Valami elindul, csúcsra ér, majd lehanyatlik vagy elindul, csúcsra ér és osztódik – Kolozsváron a második forgatókönyv szerint alakultak a dolgok. A régóta halmozódó feszültség nyomán az Ecsetgyárból kivált művészek és galériák egy másik elhagyott gyárépületben találtak új helyszínt maguknak, ez lett a Centrul de Interes, magyarul csak Köz-pont. A nyitó kiállításon jártunk.

A Centrul de Interes (magyarul a Köz-pont) művészeti tér az egykori Tehnofrig 2800 négyzetméteres hűtőberendezés-gyárában, Kolozsváron  Fotó: Alex Mirutziu

Az utóbbi években a kortárs képzőművészet iránt érdeklődők és a műgyűjtők tekintete Kolozsvár felé fordult. Senki sem tagadhatja, hogy ezt elsősorban a 2009-ben megnyílt Ecsetgyár létrejöttének köszönhetjük. A projekt, amelyre felfigyeltek külföldön is, közös érdekképviseletbe és közös helyszínre, az egykori ecsetgyár épületébe tömörítette a különböző művészeti ágak helyi képviselőit: galériákat, kurátorokat, alkotókat, színházakat, kulturális egyesületeket (lásd: Rieder Gábor: A kolozsvári sikertörténet, Artmagazin, 2012/2. 20–24. o.). Az Ecsetgyárban alkotó művészek többségükben a Kolozsvári Művészeti és Design Egyetem diákjai közül kerültek ki. Ez a művészközösség a 2000-es évek közepétől a helyi erőkből nőtte ki magát, erre utal a Kolozsvári Iskola megnevezés. Olyan nevek váltak ismertté innen, mint az idei Velencei Biennálé központi pavilonjában ceruzarajzait kiállító Ciprian Mureșan, vagy mint a Plan B galéria egyik tulajdonosa, a ma már Berlinben alkotó Adrian Ghenie, akinek Napraforgók 1937-ben című festménye a Sotheby’s tavalyi aukcióján rekordáron, több mint hárommillió fontért kelt el. Majdnem hat évig működött – kívülről legalábbis úgy tűnt – zökkenőmentesen a kulturális központ, 2015 végére viszont egyértelművé vált, hogy személyes és szakmai érdekellentétek miatt elkerülhetetlen lesz a belső szakadás. A galériák egy része azzal vádolta társaikat, hogy intellektuális tulajdonukat olyan pénzforrások és előnyök megszerzésére használták, amelyhez ők nem férhettek hozzá. A gyárhelyiségek bérleti szerződése 2016 végére lejárt, ez is alkalmat teremtett arra, hogy két új jogi entitás, az Ecsetgyár Művészeinek és Galériáinak Szövetsége és Művészeinek Egyesülete kiváljon az Ecsetgyárból és egy új, hasonló funkciójú térben, számukra megfelelőbb szervezeti berendezkedéssel újrakezdjék a munkát. Ezzel együtt az Ecsetgyár is megmaradt és folytatja aktivitását, így immár két kortárs művészeti központ működik Kolozsváron. Centrul de Interes lett a neve az új, már kizárólag képzőművészeti központnak, Kolozsvár eddigi legnagyobb ilyen jellegű terének.

Magyarul hivatalosan Köz-pontnak fordították, de ez nem fedi azt a sokrétű jelentéshalmazt, amit a tükörfordításban az Érdeklődés középpontjának vagy esetleg az Érdek központjának is fordítható román kifejezés tartalmaz. (Ezért a magyar megnevezés bizonyára el is sikkad majd, és a magyar közönség is a mindenki számára felismerhető Centrul de Interest fogja használni. Ettől függetlenül itt következetesen a Köz-pont nevet használom.) A Köz-pont neve, szlogenje és logója is magán viseli ezeket az ambivalenciákat, a kiszakadás sérelmeit hordozó, energiával teli optimizmust. A szirom formájú, holdfázis-grafikonra emlékeztető embléma egyik felső szirma kiszakad a többi közül, a logó alatt pedig az Art&Permissions jelmondat szerepel. A Permissions szót is többféleképpen érthetjük, de egyértelműen nem a hivatali engedélyekre, hanem arra a szabadságra utal, amit az elszakadás és újraindulás eredményeként a Köz-pont a közreműködőinek nyújthat. Az egykori Tehnofrig hűtőberendezés-gyárában 2800 négyzetméteren helyet foglaló kortárs művészeti térben huszonhét műtermet harminc művész használ, ezeken kívül galériák és projektterek, rezidens programokra alkalmas műhelyek is helyet kaptak a képzőművészek által elfoglalt három teljes emeleten. A Tehnofrig szocialista gyárépítészetre kiváló példaként szolgáló betonépülete még lelakottságában is impozáns, a horizontálisan elnyúló építmény homlokzatát üvegablakok borítják, s ez visszavesz annak tömbszerűségéből. A galériák 2017 elején önköltségükön osztották el válaszfalakkal és újították fel a hatalmas, fényes tereket, hogy áprilisra benépesedjenek és berendeződjenek a műtermek, július elejére a negyedik emeleten lévő galériák pedig megnyithassák kiállításaikat. Június nyolcadikán a Centrul de Interes/Köz-pont megnyitója több mint ezer látogatót csalogatott át a vonatállomás aluljáróján a mögötte álló gyárépületbe. A galériák, műhelyek, projektterek nyitva álltak az érdeklődők előtt, sok művész egyéni kiállítást is kialakíthatott műtermében.

A Köz-pont szirom formájú, holdfázis-grafikonra emlékeztető logója

A Bázis projektterében Ionel Mihai, a Kolozsvári Képzőművészeti és Design Egyetem diákja szerepelt Reborn című, gyertyánfából és viaszból készült installációjával. Az egyetem minden évben megrendezi az Expo Maraton versenyt, ezen a diákok önálló kiállításokkal szerepelnek, és a legsikeresebbek kiállítási, dokumentálódási lehetőségeket nyernek. Ilyen nyeremény volt a Bázis galéria által Mihai számára nyújtott kiállítási alkalom is.

A Nano Galériában Ada Muntean grafikus, az egyetem doktori hallgatója Self. Perceive/Deceive című kiállításán (kurátor: Gabriel Muntean) a szelfi műfaját, illetve az erre adott reflexiókat, választotta tematikául, aranykeretbe foglalva egy visszapillantó tükröt, egy arcrészletet, apró, borongós szénrajzokat nagy fehér, geometrikus képfelületekre helyezve.

Az A+ Project Space-ben az On the thin ice of the new day című kiállításon (kurátor: Martina Lolli) Ovidiu Leuce szürke, fekete és mályvaszín festményei, grafikái, fotóintervenciói beborították műterme falát. Leuce pályafutása Kolozsváron keramikusként indult, majd Olaszországban telepedett le, erre utal a kiállítás címe is, a hazatérés bizonytalanságára és félelmetességére. Ezt az érzést ragadják meg a személyes emlékképeket és nemzeti szimbólumokat elmosó, elhomályosító művei is.

Hangulatos terek a Centrul de Interes-ben   Fotó: Hausmann Cecília © Artmagazin

Egy babzsák-cég installációját is bemutatták: A pouf. (Oana és Sebastian Big képzőművészek) projektjében, a Gianni Vattimo Meets Vida Gheza – Soft Sculpture No.1-ban játékos hommage-át láthatjuk a Vida Géza szobrászművész által a román katonának emelt nagykárolyi emlékműnek. Vida Géza, aki a nagybányai művésztelepen Ziffer Sándortól, majd Budapesten tanult, a kommunizmus idején számos állami szobrászi megbízatást kapott, a Román Képzőművész Szövetség alelnöke is volt. A nagy kaktuszgyűjtő Vida kőből és fából készült alakjai a húsvét-szigeti szobrokkal és a cserepekben sorakozó kaktuszok sorával is rokon formavilágúak. A pouf. tulajdonképpen Vida Géza emberalakját ötvözi a posztmodern filozófus, Gianni Vattimo az európai metafizika megpuhítására, kasztrálására tett kísérletével. Ami Vida művészetében kő, az itt puha textilanyag.

A „hivatalos” műtermi kiállítások mellett rengeteg élmény várt azokra, akik a majd bizonyára ikonikussá váló, építészetileg látványos, sárga korlátú lépcsőház lépcsőin felgyalogolva a tizenhét alkotó nyitott műtermébe néztek be. Mégis, ami a leginkább eseménnyé tette a Köz-pont avatását, az a legfelső emeleten megnyitott, öt galéria által egy légtérben megrendezett öt külön kiállítás volt. A hatalmas, felülről is és minden oldalról ablakokkal körbevett kiállítóteret szétszerelhető gipszkarton falakkal osztották fel, szintén elég tágas, sok lehetőséget kínáló térrészekre. A felosztás módja is a nagyobb biennálékéra emlékeztet, de a megnyitó hangulata sem állt ettől távol, a látogatók tömegének nyüzsgésével és szakmai érdeklődésével. A kiállítások csak érintőlegesen kapcsolódnak tematikailag vagy vizuálisan egymáshoz, s ha igen, talán épp csak a véletlennek köszönhetően. Ez jó is, hiszen a galériáknak itt meg kellett mutatniuk felhozataluk változatosságát és minőségét.

A látványos lépcsőház    Fotó: Raluca Ciornea Photography


Bukarest kint és bent

Az egyik legnagyobb ilyen leválasztott kiállítótérben, amelyet a Baril Galéria foglal el, a filmrendező, Cristi Puiu Sieranevada című fotókiállítása látható. A kiállítás kurátora a Baril alapítója, Sorin Neamțu volt, aki alapvetően szobrászművész.

Ahhoz, hogy érthessük Cristi Puiu fotóit, tudnunk kell, hogy filmjei a „román új hullámos” film kiváló példái. Román új hullámként a román filmművészetnek a 2000-es évek elejétől számított korszakát emlegetjük; ezekben a filmekben közös a realista történetkezelés, a borongós, de letisztult képiség, a párbeszédekre épülő narráció. Általában a kortárs román társadalom állapota áll a filmek középpontjában, de visszatérő téma a kommunista múlt feldolgozása is a gyakran fekete humorral tűzdelt történetekben.

Cristi Puiu Sieranevada című kiállítása (kiállítási enteriőr)   Fotó: Mihai Platica

Már első pillantásra is feltűnik, hogy a rendező fotói e filmek képi világába illeszkednek. A legtöbb kép a város határán, az ember alkotta világ és a természet mezsgyéjén készült. Ködös, téli képek, rajtuk a városszéli, csendes táj: temető, tópart, hóborította, fehér és szürke tónusú külvárosi utcák, gyárak, tömbházak. A hó és a köd eltünteti a fölösleget, leegyszerűsíti a látványt, annak részletekben gazdag elemeit néhol kiemeli, máshol teljes felületeket takar, foltszerűen különít el. A villanykábelek berendezik a teret, átszelik a horizontot, a vakolatlan falfelületek és az üres reklámpannók pedig függőleges felületeikkel kiválnak a térből, nem tudnak elrejtőzni a hó alá.

A kiállítással azonos című, 2016-ban megjelent filmmel a fotók szorosan összefüggenek, de – bár először azt gondolnánk – nem a film állóképeit láthatjuk, hanem éppen a belőle hiányzó látványokat. A Sieranevada története Bukarestben játszódik és télen, de a néző ebből a téli városból nem sokat láthat. A kissé bizarr történések szinte kizárólag egy szűk panellakásban zajlanak, ahol egy család a családfő halálának emlékére ül vacsorát, s a bonyolult, bensőséges, de sokszor fájdalmakat rejtő viszonyok sötét szobabelsők és szűk terek perspektívájában bontakoznak ki. Ennek a zárt világnak tökéletes ellensúlya a kiállítás fotósorozata, hiszen nagy tereket, egyszerű táj-formákat, tágas perspektívákat alkalmaz, mégis ugyanarról tanúskodik, mint a film: Romániáról, de főképp Bukarestről, a bukaresti ember lelkialkatáról és -állapotáról, vizuális kultúrájáról, összességében: világáról.

Látogatók Cristi Puiu kiállításán a Centrul de Interes megnyitóján   Fotó: YAP Studio

Hamar ráérez a néző: a képek plakátszerűek, és nem téved. Cristi Puiu egy teljes napon át fényképezte a havas bukaresti lakott-tájakat, kilencezer kísérleti képet készítve, hogy a filmjéhez megfelelő, a feliratot leszámítva más intervenciót nem igénylő plakátanyagot találjon. Tervei ellenére végül mégiscsak hozzányúlt a plakátnak választott képhez, azt vertikális pozíciójából horizontálissá téve és az ég-szegmenst megnyújtva. A plakátanyag-keresés a cseppet sem költői magyarázata a sok helyen megjelenő egyszerű, dísztelen, fehér felületeknek, ebből a dokumentációból született a kiállítás önálló egységet alkotó képeivel. Ezzel az utólagos alkotói gesztussal pedig Puiu elérte, hogy a film képeinek zsúfoltsága és a párbeszédek sűrűsége fellélegezhet.


Csont-betűk

Cristi Puiu képein a táj formái absztrakttá váltak, a telített és üres felületek játéka pedig kifejezővé. Hasonló módon válnak kifejezővé a szomszédos Sabot galériában kiállító Mikołaj Moskal munkái is, bár azok az absztrakció felől közelítenek a valósághoz, nem pedig fordítva.

A fiatal, krakkói művész, aki a Wshcód galéria Sabottal közös rezidens-programjában Janina Lewandowska kurátor irányításával vett részt, grafikus festményekkel, festményszerű grafikákkal és gipszszobrokkal szerepel itt, Bones című kiállításán. Moskal absztrakt, minimalista munkáinak közös vonása, hogy az üres felületeken megjelenő formák egyszerre antropomorfak és tipográfiaiak: ahogy a kiállítás címe is utal rá, csontszerűek, mégis olyan, mintha betűk lennének.

Látogatók Mikołaj Moskal kiállításán a Centrul de Interes megnyitóján   Fotó: YAP Studio

A szobrászi munkákról ugyanez mondható el. Fehér gipsztárgyakat látunk, egyik X és L kombinációjára emlékeztet, a másik Z-re, mégis antropomorf elemmé válnak a fekete dobozokon, akárcsak a hozzájuk hasonló csontformák a fekete mezőkön. Ahogy a képekről nehezen eldönthető, festmények vagy grafikák-e, a tárgyak is a szobrászat, a kerámia és az ipari formatervezés határán ingadoznak. A képek között van egy kivétel, egy élénk kék felületen megjelenő apró, fekete csont-betű. Moskal titokzatos képei és tárgyai egyszerre keltik ember alkotta és természeti tárgyak érzését, a kettő közötti skálán mégis inkább az emberi kéz formálta rideg absztrakció felé hajlanak.


Játék Maleviccsel

A Camera galéria egészen kis terében megvalósított kiállítás kurátora, Dabóczi Géza az utóbbi években kiállításmegnyitó szövegeivel feltűnő képzőművész kapaszkodóval segítette a közönséget: egy ajtó mellé kifüggesztett kurátori szöveggel, amely, mint bebizonyosodik, feltétlenül szükséges a koncepció megértéséhez, kiegészíti, elrendezi fejünkben a látottakat. A Three Shells and a Square Game (magyarul Itt a négyzet, hol a négyzet?) című kiállítás alkotásai visszautalnak az absztrakt művészet huszadik századi hagyományára. Mégis, onnan egy félméternyit visszalépve megpróbálnak kikúrálni minket a tárgyiatlanság betegségéből és a néző absztrakciótól való félelmének gyógyításához megtenni az első, nem is kis gesztust.

Irina Dumitrascu munkája a Three Shells and a Square Game című bemutatón   Fotó: Irina Dumitrascu

A négy mű közül Vlad Olariu munkája tűnik ki a leginkább, talán épp azért, mert az áll a legközelebb a világunkhoz és értési mezőinkhez. Egy térdmagasságban falra erősített rézszínű, függönykarnisszerű cső bal felére szabályosan, pontosan felfüggesztett padlószőnyeg lóg túl a fal alsó síkján és görbül a cementpadlóra. Félfüggönyként, félszőnyegként két dimenziót foglal el. (Ez a fajta négyzetméterre vásárolható sötétszürke padlóborítás egyébként jól ismert eleme a romániai irodai berendezéseknek.) Radu Comșa mindkét kiállított munkája több pontján enyhén, papírszerűen meghajlított fémlap, az egyik élénksárgára, a másik élénkkékre festett. Comșa munkáinak anyagszerűségével szó szerint és átvitt értelemben is szemben áll Irina Dumitrașcu Măgurean sejtelmesen homályos, álomból ébredést idéző fotogramja. Ugyanezt a két alapszínt, a kéket és a sárgát ötvözi, üvegfelületén tükrözve is Comșa hajtogatott lemezeit.

Kiállításenteriőr a Three Shells and a Square Game című bemutatón (balról jobbra: Irina Dumitrascu, Vlad Olari, Radu Comșa)   Fotó: Irina Dumitrascu

Nehéz ezekről a művekről a kurátori kommentár elolvasása után önálló gondolatokat leírni, mert bár a kiállítás célja csak kis részben az expresszivitás, a kézenfekvő gondolatokkal teli, értő, érzékletesen megírt szöveg jóval expresszívebb, mint maguk a munkák, s ahelyett hogy azokat magyarázná, mer önálló egységként hatni és a kiállítás részévé válni. Ezt csak kihangsúlyozza, hogy a kurátor beszáll a játékba: a megnyitóra egy Kazimir Malevicset idéző bolyhos, fehér szőnyegecskét helyezett a galéria bejáratához, a „szuprematizmus imaszőnyegét”, ami profánabb értelmezésben – lábtörlő. Malevics, mint egy itt a piros, hol a piros?-szerű játékban, elbújtatta, „felszámolta a tárgyiasságot” – írja Dabóczi Géza, aki szerint ideje a játékot megfordítva visszavenni azt, és megszabadulni a formaalkotást és az ábrázolhatóságot elfojtó, kajánul megbúvó százéves szellemtől. A kiállítás kísérlet a négyzet visszafoglalására: az absztrakcióból és az anyagtalanságból kiindulva közelítés a megfoghatóság, a tárgyiság és az életszerűség felé. Az alkotócsoport Malevics négyzetét keresi, idézi, és a grabanca legszélénél el is kapja.


Ősök léptei

Bill Viola három videóból álló munkáját, az Encounterst a magyar közönség is láthatta tavaly a szentendrei Art Capital művészeti fesztiválon. Ott született az ötlet és annak kapcsán az egyezség Gulyás Gábor, a Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatója és Berszán Zsolt, Kolozsváron alkotó, földöntúli, fekete, szurokszerű munkáiról ismert csíkszeredai képzőművész, a Bázis Contemporary vezetője között, hogy Viola produkciója Kolozsváron is szerepeljen. A közönség, akárcsak Szentendrén, Kolozsváron is nagyon szerette a kiállítást. A videoművészet egyik „atyja” először állított ki Romániában, és tény, hogy az ő neve az a nemzetközi húzónév, ami igazán idevonzotta a látogatókat a Köz-pontba.

Bill Viola: The Encounter, 2012   Forrás: YouTube

A kis, sötét és zárt térben az oldalsó és a szemközti falon három egyszerre vetített videót láthatunk, mindhárom videón emberek gyalogolnak felénk sivatagi tájban. A bal oldalin, a Walking on the Edge címűn két férfi a kép széleiről indulva közelít felénk és egymáshoz is, egyenlő ritmusban, szimmetrikusan, nem kommunikálva egymással. A kamerához érve, elválva egymástól, kisétálnak a képből. A szemköztin, amely az Ancestors címet viseli, egy nő és egy férfi tart felénk, alakjuk a hőségben és a szálló porban alig látszik, az az érzésünk, hogy a távolság köztük és köztünk nem csökken, nem közelednek. A The Encounterben két nő, egy idősebb és egy fiatalabb közeledik, de ők a végén találkoznak is. Az idősebb a kezébe ad valamit a fiatalabbnak, ezután pedig visszafordulnak a horizont felé. A Violától megszokott meditatív jelleg megkívánja a közönségtől, hogy időt töltsön a teremben. A pontos koreográfia, a kietlen táj, az alakok lassú vonulása és a látvány időtlensége egyszer sem zavarja fel a nézőt az ismétlődő mozgások bűvöletéből. Az út, a körkörösség, a kapcsolatok keresése, a hagyomány, a családban megélt tapasztalatok, az apa-fiú, anya-lány és férfi-nő viszonyok, őseink öröksége, találkozásaink velük mind olyan, szinte minden más téma fölé emelkedő archetípusok, amelyek biztosan megszólítják az erre időt szánó látogatót. A videók szereplői csak egy esetben, egy pillanatra találkoznak, de talán sokkal fontosabb, hogy a néző találkozzon velük, s rajtuk keresztül saját találkozás-élményeivel.


Közhely-reflexiók

Florin Ștefan a Kolozsvári Iskola meghatározó festőművésze, a Kolozsvári Művészeti és Design Egyetem tanára, a Spațiu Intact (lefordítva azt jelentené: Egységes tér) kurátora. Jóvoltából Valérie Mréjen, francia írónő és videoművésznő munkáit láthatjuk itt. Kedves ellentmondás, hogy a galéria nevével ellentétben ez az egyetlen – szükségszerűen – felosztott terű kiállítás, mert a két tér-részben külön videoművek futnak. A La Peau de l’ours és a kiállítás címadója, a Voilà c’est tout interjúfilmekben gyermekeket és kamaszokat hallunk az életüket meghatározó kérdésekről beszélni, ezek egyenként banálisnak tűnnek, sorozatban viszont magukkal ragadóak. Mréjen legjobb videói mégis a legeldugottabb fülkében lejátszott videók: ezek a közhely kérdését tárgyalják a szerelem témáján keresztül, az első kettőben képeslapokat állítva feszültségkeltő párhuzamba egyszerű történetekkel és párbeszédekkel, a harmadikban pedig egyetlen párbeszédbe sűrítve az ismert szakítási közhelyeket, minden mondatban más szereplő nevét említve. A közhelyek, ha felsorolják őket, a reflexióban új értelmet nyernek, besűrűsödnek, ezt példázzák Mréjen szerelemről szóló videoművei is. 

Látogatók Valérie Mréjen kiállításán, részlet a Capri című videóból   Fotó: YAP Studio

A Köz-ponttal történt első találkozás kapcsán is feltornyosul az ember fejében egy sor klisé. Például, hogy a kettő több, mint az egy (az Ecsetgyár mellett ez már a második kortárs művészeti központ a városban) és hogy varietas delectat (gyönyörködtetően sokszínűek a kiállítások). Vagy az, hogy a gyakorlat teszi a mestert (annak, aki már megtapasztalta, hogyan kell egy ilyen központot működtetni, másodjára már könnyebben megy), és hogy a jó kezdet fél siker. Erről szól a bejárat mellett elhelyezett videó is, ezen Sungjæ Kim felgyorsított dokumentumfelvételei láthatóak a Köz-pont renoválásáról, annak minden fázisáról, az üres tértől a benépesített galériákig. A lépcsőházban és a nagy terekben még mindig erősen érződik a festékszag. A fémvázas tetőablakon beáramló napfény és meleg elgondolkodtat, vajon elviselhető lesz-e a hideg télen, de már lehet tudni, a Köz-pontban, ahol ezek a kiállítások javarészt július végén bezárnak, az életet nyárra és őszre, az új kiállításszezonra is tervezik. Augusztus 10-én négy kiállítás nyílik: a Sabotban Joe Fletcher Orr, a Barilban a spanyol Cristina Garrido kiállítása, a Bázisban Veres Szabolcs, Betuker István és Sasha Bandi Summer Show-ja lesz látható, október elejére pedig Asztalos Zsoltnak terveznek kiállítást nyitni. A Camera galériába Karel Verhoevent harangozták be augusztusra. Bár a Köz-pontnak kialakulóban van még a saját weboldala, jól működő Facebook-oldaláról tudni lehet, hogy vasárnap és hétfő kivételével minden nap délután négytől hétig látogatható.

Valérie Mréjen: Capri   forrás: vimeo.com

Kapcsolódó tartalmak:

Rieder Gábor: A kolozsvári sikertörténet, Artmagazin, 2012/2. 20–24. o.