Árpádhauser Erzsébet

Fáy Miklós

Van egy kép, amit vár az ember, ha Eisenachban jár, hiszen annyiszor nézte: a Wartburg sziluettje, ami az autón is látható. Hát, hiába várja. Annyira fás a domb, hogy nincs, vagy nem találtam meg a városnak azt a pontját, ahonnét a régi autójelvényt készítették. Sőt négykerekű Wartburgot is egyetlenegyet láttam, Eisenach kisváros, nem fér bele a nosztalgia még játékból sem.

A fő útvonal mindenesetre világos, el is indulok a Wartburgba, azért a biztonság kedvéért megkérdezek egy utcaseprőt, erre kell-e menni. Kicsit söpörget még, aztán megáll, megtörli a homlokát, óóó. Ó? Ó, sok út vezet a Wartburgba, de ha ezen megy, akkor a kicsit lassú, de kényelmes utat választotta. Elmondaná még a rövidebb, kényelmetlent is, de örülök, ha egyet megjegyzek, követem az út hajlását, aztán a kereszteződésben balra. A kereszteződésben balra azt jelenti, hogy be kell menni az erdőbe, rugdosni a nedves avart, és fél óra után elismeréssel adózni az utcaseprő fizikumának: ha ez neki a könnyebb út, akkor a másikon nyilván kötélhágcsón kell fölhágni a vár fokára, az egyetlen biztató, hogy itt a vadonerdő ösvényeit is utcatáblákkal látják el. Egy hosszú életű titkos tanácsosról elnevezett vízmosásban járok, aztán újra korlátok az út szélén, lelkesítő feliratok, és végül tényleg ott a vár, aranykereszt a torony tetején, előtte kis kiszögellést hagytak, hogy mindenki le tudja magát fényképezni a várral a háttérben.

Beengedés előtt összegyűjtenek néhány embert, és egy vastag szemöldökű, tv-shopba illően gyors beszédű ember tart eligazítást, ahogy kell, megválaszolgatja a maga föltette kérdéseket. Készüljünk, mert most az igazi középkort láthatjuk, nem a tévéből ismert, lovagi tornás, kardcsörtetős világot (mintha a tévében annyi lovagi tornás filmet adnának), ez most valóban az igazi. Lesz majd egy terem, mozaikkal kirakva Szent Erzsébet élete, 1905-ből, ha ez neki igazi. Mit nem szabad? Nem szabad enni, inni, állatokat behozni, esernyőt bevinni, telefonálni, filmezni, fény-ké-pez-ni sem szabad. Látják, hogy a kiállítás november 19-ig van nyitva. Vajon azt jelenti ez, hogy önök november 19-ig itt maradhatnak a várban? Nem, a vár este nyolc órakor bezárja kapuit, és kérjük önöket stb., stb. Még azt is elmondja, hogy húsz terem van, ha mindegyikben negyedórát tartózkodunk, akkor öt óra az egész kiállítás, ezért azt javasolja, hogy termenként öt percet szánjunk, így egy óra és negyven perc alatt készen vagyunk.

Mozaik az "Erzsébet teremben"
Mozaik az "Erzsébet teremben"

Csak azért is negyedórát vagyok az előteremben, de főleg azért, mert ez a magyar rész, töredékek a pilisi cisztercita templomból, meg a kalocsai királyfej. És amit már régen gyanítottam, már amikor a plakáton láttam, hogy Elisabeth von Thüringen – eine europäische Heilige: ellopták a szentünket. Nekik ez Türingiai Erzsébet, és nem Árpádházi. Nem tagadják, hogy magyar, de sokkal nagyobb hangsúly esik a másik szálra. Hogy az Andechs–Meráni család milyen nagy súllyal volt jelen Európában, és Gertrúd testvérei milyen jól házasodtak. Azt szemérmesen elhallgatják, hogy szegény Gertrúd rossz véget ért a barbár Magyarországon, sőt még Gertrúd neve is átragasztva került föl mindkét családfára. Jó volna tudni, mit írtak oda eredetileg, el is indul a kezem, hogy megkapargassam a felirat szélét, de figyelnek. Látható viszont Gertrúd ruhája, amit állítólag Erzsébet is viselt, takarékos a család, de hát különben is gyanús a történet, Erzsébet négyévesen került el otthonról, csak nem küldték utána leölt édesanyja fehér ingecskéjét.

Gertrúd azonban szinte biztosan igazságtalanul megítélt szereplője a magyar történelemnek, mert akárki nem lehetett. Nem csak azért, mert igazán sikeres gyermekei voltak, hanem mert Erzsébet is anyja után nevezte el harmadik lányát, a perjelnőt, aki élő ereklyeként élte az életét, hiszen ő volt Szent Erzsébet lánya.

Voltaképpen a fordulat az, amit nem találok. Hogy mikortól más az ember, mint ahogyan bement. Mert emlékszem, befele menet volt nyegleség, meg kétely és rossz humor, hogy na és amikor a Rózsacsodánál észrevette Lajos, hogy a felesége köpenye nem a szegényeknek vitt kenyérrel, hanem rózsával van tele, akkor mit mondott? Megőrültél, drágám, rózsákat viszel az éhezőknek? Melyik az a pont, amikor ezt az egyébként is kétes, mert száz évvel később feljegyzett és más szenteknél is a legendában szereplő csodát fölváltja gondolatban a másik, hogy a saját ágyba fektetett leprás a keresztre feszített Krisztussá változik? Mit kellett ehhez látni? Azt a sok, félig kinyitott, nehezen olvasható írással teli könyvet? A vastag, előnytelen, szürkés színű alsóruhát? A barna klepetust, amit állítólag Szent Ferenc küldött neki, és amitől az ember érezni kezdi, hogy igazán volt, ekkora volt, ilyen szűk a válla? Vagy azt a kis képet, ami a leprás csodáját variálja, csak Krisztus helyett három piros rózsa van az ágyban?

Vagy elég végigolvasni az életrajzot? Lajos keresztes háborúba indul, és meghal Otrantóban, ketten elég jól bejárják fél Európát, Erzsébet Sárospatakról ért ide, ami több mint ezer kilométer, Lajos ezernyolcszáz kilométert lovagolt dél felé, hogy megtalálja a halált. Az özvegyet kiteszik a Wartburgból, és mehet ápolni a betegeit Marburgba. Európai botrány lehetne belőle, de Erzsébet nem kér belőle, szívesen ápol betegeket. Négy év múlva meghal, és újabb négy év múlva szentté avatják.

Erzsébet szentté válása persze kapóra jön mindenkinek, minden családnak, amelyikhez rokoni szálak fűzik, nálunk az unokahúgának, Margitnak lesz a példaképe, így aztán már 1240-ben kifaragják őt a naumburgi dóm szentjei közé, de hiába az értő vagy kacsintós bólogatás, Erzsébethez nem fér kétség. Voltak már szegény szentek, volt Ferenc, Szent Antal és Szent Klára, de ekkora társadalmi szakadékot mégsem lépett át addig senki. Nem szaladgáltak a királyi várból kenyerekkel, és nem ettek azért kevesebbet, hogy több jusson a szegényeknek. Nem volt szokás ennyire kényelmesen berendezett életet dobni oda az eszméért. És Erzsébet nem volt tébolyult, még csak mártír vagy szűz sem, nyilván ettől annyira modern szent, hogy nyolcszáz évvel a halála után is nyugtalanít, akkor is azt susogja, hogy el ne hidd, hogy annyi van, amennyit látsz és amennyi a tiéd lehet.

A kiállítás zökkenés nélkül ér véget, vagyis beleszalad a wartburgi állandó kiállításba, a szamárhajcsárok szobájába, és Luther kamrájába, oda, ahol paca mutatja a falon, hogy itt vágta hozzá tintásüvegét az ördöghöz. Vicces, hogy előtte Luther Erzsébetet elismerő szavai szóltak a hangszóróból, mert ebben a pillanatban Erzsébet tűnik a modernebb embernek, a betegápolás gyakorlatiasabb dolognak tűnik, mint az ördög hajigálása. De most nem is ez a lényeg, hanem hogy boldog nyolcszázadik születésnapot, örülök, hogy találkoztunk.

2007/5 20-22.o.