Innentől következik egy villámgyors pártkarrier. Pénztelen és dologtalan képzőművészként beállt a VI. kerületi pártszervezethez vállalati dekorációt tervezni és előadásokat tartani. Előbb pártnapi előadóként dolgozott, majd kerületi agitprop titkárrá avanzsált. Gyűltek a kapcsolatok és az ideológiai tudás. 1947-ben lemondott, hogy végre az alkotásnak szentelhesse magát, de a Párt nem engedte: megbízták egy kultúrpártiskola megszervezésével, majd két év múlva berendelték a központba. Végül a frissen megalakított Népművelési Minisztérium Képzőművészeti Osztályának vezetőjeként ért a csúcsra: ő lett a képzőművészeti élet legfőbb funkcionáriusa. Fölötte már senkit nem érdekelt igazán ez a művészeti ág, alatta viszont tombolt a klikkharc. (Idézi a mikszáthi bonmot-t, miszerint az osztályvezető a miniszter „duplanadrágja”, amit azért húz, hogy ne neki fájjon, ha ütik.) Redő finnyás Aba-Novák-tanítványként turkált a művésztársadalomban, irtózott a vakbuzgó szektás kommunistáktól, támogatta a Gresham-kör kiválóságait. Talán a Kádár-kori hivatalos felejtésdoktrína teszi, talán Redő tényleg annyira naiv és sztoikus volt, ahogy írta, de egy sor erejéig sem reflektál a kor kafkai horrorjára. Kedélyesen konyakozik a minden ízében diktatórikus Révaival, sóhajtozik a szovjet akadémikusok ellenszenve miatt, össze se rezzen, mikor éjszaka csönget be hozzá egy ÁVH-s ezredes vagy mikor három hét kényszerpihenőre küldik Galyatetőre. Hálás a titkárának, aki kiutálta a minisztériumból, mert ahogy flegmán megjegyzi, „ha ott maradok, valószínűleg mentem volna felfelé a ranglétrán (...) vagy becsuknak engem is, mint sok mást, vagy valami fenemagas funkcióból mentem volna nyugdíjba, és megfosztattam volna attól a gyönyörű harminc esztendőtől, amit a művészi alkotás nyújtott” (172. o.). 

Míg a minisztériumban dolgozott – két-három év leforgása alatt – megszületett a magyar szocreál képzőművészet és a több évtizedig funkcionáló infrastruktúra, a Szövetségtől az Alapig. De erre túl sok szót nem veszteget, annál többet arra a feszengésre, ahogy megpróbált semmihez sem értő naivaként elevickélni a hivatalnoklét és pártmunka Szküllái és Kharübdiszei között. (Azért így is ritka értékes forrás a könyv az ötvenes évek alig kutatott első éveihez!) Miután a minisztérium komoly káderhiánnyal küszködött, szó sem volt a visszavonulásáról. A galyatetői üdültetés után újabb utasítás jött Révai Józseftől: kinevezték a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának. Itt már csak nem is tiltakozott, hanem megpróbálta latba vetni minden hivatalnoki tapasztalatát, és jó igazgatóvá válni. Mivel rájön, hogy közvetlen elődeit – Csánki Dénest és Oltványit – a szakmai stáb lenézte, ezért kiállította a csarnokba a legendás előd, Petrovics Emil bronzportréját. Amúgy is végtelenül barátságosan viselkedett a művészettörténészekkel, elnézte nekik tudományos hóbortjukat és reakciós nézetüket (Aggházi Mária eleve közölte, hogy ő a klerikális reakciót képviseli, Vayer Lajos – egy jelentés szerint – vasárnaponként misére járt, Balogh Jolán pedig nem volt hajlandó bejárni a reformáció ünnepén). 

A múzeumi fejezet sokkal szórakoztatóbb és anekdotikusabb, mint az előző. Redő jókedvűen emlékezik vissza a haszontalan pártszervezetre, ami csak ostoba teremőrökből állt, vagy arra, hogy az előző gazdasági igazgató – volt papírkereskedőként – a maradványpénzek felhasználásával milyen tetemes raktárkészletet halmozott fel WC-papírból és gemkapcsokból. Esetleg arra, hogy miként védte meg a modern magyar állandó kiállítást az ideologikus támadásoktól, tanácstalanul tárva szét a kezét, hogy egy múzeum csak a rendelkezésére álló anyagból válogathat. És ha az formalista, hát akkor formalista! Dicséretére legyen mondva, hogy még a szirénázó autóval érkező szovjet főhatalommal, Vorosilov marsallal szemben is megvédte örök mesterét, Aba-Novák Vilmost. Próbálta modernizálni az intézményt, új telefonnal és megreformált őrséggel, de arra már minden bizonnyal csak ő emlékezik vissza nosztalgiával, mikor piros nyakkendős úttörő küldöncök szaladgáltak a folyosókon. 1955-ben mindenesetre megérett benne az elhatározás, és felmondott. Pár évig még az Iparművészeti Főiskola párttitkáraként és a marxista esztétika előadójaként forgolódott a közéletben, de végül teljesen visszatért az alkotáshoz.