A vadiúj MoMA

(Fordította: Winkler Nóra)

Szántó András

Az újra nyitott Museum of Modern Art eszelős méretű és őrülten drága. Kasszasiker, húszdolláros belépőjeggyel. Felszippantva a renoválásra szánt 858 millió dolláros keretet, majd további 100 milliót az új beszerzésekre, a közel városrésznyi komplexum extravagáns és megjelenésében félelmetes. Emlékműve annak, mit lehet társadalmi kapcsolatokkal és virtuóz pénzgyűjtéssel a világ leggazdagabb városában elérni. A design, az aprólékosan kiválogatott padlóburkolatoktól a kávézó utolsó dán kisvillájáig, néha már-már fontoskodónak hat (nagyító nélkül lehetetlen az új és a régi logó közt bármi különbséget felfedezni). De ne feledjük: noha a kortárs, nem nyugati művészek jóval nagyobb hangsúlyt kaptak most, mint a múzeum előző korszakában, ez még mindig a jó öreg MoMA, makacsul hű a 20. századi modernizmushoz, különösen francia értelmezéséhez.

Az Abby Aldrich Rockefeller Szoborkert
 
Sejteni lehetett, a sajtó és a koktélpartik serege szorgalmasan hasogatták a szőrszálakat: az új MoMA túlságosan grandiózus. Hogy fullasztóan szűkös, amennyiben a 20. század művészetét teljességében akarja bemutatni. Hogy felhígult a világ vezető kortárs gyűjteményének eredeti küldetése. Hogy e küldetést nem tudja kellő merészséggel újrafogalmazni.
 
Persze, van ezekben igazság, de összességében, elmennek a lényeg mellett. A tény az, hogy a MoMA legfrissebb átépítése sikeresnek tűnik. (Az előző átalakítás húsz éve volt.) A szkeptikusok és az elmúlás felett kesergők lehet, hogy ezt nem szívesen hallják, de a kibővített múzeum az építészeti és intézményi fantázia győzelme. Pompás, mégis szerény, friss, de otthonos, városias, de megközelíthető. Amikor komplett manhattani városrészek válnak külvárosok előretolt állásaivá (a MoMA megnyitását követően megérkezett az első Home Depot), nekünk, az itt élőknek nagy megkönnyebbülés, hogy a múzeum egyfajta összetéveszthetetlen newyorkisággal bír.
 
DONALD JUDD: Cím nélkül, 1989
 
Ez kiderül abból is, hogy az épület körül 2004. november 20-a, a múzeum 75. születésnapja óta, hosszú sorok kígyóznak. A New York-iak szokatlan szenvedéllyel sereglenek legújabb emlékművük köré. A városnak, amely 9/11 óta elveszette a gusztusát, az újranyitás egyszerre civil és pszichikai mérföldkő is. A művészeti világ mércéjével mérve érthetetlen az ünneplés. Újjászületést, megfiatalodást jelent, a legjobb értelemben. Yoshio Taniguchi rettentő méretű és jelentőségű építményt alkotott, egyszersmind emberi léptékűt és azonnal megszerethetőt. Különösen az figyelemre méltó, ahogy Philip Goodwin, Edward Durrell Stone, Philip Johnson vagy Cesar Pelli korábbi terveit úgy tudta összehangolni, hogy logikus menetű, koherens épület született. Csodálói gyakran használják a „meleg", „zenszerű" vagy „oázis" kifejezéseket. John Updike a New Yorkerben megjelent kedvező kritikájában az épület „makulátlan, tiszta vonalú, tágas és tartózkodó" (más kritikusok szerint hideg és arctalan, közelről meg fukar). De maga a múzeum olyan hévvel és életigenléssel vette birtokába új otthonát, amilyennel az olimpiai atléta próbálhatja fel új futócipőjét.
 
Emlékszik még bárki is a régi MoMA-ra? Az emlékek gyorsan kopnak, és három év hosszú idő. A korrektség mondatja; az új sokban egyezik a régivel, kezdve a páratlan gyűjteménnyel, amely ma 150 000 tételt jelent. Nem voltak annyira szűkek, komorak, sem annyira nyomasztóan lineárisak a régi termek, ahogy a mai kommentárok lefestik. Bizonyos elemekre kedvesen emlékeznek, ilyen a Monet vízililiomainak kialakított terem vagy az éttermi teraszról a szoborkert látványa. De még ezekkel együtt is, a fejlődést nem lehet nem észrevenni. Szinte megüt, ahogy az ember belép a lobbyba, amely egy elképesztő, a kertre néző üvegfalig kanyarog, ível a katedrálisszerű átriumon és az üvegtetőn keresztül, fel egészen, a tiszta égig. Hol egykoron sötétség volt, gyűljék ott fény most.
 
HENRI MATISSE: Tánc
 
Az új MoMA az elmúlt évtizedek múzeum designkísérleteinek - jó pár bukásnak - nehezen szerzett tanulságait szűri le. A „Bilbao-hatás" körülötti őrület, és a meglátni-és-meghalni típusú építészeti kézjegyek iránti rajongás csillapodóban van. A MoMA felújítását irányító csapat tisztában volt azzal, hogy az épület rikító pompája könnyen túlkiabálhatja a benne látható műveket. Friss szellemben tehát az ellenkező irányba indultak.
 
Egy tiszta és könnyed ízlésű építész felkérése ma már logikusnak tűnik, noha akkoriban a MoMA rendesen kapott azért, hogy merészség helyett első látszatra kissé unalmasnak tűnő építészt választott. Taniguchi azzal az ígérettel érkezett, hogy ha megfelelő pénzügyi hátteret kap, eltünteti az épületet.
 
Az ostyaszerű szerkezet mintha kétségbe vonná a gravitációt. Bent, a „lebegő" falak (melyek a légkondicionált levegőt a talaj és a mennyezet apró nyílásain áramoltatják), illetve a visszafogott anyaghasználat (szürke márvány, zöld pala, fehér tölgy, alumínium, rozsdamentes acél és homokfúvott üveg) révén, az építészet szinte nincs is jelen. A gyűjtemény frissebbnek és pezsgőbbnek hat, mintha valaki leporolta volna.
 
Minden trükk be van vetve, hogy a múzeumba járó ne fáradjon el, vagy ne érezze, hogy a rengeteg teremdoboz foglyul ejtette. Van hely pihenésre és reagálásra, evésre és vásárlásra, gondolkodásra és játszásra. Természetes fény kúszik be meglepően távoli szegletekbe. Könnyű eligazodni. Tervszerűen elhelyezett ablakok vezetik a szemet, át falakon és szinteken, hogy a tájékozódás és a várossal való kapcsolat f ennmaradjon. Semmi sincs a véletlenre bízva. Henri Matisse és Willem de Kooning képei között egy keretezett, földtől a plafonig futó sötétített ablak hozza be felhőkarcolókat és a lent pulzáló forgalmat - hisz, ne feledjük, a modernizmus a metropolisz szülötte, s New York a csúcsműve.
 
 
Az átépítés befejeztével a múzeum behemótként nyújtózik két föld alatti és hat föld feletti emelet magasan. A teremsorok emeletenként legyezőszerűen nyílnak az átriumból, ez adja a látogatók kiindulási pontját. A múzeum alapterülete megkétszereződött, 58 000 négyzetméter. Leginkább a közösségi terek növekedtek, az átrium, illetve a második és hatodik emeleti óriási termek. A konkrét kiállítási tér mindössze harmadával nőtt, 7800 négyzetméterről 11 600-ra. A kiállítási kapacitás is osztályonként változó mértékben nőtt. A hagyomány felett őrködök majd azt panaszolják, hogy a modern térnyerése az állandó festmény- és szoborgyűjtemény rovására történt. Akárhogyan is, tágas a tér és a pillanatnyi felállás sem az örökkévalóságnak szól. Épp a rugalmasság az épület egyik fő erőssége. Amit Glenn Lowry az egyes osztályok porózusságának nevez, nem igazán érvényesül az új elrendezésben. A múzeum inkább önálló egységek sora, melyeket legjobb külön-külön felkeresni. A föld alatti szinteken két felújított mozi, illetve a MoMA elektronikus médiagyűjteményét bemutató galéria üzemel. A földszint közösségi funkciókat lát el, sokkal könnyedebb egymásutániságba szervezve. A szoborkertet Philip Johnson eredeti és nagyobb, 1953-as tervei szerint alakították át, innen nyílik az étterem és a meghatározó változáson átesett kávézó. (A múzeum shopja, különösen a többi elemmel összehasonlítva, csalódás.)
 
A legnagyobb meglepetés a második emeleten ér. Ide mozgólépcső hoz fel egy zöld buborékhelikopter alatt. A gyűjtemények bejáratánál a kurátorok lényegi állítást fogalmaztak meg korunk és a MoMA és viszonyáról. A múzeum legnagyobb és legfontosabb termeit a kortárs művészetnek szentelik. Nyilván logisztikai szempontok is felmerültek. Nagyméretű és súlyú kortárs műveket szerencsésebb alsó szinteken elhelyezni, ráadásul Taniguchi ezeket a termeket a közösségi terek közelébe tervezte, megkönnyítendő a látogatók tömegének eloszlását. De az üzenet világos: a hagyomány folytatódik. A MoMA nem mauzóleum. 6,7 méter magasan lévő plafon, mozgatható falak, csúszó felületek mögött üzemelő teherliftek - e háztömbnyi, oszlopoktól nem megtört tér pontosan az, amit a kortárs képzőművészek olyannyira szeretnek. A megnyitón a mai kortárs szcéna csillogó, de valamelyest véletlenszerű válogatása állt itt, köztük Gerhardt Richter és Jeff Koons. Rachel Whiteread szobányi szobra szinte elveszett a tér egyik távoli sarkában. A kortárs termeket összekötve innen egy átrium nyílik, amely még ennél nagyobb munkákat is be tud fogadni. Barnett Newman Eltört obeliszkje igyekszik szelídíteni a kolosszális teret, vegyes eredménnyel. Kifejezetten ide tervezett művekre lesz szükség, hogy a több mint 33 méteres belmagasságú galéria lehetőségeit kihasználják.
 
BARNETT NEWMAN Eltört obeliszk, mögötte WILLEM DE KOONING Kalóz 
 
Extra méretű termek bukkannak fel a legfelső szinten is, ahova különleges kiállításokat várnak. A lépték új lehetőségeket nyit a MoMA előtt. Hosszas tesztüzem lesz, mire beletanulnak. Egy múzeumnak sok időre van szüksége, hogy új környezetében megtalálja magát. A hatodik emeleti termeket később kisebbekre fogják felosztani, de jelenleg a kurátorok még élvezik a loftszerű tereket. Az amerikai művészet két óriásméretű ikonjának, Ellsworth Kellynek találó című Szobor egy nagy falra alumíniumból és James Rosenquist F-111-e kerültek a szemközti falakra, az utóbbi kényelmesen nyújtózkodik tágas helyén. Közvetlenül az égbolt alatt vagyunk - a modern művészet e mesterművei páratlan transzcendens élményben részesítenek.
 
A második szint nagy része és az egész harmadik speciális gyűjteményeket fogad be - nyomatok, könyvillusztrációk, rajzok, fotográfia, videó, építészet és design - mintha intim kis minimúzeumokban járnánk. Akiknek lesz idejük letérni a szuperművek kijelölte útvonalról, imádni fogják ezt a részt. A hangszigetelt videó- és médiaterem újdonság, olyan, mintha mozgóképeket „akasztottak" volna egymás mellé, akár egy szokványos képgalériában, (néhány művész már szóvá tette a képzavart). A felújításból talán a designgyűjtemény profitált a legtöbbet. Átkerült az épület közepére, és közel harmadával meg is nőtt. Ragyogó terek, kitűnően világított vitrinek - ilyen a MoMA, amikora legjobb formáját hozza: befogadó, kedves, kívül helyezkedve a nyomasztó történelmi felelősségen. Óriási érdeme, hogy elég egy pillantást vetni a teremre, hogy a design történetének nagy ívű kanyarjait érzékeljük, Ford Madox Brown 1865-ös delikát székétől az 1967-es születésű Tokujn Yoshioka karosszékéig, amely úgy néz ki, mintha papírzsebkendőrétegekből készült volna.
 
 
Ám mindeme kínálat csupán érzéki étvágygerjesztő, mielőtt a festmény-és képgalériákba lépnénk, melyek a MoMA gyűjteményének legjava. (A negyediken 1880-tól 1940-ig, a háború utáni rész az ötödiken.) A legfeszültebb várakozással e termeket várta az újranyílt intézmény látogatósága. Itt érezhető ugyanis az a finomhangolás, amellyel a modernista kánon a művészettörténet jelenlegi hangsúlyeltolódásaira reflektál.
 
Mintha szigetvilágot alkotnának a terek ahelyett, hogy vonatkocsikként összefűzve fárasztóan nyílnának egymásból; a kitűnő új elrendezés sokkal alkalmasabb sokrétű olvasatokra, idioszinkratikus értelmezésekre. A galériák nagyobb és rugalmasabb szerkezete több finomságot, a főüzenet mellett mellékszálak sodrását is lehetővé teszi a John Elderfield vezetése alatt dolgozó kurátorok számára. Matisse, Picasso és Pollock saját termeket kaptak, míg más galériák önálló irányzatokat mutatnak be. Van olyan terem, amelyikből négy ajtó nyílik, van, amelyikből csak egy - tudjuk, a történelemnek megvannak a maga csomópontjai és zsákutcái. A csipetnyi, Nyugat-Európán kívüli művészet mélyíti a narratívat, olyan tónusokat és árnyalatokat mutat, amelyek az előző tálalásban kevésbé voltak érzékelhetők. A modemizmus újraízlelésének élvezetes, s ez nagyrészt a terek kialakításából fakad - a galériák olyan építészeti ritmusban és harmóniában követik egymást, amilyent alig tapasztalni Észak-Amerika múzeumépületeiben.
 
A kérdés az: újraértelmezi-e a MoMA a modernizmust? Csak bizonyos mértékig és nyilvánvalóan nem az állandó anyagban. Kritikusok generációi fognak még e kérdésen vitatkozni. Oldalakat lehetne teleírni a kurátori stratégiák aprólékos elemzésével. Úgy tippelem, sem a hagyományőrzői, sem megújítói nem elégedettek maradéktalanul. Persze, több most az újat adó társítás, a pluralista perspektíva és a termékeny egymásra hatás. Az egyik ötödik emeleti teremben a művek sora nemcsak Max Beckmannt, Diego Riverát és David A. Siqueirost, de Jacob Lawrence-t is összehozza - a nemzetközi aranycsapat a háborúk közti időszak kataklizmáira reflektál. Egy másik teremben a képek sora Marcel Duchamp-tól Henri Laurens, Diego Rivera, Fernand Légér, Ljubov Popova, Kazimir Malevics és Pablo Picasso érintésével, Juan Gris-ig - féltucat ország kubista művészei alkotják az ívet, ugyanazon öt év termései.
 
A harmadik emeleti építészeti és design galéria 
 
Csak a MoMA képes ekkora kurátori tűzijátékra. Ugyanakkor, az alapállapot radikális átalakításának lehetőségét tudatosan elkerülték. Az izmusok többnyire ugyanazon sorával találkozunk, amelyeta MoMA előző kurátorgenerációi állítottak fel. A történet nagyon is ismerős, csak több részlettel és hosszabban mesélik. Eleje és vége kábé ott, ahol eddig is. A háború utáni termekben ordít a fotó-, film- és a médiaanyag hiánya. Kiábrándító Észak-, Dél- és Kelet-Európa, nem beszélve az Európán túli térségről, művészetének szórványos jelenléte. E hiányosság egy részét az időszaki kiállítások vagy a gyűjtemény rotálása kárpótolni tudja. Úgy is fogalmazhatunk, ez a fajta finom kicsipkedés és tudatos hozzáadás teszi a MoMát azzá, ami. Mindenesetre több meglepetés - lévén Alfred H. Barr Jr. alapító igazgató értelmezésében a múzeum egyfajta laboratórium - jót tett volna.
 
Az új kép- és szoborgalériák erőssége azonban másban rejlik - abban, hogy számítanaka néző intelligenciájára. A MoMA új installálása sziklaszilárd állásfoglalás, határozott elutasítása a kor túlegyszerűsítő, lebutító tendenciájának. Az új elrendezés minden korábbinál jobban számít a néző egyéni ízlésére és kíváncsiságára. Arra invitál, hogy szerkeszd meg a saját olvasatodat, saját intelligenciáddal válassz a navigációs lehetőségek felkínált spektrumából. Marshall McLuhan híressé vált különbségtétele a „hot" média - amilyen a könyv, ahol szükség van az olvasóra, hogy kiegészítse a kommunikált képet-és a „cool" média - a tévé közt, ahol keveset bíznak a fantáziára - áll fenn. A hot média ébren tartja az agyat. A cool ellustít, intellektuálisan szolgaivá tesz. Az előbbi arra kér, értelmezd az élményt. Ilyen értelemben a MoMA még sose volt ilyen hot.
 
Lesz vita a múzeumbővülés részleteiről, illetve a termek jelenlegi kialakításáról? Sok a függőben maradt kérdés: tud-e a történet befogadóvá válni? Hogyan fog a MoMA viszonyulni a 20. századi modernizmus történeti elhalványulásához? A legfontosabb kérdés az, segíti e frenetikus új otthona abban, hogy a legitimitás auráját és kulturális vezérpozícióját megőrizze? Bárhogy alakul is, a nézők intelligenciájára alapozni jó dolog. Sőt, megvan az az előnye is, hogy a modernizmus szelleméhez hűen tesz így.