Akiko & Masako Takada művészetéről

Jovánovics Tamás

A londoni művészeti szcénában és a londoni művészeti akadémiákon különösen magas a japán származású művészek aránya. Megpróbáltam utánajárni, hogy London általános „mágnes”-effektusán túl és a japánok általános gazdasági jólétéből és szellemi kíváncsiságából fakadó utazási és tanulási vágyán túl mi az, ami idehozza és itt tartja őket.

Már csak azért is felmerül a kérdés, hisz a külföldön élő fiatalabb japán művészek többnyire igencsak megkülönböztethetők nyugati társaiktól, vagyis nem a japán nemzeti karakterjegynek számító „másolok-tanulok” szellemben működnek. Ma már a képzőművészetben is majdnem annyira sajátos hangulatú kép(zelet)-világot hoztak létre, mint a képregényben (manga), a rajzfilmben (anime) vagy – képzavar – a popzenében. Bár lehet, hogy mégiscsak tanultak, de akkor a „különbözni akarás” szellemiségét tanulták el a nyugati művészettől. Pedig a huszadik század második felében a nemzetközi művészet áramába került japán művészek műveire inkább még az volt a jellemző, hogy nagyjából asszimilálódtak az akkori mainstreamhez. Például On Kawara a concept artot, Yoko Ono szintén a concept artot és a fluxust, Yayoi Kusama pedig a happeninget és a perszonális művészeti mítoszteremtés stratégiáit aknázták ki európai és amerikai kollégáikhoz többé-kevésbé hasonló módszerekkel. Az említettek működése egybeesett azzal az idővel, amikor a japánok az iparban (autó-motor, elektronika) a metikulózus másolásra, illetve az „ugyanazt – jobban” metódusra építették működési, alkotói stratégiájukat. De ahogy a huszadik század végére az ipar szintjén a japánok teljesen hátrahagyták másoló-tanuló státuszukat, úgy a művészetben is egyre inkább megtalálják és felvállalják a nyugatiaktól különböző karakterjegyeiket.
 

Akiko & Masako Takada: Tégla, C-print, 2005
Akiko & Masako Takada: Tégla, C-print, 2005

Ennek ellenére továbbra is – vagy még inkább, mint valaha – hagyják el Japánt a művészek. Akiko & Masako Takada – a cikk róluk szól – ezt azzal magyarázzák, hogy a hivatalos japán művészeti élet, azon belül is az oktatás túlságosan introvertált és konzervatív.
Tokióban Masako az egyetemen művészettörténetet, Akiko pedig szobrászatot tanult. A nemzetközi művészet szereplőiről kevés szó esett eközben, leginkább a nyelvi gátak miatt (Japánban nem magától értetődő, hogy egy egyetemi tanár angolul is beszéljen).
Ettől a helyzettől akartak elszakadni a Takada ikerek, amikor eldöntötték, hogy Londonba mennek tanulni. Izgatta őket saját szenzibilitásuk teoretikai háttere, és ennek feltérképezésére Európában – azon belül Londonban – úgy érezték, több esély adódhat. Hasonló indokok miatt van már sok éve Londonban Kentaro Haruyama szobrász, Hiraki Sawa video-művész vagy Tomoko Takahashi installáció-művész is.

Akiko & Masako Takada művészetének egyik fő eleme a lépték-, illetve arányváltás fogalmához köthető. Gyakran a méretében megfoghatatlanul nagy valódi tárgy és a miniatúra szintjére zsugorított leképezés ellentétéből fakadó feszültségre építik műveiket. Jó példa erre az a több száz oldalas, könyv formátumú London-térkép, melyből elképesztő türelemmel és aprólékossággal kezdték el kivágni az üres felületeket. Amellett, hogy ezáltal egy többrétegűen és aprólékosan strukturált papírreliefet kreáltak, úgymond a térképet mint tárgyat is megcsupaszították minden felesleges részétől, vagyis egyszerre tekinthető a mű egy esztétikailag izgalmas formalista-absztrakt szobornak és egy minden esztétikait nélkülöző „pop-minimalista” objektnek.

Egy másik, hasonló tematikájú munkájukban egy kihajtogatható London-térképet ugyancsak megszabadítottak az úthálózaton kívüli részektől, s ezt aztán megfordítva felragasztották egy tükörre. Ha közel megyünk az álnonfiguratív képhez, akkor a tükörben észrevesszük a tükörfordított, valós képet, illetve London-térképet. Ha ez a mű Londonban van kiállítva, akkor London egy részlete fog egész London térképén tükröződni; ha máshova kerül, akkor egy idegen hely képe vetül London struktúrájának leképezésére. A mikro- és makrokozmosz (illetve kép és a referált valóság) közti feszültség még nagyobb léptékű Egy havi hold című videomunkájukban, ahol a kamera egy folyamatosan fogyatkozó, illetve újranövő hold képét mutatja, míg végül a nem a szekvencia végén kizoomoló kamera fel nem fedi, hogy egy napilap 31 számának montázsáról van szó.

Akiko & Masako Takada: Szivacs, 2004
Akiko & Masako Takada: Szivacs, 2004

Ha Akiko & Masako utcai „beavatkozás” szériáját nézzük, akkor a léptékváltás tematikához még hozzájön a rendetlenség-rend, illetve a véletlen/baleset fogalmakat relativizáló értelmezési lehetőség. A Tégla című munka egy saroképület téglasávjának letört éleit mutatja, amit apró miniatűr téglákkal „restauráltak”. A Korláton egy megrogyott, eltört korlátot látunk, amelybe belefuthatott egy autó. Itt a törés helyét az ikrek apró rácsmintázattal pótolták. A Kerítés egy londoni park megrongált és hanyagul javított kerítésmintázata miniatűr kerítés-implantátummal.

Az utcáról vissza a házba – Akiko & Masako gyakran apró tárgyak transzmutációjával foglalatoskodik. A térképes művekhez hasonlóan szintén a metikulózus és monoton, rögeszmés munka-metódust feltételező kivágásos technikával jött létre a Boríték 3, ahol az ikrek egy boríték belső védőmintázatát hagyták csak meg. A Szivacs valójában egy mosogatószivacs, melynek repedezései megint csak a Temze folyót és London főbb útvonalait rajzolják ki. A Fagy című videomunka szintén konyhai kacatokból indul ki: enyhén modifikált joghurtos, margarinos és egyéb műanyag dobozkákat sóval szórtak és hajszárítóval szárítottak (ez utóbbi nem látszik a képen). Mintha nagyvárosi épületeket lepne el a hó. A Mt. Rubber egy radírból kifaragott és alulról ledekkel megvilágított hegy allúzióját adja. Ez a munka egyértelműen visszautal a japán gyökerekre (a hegy-motívum a japán művészetben), akár csak a Volcano című videomunka, ahol füstölgő vulkánokról derül ki, hogy gyertyák, vagy a Zivatar, ahol egy visszafelé lejátszott videón egy pohárra vetülő várost elöntő vihart látunk (a vihar ábrázolása a japán kaligráfiában) – amiről szintén csak a végén derül ki, hogy valójában egy ablak elé állított pohár vízzel való feltöltése zajlott. Eme utóbbi három művel kapcsolatban említhetjük meg az Akiko & Masako Takada művészetére feltétlenül ható Yutako Sone-t vagy Hiroshi Sugimotót is. Ahogy nekik, úgy az ikreknek is sikerült egy olyan művészetet létrehozni, melyben nehéz határt vonni valóság és fikció közt, melynek egyszerre lehet patetikus és ironikus interpretációja, amely ugyanannyira tud minimalista és szűkszavú, mint barokk és narrativisztikus lenni, és amely végül egyszerre tűnik japánnak és nemzetközinek. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy Akiko és Masako Takada még a japán átlaghoz képest is nagyon alacsony termetűek, és ez – saját bevallásuk szerint – igencsak befolyásolja látásmódjukat. Majdnem annyira, mint az a vizuális-kulturális feszültség, melyet a Japánban megtapasztalt homogén, precíz, tiszta formák és viszonyok és az európai metropolisban most tapasztalt heterogén és kusza viszonyok és formák közt gerjesztődnek.

 

2007/4. 52-55.o.