Permanens forradalom! Trockista kiállítás a Ludwig Múzeumban Fabényi Julia gondozásában! Milyen meglepő! – gondolhatná az ember. Pedig nem erről van szó. A budapesti intézményben a kortárs ukrán képzőművészetet bemutató kiállítás nyílt április 5-én. Európában az eddigi legátfogóbb tárlatot láthatja a magyar közönség.

A kiállítás nem csupán a kortárs ukrán képzőművészetbe enged betekintést, hanem az Ukrajna elmúlt harminc évében bekövetkező politikai és társadalmi változási folyamatokat is látni engedi. A kurátorok a műveket három kronológiai egység meghatározó eseményei mentén válogatták, amelyeken keresztül fény derül az ukrán társadalom működésére, generációs és generációkon átívelő problémáira és az azokra adott válaszaira.

A közönség komplex módon, három művészgeneráció reflexióin keresztül ismerheti meg a az ukrán valóság narratíváját – a késő szocializmustól a Donyec-medencében dúló ukrán-orosz háborúig. A problémafelvetések sokoldalúak és a társadalom minden szegletére kiterjednek: az alsóbb társadalmi osztályok jövőkép nélküli fiatalságára, az állam által magára hagyott elszegényedő idősek kiszolgáltatottságára, a hivatalnokok és a bányászok 21. századi helyzetére, a hagyományos nemi szerepek és a családon belüli erőszak kritikájára, a szélsőjobboldali csoportok térnyerésére és a kritikai művészet – vagy LMBTQ csoport tagjai – ellen elkövetett agressziókra, a kollektív emlékezet praktikus stratégiáinak problematikájára, az ország általános gazdasági helyzetére, az állami szintű korrupcióra, a kapitalizmus negatív hozadékaira, a társadalmat megosztó belső és külső politikai provokációkra stb. Ezeket a témákat sokszor átszövi a szovjet múlt hagyatékának kritikai megközelítése, illetve a kelet és nyugat közti pozíció lehetőségeinek definiálása, a kétnemzetiségű állam (ukrán és orosz) kollektív identitáskeresése.

A terek sokszínűségét azonban mégis egy téma uralja. A „folyamatos forradalom” képei – amelyek a 2014-es euromajdani eseményektől, az orosz megszálláson és a Krím elcsatolásán keresztül, a mai napig is tartó Donyec-medencében dúló háborús helyzetig – mintegy az elmúlt 30 év törekvéseinek összefoglalása és csúcspontja jelennek meg. Hiszen miért harcoltak, és miért harcolnak az ukránok? Az ukrán társadalom demokratizálódásáért, a politikai élet átláthatóságáért, az európai értékek társadalom minden szintjén való érvényesüléséért, azért hogy felkerüljenek és rajta maradjanak Európa szellemi térképén, hogy mint autonóm állam csatlakozzanak az Európai Unióhoz. A köztes pozíciók feldolgozásáért, egy 21. századi modern nemzeti identitás megfogalmazásáért, amelyben politikusok, művészek, aktivisták és civilek egyaránt részt vállalnak. És ki ellen vívják ezt a harcot? A régi, rossz berögződések, a korrupt politikai rendszerük és nem utolsó sorban az országot megszálló és annak egy részét elcsatoló oroszok ellen.

Bár egyre elterjedtebb az a nézet, hogy a társadalmilag elkötelezett, politizáló művészetnek mára már befellegzett, a jelen tárlat összeállításából látszik, hogy a térségben igenis van relevanciája az effajta művészi magatartásoknak. A kurátorok kétség kívül parádés válogatást állítottak össze, amelyen keresztül elképesztően pozitív képet festettek az ukrán társadalom demokratikus és a modern európai értékek felé való elkötelezettségéről. A megjelenített narratívában azonban felfedezhetők erősen populisztikus minták. Ezek közül az egyik legszembetűnőbb az, ahogyan az alapvetően erős történeti kontextus miatt a művészek a többségi társadalom reprezetánsaiként jelennek meg, az aktivistákon és forradalmárokon keresztül összemosódva a tágabb értelemben vett civil társadalom minden rétegével. Így a fentebbi megközelítések mint az ukrán néplélek lenyomatai jelennek meg, és nem alapvetően értelmiségi reflexiókként. Ezen kívül pedig az egész ukrán politikai életet a civil kezdeményezésekre szűkíti. Mivel azonban a kurátoroktól és a művészektől nem társadalomtudományos analíziseket várunk, így mindenkinek bátran ajánlom, a magyar közönség számára valószínűleg sok azonosulási pontot és inspirációt nyújtó kiállítást.
Ha valakiben még a tárlat megtekintése után is hiányérzet marad, azok figyelmét felhívom az egyik kurátor, Alisza Lozskina, valamint Andreas Kappeler történész és Jekatyerina Szergatskova oknyomozó újságírói szövegeire, amelyek tovább segítik Ukrajna modern történelmének megismerését és így a művek kontextualizálását is.

+ 1 pro
A Ludwig Múzeum az elmúlt pár évben ismét programpontjai közé emelte a volt szocialista államok kortárs művészetének kutatását és kiállítását. Ennek az elköteleződésnek az eredményeképpen jött létre 2015-ben az orosz Abszolút szépség – Szentpétervári új akadémizmus, 2016-ban pedig A bálna, amely tengeralattjáró volt című albán és koszovói, és a Fiatal Lengyelország – A valóság utóérzései című tárlat. Fabényi Julia vezetése alatt a korábbi nemzetközi művészeket felsorakoztató tematikus kiállítások helyét részben átvették a nemzeti keretekre építő tárlatok. Ez a taktika a Keleti Blokk pluralitását hangsúlyozza a szocialista és a rendszerváltást követő éráról általánosan elterjedt homogén képpel szemben. Ez az intézményi program pedig valószínűleg könnyebb befogadást biztosít a látogatóknak, mint az absztrakt művészettörténeti fogalmakra építő példák. A Magyarországon kevésbé ismert kelet- európai művészeti színterek ilyen típusú láthatóvá tételével pedig további szakmai és társadalmi hozadékával is számolni lehet, amennyiben kritikai távolságtartással tudjuk kezelni a kurátori szubjektivitást.

+1 kontra
Ugyanakkor szembeötlő némi, a kiállítás kapcsán tapasztalható űr, amely az intézményi autonómia hiánya, az előző hónapokban megromlott magyar-ukrán diplomáciai viszony és a magyar-orosz közeledés miatt alakulhatott ki. Ez utóbbi folyományaként a magyar kormány bizonyítottan akadályozza, hogy a NATO és Ukrajna között egyezség jöhessen létre, amellyel nehezítik az orosz fegyveres megszállás visszaszorítását, így Oroszország malmára hajtják a vizet. Ennek tükrében feltűnő, hogy a kiállítást övező hivatalos szövegek közül egyetlen egy sincsen, amely reflektálna arra, hogy miért érdekes ez a kiállítás ma Magyarországon, azon kívül, hogy egyrészt még nem volt ilyen, másrészt pedig tágíthatja a magyarok tudását Ukrajnáról. Fabényi – a kötet egyetlen magyar szerzőjeként – katalógusszövegében megfeledkezik arról, hogy rámutasson a kiállításban felmerülő kérdések jelen magyar helyzettel való relevanciájára: legyen szó például a korábban kikezdhetetlen nyugat-orientáció visszaszorulásáról vagy az anti-demokratikus stratégiák politikai térnyeréséről. Ezen példák érvényesülése a magyar diplomáciában pont hozzájárul az Ukrajnában jelenleg is dúló háborús helyzet fenntartásához – amelyben maga a Ludwig Múzeum az ukránokkal vállalt szimpátiát. Bár az említett szöveg nem tagadja ezeket a tényeket, fókuszát olyan általános témákra tereli, mint például a „közös szovjet múlt” bármilyen oldalról nézve is általánosan elfogadott problematikája.
Így az ember kénytelen kettős beszédet vagy vörös farkat kiáltani.
Mindenki értse, ahogyan akarja.

A címben szereplő idézet („állítólag tényleg negyven millióan vannak!”) hivatkozása:
Szerhij Zsadan: Kelet és Nyugat között, in: Permanens Forradalom. Mai ukrán képzőművészet., Ludwig Múzeum, Budapest, 2017, 76.o.

Permanens forradalom. Mai ukrán képzőművészet
Kiállító művészek: APL315, Piotr Armianovski, Sergey Bratkov, Anatoly Belov, Alexander Chekmenev, David Chichkan, Mitya Churikov, Zhanna Kadyrova, Gleb Katchuk and Olga Kashimbekova, Alevtina Kakhidze, Borys Kashapov, Alina Kleytman, Taras Kovach, Daria Koltsova, Maria Kulikovska, Yuri Leiderman and Igor Chatskin, Mykola Matsenko, Boris Mikhailov, Roman Minin, Roman Mikhaylov, Natsprom (Oleg Tistol and Mykola Matsenko), Yevgen Nikiforov, Open Group, Sergiy Petlyuk, Igor Petrof, Oleksiy Radinsky, Vlada Ralko, Stepan Riabchenko, Alexander Roytburd, Oleksiy Sai, Arsen Savadov, Nikita Shalenny, Szuper Gallery (Susanne Clausen and Pavlo Kerestey), Vasyl Tsagolov, Vova Vorotniov, Stas Volyazlovsky, Artem Volokitin.
Kurátorok: Alisa Lozhkina, Fabényi Julia, Konstantin Akinsha Kurátorasszisztens: Popovics Viktória
Helyszín: Ludwig Múzeum (1095 Budapest, Komor Marcell utca 1.)
Megtekinthető: 2018. április 6. – június 24.