Ezt már kérdezték tőlem, s már akkor sem akartam erre válaszolni, maradjunk annyiban, hogy a gimiből Bódy Gáborral volt egy közös barátunk, ő kezdte el használni, s terjeszteni azokon a helyeken, ahová akkoriban jártunk, s mára félig-meddig művésznévként használom.

 

 

 

Az általános iskolában fedezte fel a rajztanárom. Az ember ilyesmit nem vesz észre magától, de hát a többiek is mondták, hogy hű, de ügyes vagy, rajzold le! Ehhez a rajztanáromhoz jártam szakkörbe is, és az ő javaslatára felvételiztem a Képzőművészeti Gimnáziumba, s hát azóta végül is egyenes a pályám.

 

 

 

Azért egy-két „nagy név" mögöttem is állt, mindig figyeltem arra, milyen irányba fejlesszem a képességemet, de már a főiskolán is azt éreztem, hogy kész vagyok, tudom az utam, a programom. Már 1972-ben fotórealista képeket festettem. Ilyen értelemben én valóban nem említek mestereket, mert konkrétan nem volt olyan, akitől ezt tanultam volna.

 

 

 

Nem nagyon lehetett oda bevinni avantgárd ötleteket, de láttam, hogy a fotórealizmus nem ütközik az akadémikus tanítással, úgyhogy sikerült ezt becsempésznem. Igaz, nem fogadták kitörő lelkesedéssel, de nem is tettek ellene. Az is igaz, hogy ezt az egész avantgárdhoz való kötődésemet az iskola nem fejlesztette, ezt nem nagyon lehetett. 1979-ben, amikor kivonult a főiskolások egy csoportja, s a Rózsa presszóban rendeztek kiállításokat, lett is belőle kisebb botrány, de aztán az is elcsendesedett.

 

 

 

Egyet nem nagyon tűrt: a politizálást, rúgtak is ki egy-két embert. Én sem szerettem volna viszontlátni a nevemet a „ne folytassa tanulmányait" listán, s persze olykor be voltunk rezelve.

 

 

 

Szerintem lehetett, de azt már a hatvanas években megtanultuk, hogy nem lehet politizálni. A restaurátor szakról, ahol kezdtem, engem is eltanácsoltak, túlságosan kilógtam onnan. Tanáraim javaslatára egy év kihagyás után a reklámgrafika szakon folytattam tanulmányaimat.

 

 

 

Ez Amerikából indult 1968-1970 körül. Divat volt akkor, és elég széles volt az a kínálat, amelyből választani lehetett. Ma mintha nem lennének ilyen nagy „durranások", amelyek mellé szívesen állna az ember. Egyszerűen tetszett az ötlet, lefesteni egy fényképet. Ráadásul a főiskolán azt tanították, hogy csak ilyet ne készítsünk! Nekem jó poénnak tűnt, volt valami frissesség benne.

 

 

 

Pontosan. Itt igazából a minőség számít, mennyire tudsz hű maradni a fotóhoz, és technikailag hogyan tudod megoldani. Sok művészt ismerek, akik ezt alkalmazzák, nézem a képeiket, és nem hasonlítanak egymásra, tehát mégis be lehet vinni valamit az egyéniségből. Olyan, mint amikor modellt kell lefesteni, a végső megoldás mégis ezerféle lehet. Az is számít, mennyi időt tesz bele az ember, fontos a precizitás.

 

 

 

Nagyjából hármat. Lehet, hogy túl nehéz és lassú technikát választottam. Látom a többieket, akik gyorsabban dolgoznak, azt hiszem, én is tudnék, de szeretem, ahogy alakul a kép, van valamilyen sajátos íze. Attól, hogy több réteget viszek föl, nagyon finom lesz, egészen más matériájúvá válik. Igaz, kicsit lassabb, de szeretem, főleg amikor látom a végeredményt.

 

 

 

Ott kanyart vett az életem, hisz ez többek között a Vető Jánossal való időszakom volt.

 

 

 

Sohasem beszéltük meg, hogy mit fogunk létrehozni. Ott volt az üres vászon, valamelyikünk elkezdte, s húzott egy vonalat, a másik egy újabb vonalat, olyan volt, mint egy beszélgetés. Ha Vető kéket rajzolt, én pirossal válaszoltam, a körre háromszöggel, elbeszélgettünk a képen belül.

 

 

 

Az is maradt. Ez volt művészetem legjátékosabb korszaka, sokszor gondolok rá nosztalgiával. Most nagyon súlyos dolgok foglalkoztatnak, azok könnyed, felelőtlen dolgok voltak. Nem kellett izgulni, hogy elrontod, s nem kellett fegyelmezetten dolgozni.

 

 

 

Hát a nagyon szoros barátság, meg a közös munka is addig tartott, amíg el nem kezdtünk problémázni a képeken. Attól a pillanattól kezdve lassan elkezdett felbomlani a közös munka. Ameddig feltétel nélkül elfogadtuk egymást, jól működött, aztán már nem.

 

Visszatérve az FMK-ra, rendkívül fontos része volt az életemnek. Hihetetlen, ki mindenki járt oda, ott ismerhettél meg mindenkit. Ma nem tudok ilyen helyet. Szórakoztató volt, csak kellemes emlékeim vannak, sokat utazhattunk, benne voltunk a Magyarországot képviselő avantgárd csapatban, s akkor kezdődött, hogy Nyugat-Európában el lehetett kezdeni kiállítani, szóval nagyon jó korszak volt. Nem eladásra készítettük a képeket, nem megélhetési művészetet csináltunk. A klubban valóban sokat állítottunk ki, amit a szakma láthatott, s ez nagyon fontos volt. Nekik készítettük: a barátoknak és a szakmának.

 

 

 

Igen, mindenki figyelte a nyugati történéseket, próbálta követni. Ezekhez az izmusokhoz szerveződtek elég laza szövetű csoportok. Mindenki csinált mindent, belekóstolt sokfélébe. Galántai György az FMK-ban sokszor kért fel embereket, hogy valamilyen koncepció köré hozzanak létre kiállítást. Ilyen volt például a Művészkönyv, vagy Erdély Miklós Möbius-kiállítása, ahova mindenki möbiusokat hozhatott. Érdekes volt, és tulajdonképpen nagyon hiányzik.

 

 

 

Talán Glasgow volt a legfontosabb. Az ott élő magyarok mesélték, hogy emberemlékezet óta (tán a harmincas évek óta) magyar festők ott nem állítottak ki. Megjelent a rádió, a sajtó, különleges eseménynek számított. Nagyon nagy különlegességnek számított, hogy az akkori kommunista blokkból tizenhat magyar művész megjelent ott.

 

 

 

Igen, ez is a Vető-időszak volt. Gyors rajzokat akartam készíteni vastag fekete filctollal, s olyan könnyedséggel, mint amilyen a kínai művészetből ismert, néhányvonalas, de mégis nagyon karakteres stílusban. S egyszer csak elkezdett dőlni belőlem ez az öltönyös fazon, különböző fejekkel. Kicsit politikai hangulatú rajzok születtek: a kalapácsfejű például, de hát ezerféle volt. Aztán jöttek azok a figurák, amelyeknek pálcikalába volt, s a testük vagy hasáb, vagy gömb. Kezdetben ezek csak skiccek voltak, de néhányból szobrot is készíttettem. Ezek egy kiállításon is szerepeltek, aztán talán elpusztultak, nem tudom, mi lett velük.

 

 

 

Két-három éve elkezdtem bekeretezni őket, jó hogy vannak, ezek még harminc év után is jók. Egy egész kiállításnyi anyagot állítottam össze belőlük.

 

 

 

Már a nyolcvanas évek elején izgatott a buddhizmus, ekkor még nehéz volt irodalomhoz jutni. Valahol a város szélén volt egy Buddhista Misszió nevű társaság, ők adtak ki ezzel foglalkozó könyveket. 1984-ben volt egy látomásom, s ekkor megérintett az Isten. Olyan mély benyomást tett rám, hogy attól kezdve nem kételkedtem, tudtam, hogy létezik. Megéreztette velem, hogy van. Onnantól istenkereső lettem. Minta mesében a legkisebb királyfi, aki el akarja hozni apjának az élet vizét.

 

 

 

Különböző fázisokon megy keresztül az ember, miközben Istent keresi. Én sem tudtam, hogy hol keressem. A buddhizmusról már korábban halottam, meg ott is vannak látomások a meditációkban, s gondoltam, ezen keresztül hamarabb találok magyarázatot a kérdéseimre. Négy évig csak ezzel a vallással foglalkoztam. Voltam egy beavatási szertartáson is, egy mesterhez is eljutottam. Majd hazajött Indiából egy barátom, Novák András, aki Krisnával ismertetett meg. Ő mondta: Lóránt, jó dolog a buddhizmusban való hit, de nincs annál fontosabb, mint Isten szeretete, az Isten iránti rajongó szeretet, s ez a legmagasabb szint.

 

 

 

Inkább fordítva, a képek nem kapcsolódtak ehhez ilyen szervesen, problémát inkább az jelentett, hogy innentől milyen képeket fessek. Úgy éreztem, kezdi elvenni a szabadságomat. Azt éreztem, avantgárd sem lehetek már, ha a szabályokat betartom. Amikor krisnás voltam nem ittam, nem dohányoztam, a baráti kör kezdett leszakadni, elmaradni. Magamra maradtam, s nem tudtam, merre tovább a művészetben.

 

 

 

Nem fogadták túl jól, talán azért, mert kevés hívő volt közöttük. Talán nem baj, mert úgy éreztem, el kell szakadnom. Időre volt szükségem, s nagyon erős volt a belső vágyam, hogy megtaláljam azt, amit keresek.

 

 

 

Az akkori készségem inkább a koromhoz képest jelentett érettséget. Nem éreztem, hogy a főiskolán még nagyon tudnék fejlődni. Hogy most? Hogy most úgy érzem-e, hogy kész vagyok? Hát nem. De ez olyan, mint Faust, aki azt mondja: „Most itt állok tudatlanul, mint mikor munkámhoz fogtam."