A négyzet

A négyzet című filmről annyit már hírből is lehetett tudni, hogy a képzőművészet iránt érdeklődő mozinézők számára kiemelten érdekes, és hogy idén Arany Pálmát nyert Cannes-ban. A cím malevicsozást sejtet, a film cselekménye azonban egy fiktív művész (valljuk be, eléggé átgondolatlan) műve körül forog, amely persze nagy jóindulattal összefüggésbe hozható a szuprematizmussal. A filmbéli A négyzet című alkotás nem táblakép, hanem egy LED-szalaggal körülhatárolt „valóságdarab”, és azt a banális, de talán nem elégszer elismételt kérdést teszi fel, hogy mennyire bízunk meg egymásban, illetve ezzel összefüggésben azt is, hogy meddig tart az egyén felelőssége a másik, pontosabban akárki más iránt. A koncepció röviden annyi, hogy a négyzeten belül mindenki egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel bír, valamint ha valakinek segítségre van szüksége és a kijelölt zónába lép, azon kötelező segíteni. És máris ott vagyunk az említett kérdésnél, hogy mégis ki nyújtana kezet egy odaálló bajbajutottnak? A művel kapcsolatos események, viszonyulások hiteles ábrázolása érdekében a rendező, Ruben Östlund és a producer, Kalle Boman a värnamói Museum Vandalorumtól szó szerint teret kapott az alkotás megvalósítására, hogy mintegy előtanulmányként vizsgálhassák a kijelölt szabad zóna hatását a városlakókra 2015. április 18. és június 21. között. Hogy az utcai nézői interakciók mellett a múzeumi együttműködés ábrázolása során az alkotók mennyire támaszkodtak a värnamói élményekre, nem lehet tudni, az viszont biztos, hogy a főszereplő, az okos tekintetű, szexi, elvált, Teslában ülő, sekélyes múzeumigazgató figurájának és az őt körülvevő inkompetens munkatársak alakjainak megalkotásával rossz fényt vetnek mindenkire, aki korábban Värnamóban segített nekik. Persze lehet, hogy ez csak amolyan skandináv humor. (M. E.)

A négyzet (r.: Ruben Östlund) feliratos, svéd–német–francia–dán filmdráma, 142 perc, 2017 Bemutató: 2017. október 5.

Autonómia kocka

A berlini KW Institute for Contemporary Art frissen felújított bejáratánál, a pénztár és a ruhatár közötti hófehér falú, padlójú és bútorzatú térben egy Hans Haacke 1965-as Condensation Cube-jára emlékeztető plexidoboz áll. A különbség „csupán” annyi, hogy míg Haacke átlátszó akrilkockája vizet tartalmazott – aminek folyamatosan változó nézetéről a helyszín hőmérséklete szerint párolgó és lecsapódó vízcseppek mintája gondoskodott –, az itteni kockában négy számítógépes kapcsolótábla található. Az amerikai művész, Trevor Paglen Autonomy Cube című munkája a kilencedik Berlin Biennalén debütált, ezután vásárolta meg a biennálét szervező Kunst-Werke. Az internetes adatgyűjtést és a felhasználók tudta nélkül történő megfigyelést témául választó munka a múzeum terét használva igyekszik a problémára valós megoldást nyújtani. Hogyan? A geográfus művész munkája mindamellett, hogy visszautal a művészettörténet korábbi pontjára és megidéz egy Haacke-alkotást, valós hot spotként, azaz nyilvános, vezeték nélküli internetelérési pontként is használható. Egyszerűbben: nemcsak ingyenes internetet biztosít a műalkotás közelében tartózkodóknak, hanem garantálja, hogy az Autonómia kocka netén böngészők anonim szörfözhessenek úgy, hogy adataik nem őrződnek meg sehol, sőt amúgy cenzúrázott internetes tartalmakat is elérhetnek. Mindez a Tor nevű szoftvernek köszönhető, amelyet eredetileg az Amerikai Tengerészgyalogság kezdett fejleszteni, frissítése pedig mára nonprofit szervezet kezébe került. (Sz. R. T.)

Bad start 

Egy hörcsög halála talán az egyik leggyakoribb gyerekkori trauma. Egy ilyen kis állatot venni nem akkora vállalás, mint kutyát vagy macskát, zsebpénzből is kigyűlhet az ára, nem foglal sok helyet, nem eszik sokat, viszont nem is él sokáig. A hörcsögtartás a felelősségvállalás egyik első iskolája, etetni kell, itatni, mosdatni, és persze nagyon vigyázni rá, mert csak egy rossz mozdulat, és a szekrény mögé szorul, vagy egyszerűen rálépünk és vége. Nem véletlen, hogy valami ilyesmivel kezdődik Michael Haneke legújabb filmje, a Happy End. A vergődő állat látványa odatömörödik a vászon közepére. Telefonos felvétel, függőlegesen állított képernyős videó. Ilyet csak egy amatőr csinál, akinek a mozis vetítés lehetősége eszébe sem jut. Alatta chat-ablakban megy egy beszélgetés, amiből lassan összeáll, hogy mi is történik. A hörcsög gondot kezdett okozni a tágabb környezetének, feleslegessé vált, a gazdája ezért inkább megöli. Egy pszichopata vagy a legmélyebb együttérzéssel felelősséget vállaló egyén képes ilyesmire? A kérdés végig nyitva marad. A vászon időnként kiszélesedik, rajta pedig kirajzolódik egy a hörcsögtől induló családtörténet, ami nagyon-nagyon szomorú. (M. E.)

Happy End (r.: Michael Haneke) feliratos, francia–osztrák–német filmdráma, 107 perc, 2017 Bemutató: 2017. október 12.

Hippo

Kár, hogy a Szépművészeti Múzeumnak nincs olyan helyes reklámfigurája, mint a New York-i Metropolitannek. Igaz, hogy a mi egyiptomi gyűjteményünk vízilófejű termékenység istennői nem is olyan bájosak, mint a Met türkizkék fajanszszobrocskája: „William”. Ezt a nevet egyébként a Punch című brit szatirikus laptól kapta 1931-ben, amelynek egyik karikatúráján egy család mint jóssal konzultált vele. Hogy a nílusi vízilovat maguk az egyiptomiak használták-e orákulumként, nem tudjuk, de az biztos, hogy az egyik legveszélyesebb állatnak tartották, így jónak látták, ha II. Szenvoszret túlvilági kíséretében sem olyan mozgékony. Három lábát szándékosan eltörték tehát, mielőtt befalazták volna a szarkofággal és hajómodellekkel együtt. A lótuszvirágokkal ékes hippo éppen száz éve, 1917-ben került a gyűjteménybe egy pár évvel korábbi felső-egyiptomi ásatásról, aminek örömére jubileumi kamarakiállítás eleveníti fel a szerzeményezés és egyáltalán a tárgytípus történetét. A türkiz szobrocska első másolata 1952-ben jelent meg a Met múzeumshopjában, de azóta már minden anyagban, méretben és hordozófelületen megvásárolható. (Sz. R.)

Conversation between Two Hippos, Metropolitan museum, Lila Acheson Wallace Galleries of Egyptian Art, New York, 2018. április 18-ig.