha nem az ő neve szerepel a gyárból kikerült termékek, vagy inkább műalkotások tervezőjeként, holott természetesen számos művésztervezővel és fejlesztővel dolgozott együtt az új kreációkon. Clara az édesanyjának és testvéreinek írt leveleiben azonban rendre megemlíti, hogy épp melyik lámpán dolgozik (például kedvence és egyben az egyik leghíresebb a nárciszos), milyen ötletei vannak (csupa olyan, ami világhírűvé vált a szitakötő-lámpától a lila akácosig). A New York Történeti Társaság a levelezés felfedezői és feldolgozói segítségével 2007-ben kiállítást rendezett Tiffany új fényben: Clara Driscoll és a Tiffany-lányok címmel, amely az új információk tükrében nemcsak Clara Driscoll kivételes tehetségét, művészi fantáziáit, de az általa felvett és kitanított női részleg jelentőségét is kidomborítja. Művészetrajongó olvasóinknak, akik még a strandra sem indulnak művészeti muníció nélkül, kiváltképp ajánljuk erre a nyárra Susan Vreeland amerikai írónő regényét. Korábbi sikerkönyvével, A jácintkék ruhás lány-nyal Vermeer korába kalauzolt, a Clara és Mr. Tiffanyval Mrs. Driscoll történetét kelti életre, melyhez New York aranykora adja az izgalmas hátteret. Cseppet sem hálátlan feladat, végül is egy igazi modern nő, egy szenvedélyes és kreatív művész életének másfél, munkás évtizedét követjük végig, az 1892–1908-ig terjedő, két házassága közti időszakot. (A Tiffany ókonzervatív szabályai alapján férjezett nőt nem alkalmazott – sajnos arra a könyv sem ad magyarázatot, vajon miért.)
 
Clara Driscoll (született Wolcott) Clevelandből költözött New Yorkba, hogy részt vehessen a Metropolitan Múzeum iparművészeti képzésén, ahol tehetségére felfigyelvén állást ajánlottak neki a Tiffanynál. Megözvegyülése utáni második munkakorszakában lépünk tehát a képbe – ráadásul – in medias res – rögtön az első fejezetben feldereng számára az új forma: a kupola ihlette ólombetétes lámpabura, és ezt azonnal el is mondja Tiffanynak. Talán túl hamar le is lövi ezzel a poént a szerző, hiszen utána fejezetről fejezetre a különféle mintákat és formákat ihlető eseményeket olvashatjuk (a leghíresebb lámpamotívumok a fejezetcímek) – kissé elnagyolt, olykor egysíkú a történet. Clara Driscoll vezető tervező státuszban egyedüli nőként, évi tízezer dolláros fizetésével a kor egyik legjobban fizetett női alkalmazottja volt, maga az amerikai álom megtestesülése. Ráadásul a kartonok készítését, a kifinomult szín- és kompozíciós érzéket követelő üvegválogatást és vágást végző női részleget öntudatos munkásnők csapatává formálta, akik még a munkájukat féltő férfialkalmazottak sztrájkját is kivédték. Szerencsére a gyáron túl is van élet, mert bár az ólombetétes üvegablakok és lámpák készítésének fortélyai is lehetnek izgalmasak, de a századfordulós New York forgataga még inkább az. Clara barátai bohém New York-i művészek (szinglik és meleg párok vegyesen), akikkel múzeumba és koncertekre jár, vagy megcsodálni az első felsőkarcolók és a Vasalóház építését. A nyári vasárnapokon kirándulni induló Clara rövid fürdőruhában vízbe merészkedik, sőt úszni tanul, vagy biciklizik (amihez stílusosan halcsontos fűző nélküli, kényelmes bicikliskosztümöt csináltat!). Jórészt a természetben töltött órák inspirálják újabb és újabb lámpaötletek kidolgozására, amihez irigyelnivalóan sok órát tölt el rajzolással, növénytanulmányok készítésével. Igaz, közben szerelmes lesz, csalódik, megint szerelmes lesz, de mint azt a cím is sugallja, az Igazi számára Mr. Tiffany marad.
 
Susan Vreeland: Clara és Mr. Tiffany. Geopen Könyvkiadó, 526 oldal, 3990 Ft