Az a bizonyos fa

Talány a Kádár-kori Ligetben lll. rész

Török András

A dolgok állása szerint hamarosan eltűnik a Liget abban a formájában, ahogy többségünk már gyerekkora óta ismeri. De akármilyen szedett-vedett kinézetű, gondozatlan, sőt viharvert néhol, azért szeretnénk emléket állítani neki, hogy amikor már látványos lesz, mozgalmas, tele turistával, elő lehessen szedni a megfakult Artmagazinokat, merengeni a régi szép időkön, búsulni, miért is nem sétálgattunk többet az akkor még elhagyatott részeken. Sorozatunk harmadik részében hivatásos útikönyvíró ered egy ligeti rejtély nyomába. Szülővárosának szenvedélyes népszerűsítője, a helybélieknek is melegen ajánlott, több kiadást megért Budapest könyv szerzője állít emléket a Liget egyik különös fájának.

Screenshot 2022 03 02 at 17.53.55
Az Olof Palme-ház a Városligetben, a bejárati lépcső előtti fával, © Artmagazin © Fotó: Simon Zsuzsanna

 
Azt a bizonyos fát a Ligetben először tízéves koromban láttam meg. A cifra ház előtt állt, ahol az én szép fiatal mamám bérelszámoló volt, miközben estin jogi egyetemre járt. A házzal kapcsolatban az égvilágon minden különös volt. Először is a formája. Széles lépcsőn lehetett felmenni óriási kapujához. Kifigyeltem, hogy a kapu tetejének bal és jobb oldalán egy-egy meztelen nő üldögél. A cégtáblára ez a különös név volt kiírva: Képzőművészeti Kivitelező és Iparvállalat. A mamám elmagyarázta, hogy két nagyon különböző dolgot csinál ez a vállalat. Egyrészt szobrokat (a kőszobrokat itt, ebben a házban, a bronzszobrokat egy másik helyen), valamint maketteket, elsősorban gyártelep- maketteket, például amikor eladnak egy-egy üzemet a Közel-Keletre, akkor a megrendelők, általában nem különösebben iskolázott politikusok, ebből értik meg, mit vesznek.
Azt hiszem, ez volt a legelső épület, amit életemben először igazán tüzetesen szemügyre vettem. Sárga téglával volt burkolva, de sok csillogó kerámiadísz is volt rajta. Grandiózus, de ütött-kopott volt az egész. Voltak rajta szoborfülkék, de nem voltak ott szobrok. Mintha félbemaradt volna a felújítása.

Volt, hogy iskola után bementem anyámhoz, hogy ne legyek otthon egyedül, és nyaranta is gyakran töltöttem ott fél vagy egész napokat. Talán százszor is jártam ott. A címe is furcsa volt: Vorosilov út 115. A nevet aztán 1961-ben hirtelen Népstadion útra cserélték le, emlékszem a szüleim értetlen sustorgására. A marsall nyilván túl közel állt Sztálinhoz, ő is sztálintalanítás áldozata lett. Az igazgató neve is különös volt. Így hívták: Poldauf Medárd. A nevét a mamám mindig kicsit sajnálkozva ejtette ki, mintha ezt tette volna hozzá: „szegény, hogy hívhatnak valakit így!”. Egyébként nem emlékszem, hogy bármi érdemi információt mondott volna róla otthon. Az internet nem sokat árul el róla, egy Kismarosról szóló helytörténeti könyv szerkesztésén kívül ma nem találni semmit. (A kismarosi helyi lap egy közelmúltbeli számában ifj. Poldauf Medárd halálhírét közlik.)
 
A Képzőművészeti Kivitelező Vállalat székhelye, 1967
 
Hogy végre rátérjek arra a bizonyos ligeti fára, a KKIV épületével kapcsolatban volt még egy furcsaság. A főbejárathoz vezető lépcső előtt ott állt egy jól megtermett fa. Ez már kisfiú koromban is elgondolkodtatott. Ki az a marha, aki egy lépcső elé ültet fát? Biztos voltam benne, hogy senki… De annyit már tanultam a rövid életű környezetismeret tantárgyból, hogy a magokat szétszórja a szél, és véletlenül kicsírázhat bármelyik mag. Na de hogy maradhatott meg? – egy lépcső előtt kihajtó fácskát nyilván kitépne egy gondnok vagy a hegyes bottal járőröző parkőr… nem mondhatnám, hogy nagyon izgatott a dolog, csak egyike volt egy kisfiú ezer és ezer megválaszolhatatlan kérdésének.
Három év múlva, hetedikes koromban, amikor egy tanárjelölt jelent meg a Váci utcai általános iskola 7. z osztályában (így jelölték a zenei tagozatos osztályokat), és azt mondta, hogy városnéző szakkört szervez, azonnal jelentkeztem. Nem mintha a város különösebben érdekelt volna, Budapest (vagy bármi, a kalandregény- olvasáson kívül), de ösztönösen vonzódtam ehhez a csinos, meleg tekintetű, jó szagú fiatal nőhöz. A mamám ekkor már nem a Ligetben dolgozott (bár örömmel maradt volna a jogi diploma után is, de hát egy ilyen kis céghez elég volt egyetlen jogász, és ő még messze volt a nyugdíjtól). Akkor már a város másik részére, egy betonelemgyártó céghez bumlizott majdnem egy óráig a tömött buszokon.
 
A 1885-ös Országos Általános Kiállításra készült Műcsarnok épülete (tervezte: Kauser Gyula és Pfaff Ferenc) a későbbi Magyar Alkotóművészek Háza, 1885? 1896? 1907?
 
Egy nap a városnéző szakkörrel a Ligetbe mentünk. Akkor jó része pazarló módon zárva volt. Itt rendezték ugyanis minden tavasszal néhány napig a Budapesti Ipari Vásárt (csak később változott a neve BNV-re). Az év többi 52 hetében az óriási terület zárva volt. X (rettenetes, de a neve nem maradt meg bennem, csak a sugárzó személyisége) elmesélte sétálás közben, hogy ennek a kiállításnak két előzménye is volt. Az első, amikor 1885-ben Országos Kiállítást rendeztek, hogy bemutassák az ország hirtelen nekilódult fejlődését. Több akkori épület részben vagy egészben megmaradt. Egyet meg is nézünk majd. És meglepetésemre odavezetett minket a mamám volt munkahelyéhez. Elmesélte, hogy ez volt eredetileg a Műcsarnok – képeket mutattak be a belsejében –, azért terveztek hozzá ilyen nagy ablakokat. Később megépült a mai Műcsarnok, az 1896-ban megrendezett Millenniumi Kiállításon (ez volt az Ipari Vásár másik előzménye) pedig ez lett az Egészségügyi Csarnok. 1907-től kezdve itt működött a Fővárosi Múzeum. Felhívta a figyelmünket, hogy a tető alatti díszes sávban híres festők portréja látható, név szerint is említett néhányat: Raffaello, Michelangelo, Leonardo da Vinci. X akkora hatással volt rám, hogy hazáig ismételgettem a neveket, rohantam a lexikonhoz. És nagyon szégyelltem, hogy magamtól nem vettem észre az arcképeket. Arra is emlékszem, hogy azt is ekkor tudtam meg, hogy mind a két háború idején hadikórház volt az épületben. Hogy most mi van benne, őszintén szólva nem tudom, mondta félszeg mosollyal. (Ezért külön szerettük – tanárainkkal ellentétben mindig megmondta, ha valamit nem tudott.) Ekkor eljött az én időm: elhadartam, amit tudtam a bent folyó tevékenységekről, és felajánlottam, hogy elintézem a bejutást, feltéve, hogy a régi portás van szolgálatban, akit jól ismertem. De itt felsültem, mert Szabó bácsi az igazgatói engedélyt firtatta. Valószínűleg meg se ismert. Leforrázva kullogtam vissza a csoporthoz. Próbáltam szóba hozni a lépcső elé nőtt fa ügyét, de ez nem érdekelt senkit. Már a Millenniumi Kiállításról folyt a szó, hogy azzal tele volt az egész Liget, hogy azért épült a kisföldalatti, hogy a sok érdeklődő könnyen kijuthasson. (Az első utas maga Ferenc József király volt – tette hozzá –, aki ez alkalommal kegyesen hozzájárult, hogy az egészet róla „Ferenc József Földalatti Vasútnak” nevezzék el.)
Hogy nyolcadikban is folytatódott-e a városnéző szakkör, sajnos nem tudom felidézni. Akkor már a gimnáziumi felvételi tartott lázban, a néhány száz méterre lévő nagy hagyományú reálgimnáziumba készültem. Hárman voltunk jó barátok az osztályban, már évekkel azelőtt mindannyian felírtuk egy fecnire: „Gépészmérnökök leszünk”, és ünnepélyesen elástuk a Petőfi tér egyik bokra alatt – oda hordtak minket levegőzni.
 
A nyolcéves Török András édesanyjával, 1962
 
Az egykori Reáltanoda matek–fizika szakára be is jutottam, de az istennek se tudtam matematikából a legjobb tíz közé kerülni – a fizikáról inkább ne is beszéljünk. Így aztán a humaniórák felé fordult az érdeklődésem, történelem szakra jelentkeztem a bölcsészkarra, és elsőre fel is vettek. Akkor még nem tudtam, hogy Budapest története ennek a stúdiumnak a része. Ha mégis, akkor talán nem teszek ekkora vargabetűket: nem akarok nagy műfordító, angol nyelvtanár, világhírű festő, gazdag galériatulajdonos, színházi fotográfus és dramaturg, külföldi egyetemi program oktatója lenni. A fordulópont, egy nagyra törő Budapestről szóló útikönyv ötlete 1986 tavaszán született meg, amikor nászúton jártam Bécsben, és megtapasztaltam, hogy egy útikönyv nemcsak unalmas, dicsekvő, esetleg birodalmi hangvételű lehet, hanem személyes, szarkasztikus is. Ekkor ugrottam fejest a gazdag, nagy múltú budapesti helytörténeti irodalomba, akkor lettem mások szakmunkáinak boldog fosztogatója.

Mintegy két és fél évtizedig csak futólag láttam a házat, amikor lányaimat a KRESZ-parkba hordtam szabályokat tanulni, és mindig úgy intéztem, arra kerüljünk egyet. Mikor 1993-ban újra beléptem a házba, már híre-hamva sem volt az egykori szocialista állami vállalatnak, most már mindenki Palme-háznak hívta, mert 1986. február 28-án egy orgyilkos lelőtte a Magyarországon is hallatlanul népszerű svéd miniszterelnököt – és a volt Műcsarnok előtti sétányt egy év múlva róla nevezték el. (Addig ezt a részt is Népstadion útnak hívták.) Amikor újra beléptem, megint kiállításokat rendeztek, a Műcsarnok a nagy felújítás alatt itt húzta meg magát.

Ekkor láttam meg újra a nagy fát. Elhatároztam, hogy alaposan utánajárok az épület történetének, kikérdezem a még élő tanúkat, akár Poldauf Medárdot is beleértve. Csakhogy nem sokkal ezután egy szirénhangnak engedve politikai szolgálatba álltam, és négy éven át időmet enyhén szólva nem én osztottam be. Akkoriban kisebb dolgom is nagyobb volt ennél. 2002-ben, amikor Saly Noémival megalakítottuk a Nagy Budapest Törzsasztalt, az egyik álmom az volt, hogy a tagokkal szellemileg összekapaszkodhatunk, és bármit bármikor meg lehet tőlük kérdezni. Akkor is eszembe jutott a fa.
A rejtély megoldásához azonban még valami kellett. 2010. augusztus 20-án megindult a Fortepan fotóportál. Hónapokon belül szenvedélyes használója és segítője lettem. Valamikor 2012 tavaszán valamilyen városligeti képet kerestem, amikor egyszer csak elém került egy kép az épületről. 1900 van megadva dátumnak, de talán csak azért, mert annál régebbre nem tud visszanyúlni az időcsúszka. A főbejáratnál nyitva, alatta több létra: itt bizony a nyitás előkészületei történnek. 1885, az elkészülés, 1896, az Egészségügyi Pavilon vagy az 1907-es Fővárosi Múzeum megnyitása előtt vagyunk. Hanem az ominózus fa nem látható sehol!
 
A hátrafelé néző lépcső mellett az egykori Pesti Német Színház homlokzatát díszítő szobrokkal, 1936
 
Ám valami nem stimmelt a képpel. Néhány perces nézegetés után rájöttem, hogy hiányzik az épület előtti Stefánia út széles aszfaltcsíkja. Bizony! Az épületet hátulról látjuk! Sőt. Eredetileg a főbejárat és az oda vezető lépcső is arrafelé nézett! Alighanem az ostrom utáni helyreállításkor változtathatták meg az irányt, és akkor már ott állott a kifejlett, méretes fa. A lépcső kicsit kényelmetlen, mert csak egy ennyire meredek fajta fért el – éppen a fa miatt. De hát miért nem vágták ki? Az ötvenes évek végén a környezetvédelem mint olyan, errefelé nem létezett. (A Városligetből széles sávot vettek el, hogy legyen hol felvonulni. Ugyan mi volt ehhez képest egyetlen fa?) Vagyis a lépcső előtti fa rejtélyének egy része még megoldásra vár. Még nagyobb rejtély, hogy mi lesz az épület hosszú távú, lehetőleg fenntartható funkciója.

Megkérdeztem Simplicissimus barátomat, milyen funkciót szánna neki. Ő kávéházat és éttermet helyezne el benne, és mellékesen egy könnyed, multimédiás Liget-történeti múzeumot. Ahol meg lehetne nézni a Liget kétszáz éves múltjának minden darabkáját. Amíg az emberek várnak az ételre/italra, mindenki, minden egyes asztalon turkálhatna a Liget történetében.
Ennél én se tudok jobbat.