A tudatlanság kiűzetése

Szikra Renáta

Női dolgozószobába készült ez az örökké aktuális allegória, Isabella d’Este magánszentélyébe, a Castello di San Giorgióba. A studiolo műfaja a 15. században jött divatba; ez a helyiség volt hivatott arra, hogy ott olvasson, levelet írjon, vagy esetünkben a férje, Federico Gonzaga humanista udvarába érkező tudósokkal és művészekkel társalogjon a szoba lakója.

A mantovai várkastély úrnője két festményt is rendelt ide a hatvanas évek óta az udvar szolgálatában álló idős Andrea Mantegnától, aki a Parnasszussal 1497-re, a képünkön látható Minervával 1502-re készült el. A studiolo dekorálása egyébként csaknem két évtizeden át tartott, így az újabb festőgeneráció, például Correggio is hozzájárult az allegóriák sorozatához, melynek központi témája, hogy miként győzedelmeskedik az erény a bűnök felett.

Andrea Mantegna: Minerva kiűzi a Bűnöket az Erény kertjéből, 1500–1502 k., tojástempera, vászon, 159 x 193 cm, Musée du Louvre, © RMN-Grand Palais (musée du Louvre) / Gérard Blot


Minerva, a bölcsesség és tudomány lándzsás istennője váratlanul toppan a színre, és szinte kisöpri a döbbent, egymás hegyén-hátán torlódó, botladozó fura alakokat egy különösen szép kertből, aminek őre a bal oldalon ágaival fenyegetően hadonászó, embert formázó fa. A félszerzetek között van majomarcú, félmellű, sárkányfejű vagy patás porontyait a melléhez szorító szépséges asszony és kentaur, valamint torz, bamba emberalakok, akik csinos fejpántjukon hirdetik, hogy mely bűnt személyesítik meg. A kép szélén például a Kapzsiság és a Hálátlanság cipel egy koronás idiótát, a Tudatlanságot. Fent a felhőkoszorúban álldogálnak a sarkalatos erények. Az Igazságosság, a Bátorság és a Mértékletesség tisztes távolból egykedvűen figyeli a tomboló Minervát, a negyedik, az Okosság pedig befalazva várja, hogy őt is kiszabadítsák – rá csak egy szalagon kígyózó segélykiáltás hívja fel a figyelmet a kép jobb szélén. Minervát a rajban repülő, fantasztikus lepkeszárnyat vagy bagolyálarcot viselő harcias kis puttók, „Minerva baglyai” segítik. Drámai színpadi cselekménybe csöppenünk, az alakok szoborszerű megformáltsága, a mozgásformák és érzelmek változatossága szándékos és éppúgy a mesterségbeli tudás bizonyítéka, ahogy a tökéletesen alkalmazott perspektíva is. A díszlet a reneszánsz kertek rejtőzködésre is alkalmas, nyitott tetejű lugasa, a citrom- és narancsfákkal ékes nyírott sövényfalak, háttere pedig a távolba vesző lankás, lombard táj.

A londoni National Gallery kiállítása az érett reneszánsz két nagy alakja, a sógorként együtt dolgozó és egymásra kölcsönösen ható Mantegna és Giovanni Bellini életművét veti öszsze. Az értelem és érzelem skáláján mindent elhelyezni képes londoni közegben Giovanni Bellini lesz az új, érzelemmel telített alakok, atmoszferikus, lírai tájak mestere, míg az antik szobormaradványokat is tudományos alapossággal tanulmányozó Mantegna a szárazabb festői stílus intellektuálisabb beállítottságú, a perspektívát már tökéletesen ábrázoló képviselőjeként jelenik meg.

Mantegna a Gonzaga-udvarban személyesen is találkozott a reneszánsz művészet nagy teoretikusával, az építész Leon Battista Albertivel, akinek írásai már addig is nagy hatással voltak rá. Adottsága, tehetsége és szerzett műveltsége révén Mantegna tökéletes példája Alberti ideális festőjének, a pictor doctusnak, akitől Alberti, mint az festészetről szóló traktátusából, a De picturából (1436) kiderül, elsősorban a matematika, a perspektíva tudományában való jártasságot várta el, illetve az invenciót, ami alatt nem valamiféle művészi szeszélyt értett, hanem a természet okos megfigyelését.

Képünk tanúsága szerint Mantegna mindezekből ötösre vizsgázott, de az olyan bizarr részletekben, mint az antropomorf fa melléből fakadó ágak, a képzeletbeli nyelven írt idézet vagy a felhőkből kirajzolódó nevető arc mégiscsak megnyilvánul némi művészi szeszély.


Mantegna and Bellini, The National Gallery, London, 2019. január 27-ig.