hanem a mi szép és szomorú életünket is." (Tamás Henrik visszaemlékezései)

 

 

 

Ha megpróbálnánk meghatározni a Tamás Galériát, akkor azt kellene mondanunk, hogy a két világháború közötti Magyarország kultúrájának „intézményesült alternatív" közege lévén, fontos szerepet töltött be a magyar művészeti progresszió, vagy éppen a „hagyományosan" jelentős művészek bemutatásában. Szinte mindenki kiállít itt, akikre a mértékadó művészettörténeti összefoglalások hivatkoznak majd. A pécsi múzeumban, Nagy András által a galérista mellett a művészetpártoló, a műgyűjtő, a kultúraszervező-menedzser, és nem utolsó sorban a családapa is megidéződik. Eset és történet egymást feltételező tényezőinek keresztmetszetében rajzolódik ki a Tamás Henrik-"jelenség". 

 

A célt a kiállítás és a kísérő kiadvány együttesen valósítja meg. A műgyűjtemény önmagában nem tenné érzékelhetővé a föntebb említett szerepekben is megnyilvánuló embert. Mégis, képeken keresztül kell megragadnunk az alakot, s ekkor a pécsi Múzeum Galéria falain retrospekcióvá oldódik mindaz, ami Tamás Henrik életében misszió, kaland, szenvedély, vagy az élet mélyebb rétegeiből eredő önmeghatározás vágya volt. A végeredményt látjuk, egy ember életének kristályos képződményét - és régóta raktárakban szunnyadó remekműveket. Az egymásból nyíló, szobaszerű tereket a kiállításrendezői gondolat hozta mozgásba oly módon, hogy a galéristához közelebb-távolabb álló művészeket koncentrikus körökben rendezte el az előcsarnokba tételezett origó körül. A középpont Rudnay Gyula Tamás Henrik portréja és Mészáros László a Tamás gyerekekről mintázott szoborportréi állnak. A Tamás házaspár a II. világháborúban vesztette el mindkét fiát, és az ötvenes évek végén, az ő emlékükre adományozták gyűjteményüket a Janus Pannonius Múzeumnak.

 

 

Az előcsarnokból nyíló terek Mednyánszkyhoz, Rudnayhoz, Kosztához és Nagy Istvánhoz vezetnek, azokhoz a művészekhez, akikhez Tamás személyes ízlése szerint is legközelebb állt. Szerette Rudnay fény-árnyék kontrasztjait, témáinak a „magyar röghöz" kötött valóságát, és ebben a szellemben, nagy energiákkal szervezte szerződtetett festőjének külföldi kiállításait. Tamás Kállaival mondhatná együtt: „De én mégis az összefüggést keresem inkább, mely az egyéniségeket közösen determináló társadalmi és nemzeti foglalathoz vezet."

 

A gyűjtemény többi darabja a centrumtól haladva a csendélet, a táj- és zsánerfestészet szép darabjait sorakoztatja fel, többek között Bene Gézától, Szobotka Imrétől, Vaszkó Ödöntől, Basch Andortól, Bornemisza Gézától.

 

Ahogyan egykor gyűjtő és gyűjtemény egymást feltételezte, úgy tartozik össze ma a tárlat és az azt kísérő kiadvány (Tamás Henrik, Emlékezései művészekre, képszalonokra, a Tamás Galériára és Műgyűjteményre, Janus Pannonius Múzeum-MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, Pécs, 2004). Nagy András, a Janus Pannonius Múzeum művészettörténésze volt a kutatás és a kiállítás szervezője. Tamás Henrik visszaemlékezéseit, kiállításainak dokumentációját aprólékos filológiai munkával, a kritikus-elemző kívülállásának megtartásával olyan szövegkorpusszá tette, amelyet a téma iránt érdeklődők és kutatók nem nélkülözhetnek.

 

„Én a dolgoknak csak a hátterét festem meg (...)" - írja emlékezései bevezetőjében Tamás. A „festett háttér" metaforája végigvonul Tamás Henrik írásán és a katalógust bevezető tanulmány szerzőjének is ez a kiindulópontja egy tágabb összefüggésben.

 

A „háttér" és „előtér" nagyon is reális terében válnak megfoghatóvá olyan mozzanatok és alakok - művészek, művészettörténészek, héroszok és svihákok -, amelyek nélkül a két világháború közötti művészet csaknem érthetetlen lenne.