A kiállítás azon művészek alkotásait vonultatta fel, akik személyesen vagy műveikkel vettek részt e kapcsolatok építésében. Ennek nyomon követését olyan dokumentumok tették lehetővé, amelyek között számos levél és levelezőlap sorakozik, de fellelhetünk fotókat, névjegykártyákat, egymás művészetéről szóló cikkeket, könyveket is.

 

Példaértékű e szempontból Maróti Géza és Eliel Saarinen építészek, Akseli Gallén-Kallela és Thoroczkai-Wigand Ede építész, valamint a finn mester és Körösfői-Kriesch Aladár valamint Nagy Sándor között kialakult barátság. Külön fontossággal bír Gallén-Kallela Koronghi Lippich Elekhez és Majovszky Pálhoz fűződő szívélyes viszonya. Bizonyára nem véletlen - és erre a kiállítás dokumentumainak olvasgatása során derült fény -, hogy a századfordulón Budapesten letelepedő fiatal finn szobrász, Yrjö Liipola (1881-1971) két házra lakott Koronghi Lippich Elektől.

 

Az Ernst Múzeum levéltárosi műgonddal összeállított kiállításán bukkantunk Alpo Sailo (1877-1955) finn szobrász Zempléni Árpád íróhoz szóló levelére az egyik tárló tanulmányozása során. Felsejlett, hogy Krúdy Gyula A tegnapok ködlovagjai című, a századforduló világát idéző portrésorozatában Zempléni Árpádról megemlékezve az író finn kapcsolatáról, valamint az általa népszerűsített „halszagú rokonság"-ról is szót ejt. Mikszáth Kálmán karcolatot szentelt a róla portrét készítő Alpo Sailo szobrászművésznek.

 

Fontos megemlékezni arról, hogy e két - Stróbl Alajosnál Budapesten iskolázott - finn szobrászművész az I. világháborút követő időszakban Finnországban eredményes gyűjtéseket szervezett az ínséget szenvedő magyar lakosság megsegítésére.

 

Talán szintén kevesek által ismert tény, hogy Budapest városvezetése felkérte Saarinent: készítsen ajánlást a székesfőváros rendezési tervéhez, majd a húszas évek elején Amerikában dolgozó Saarinen kérte fel a több évtizedes barátság jegyében Maróti Gézát, hogy vegyen részt az amerikai Cranbrook School kialakításában.

 

A két legnagyobb lélekszámú finnugor nép évszázadokon át idegen uralom alatt senyvedve - nagy veszteségek árán - tudta csak megőrizni saját nyelvét, ősi kultúráját és létrehozni nemzetállamát. A finn nép művészeti, szellemi örökségének és hagyományainak magas művészetté emelése volt az előzménye annak az átütő sikernek, amelyet 1900-ban a Párizsban megrendezett világkiállításon arattak. (Az Ernst múzeumbeli tárlat rendezői - szellemes módon - néhány olyan magyar festményt is elhelyeztek a kiállítás első egységeiként, amelyek egykor a párizsi világkiállítás magyar csarnokában szerepeltek.)

 

Az átütő finn siker objektív lehetősége úgy teremtődött meg, hogy az Orosz Birodalom párizsi bemutatkozásakor a Finn Nagyhercegség önálló épületet kapott. A Herman Gesellius, Armas Lindgren és Eliel Saarinen építészek által tervezett kiállítási pavilon központi termét Akseli Gallén-Kallela (1865-1931) mellett Pekka Halonen (1865-1933) és Gabriel Engberg (1872-1953) festőművészek a finn népi eposzt, a Kalevalát megelevenítő freskói díszítették.

 

A magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium művészeti ügyosztályán a századfordulón dr. Koronghi Lippich Elek (1862-1924) és dr. Majovszky Pál (1871-1935) személyében két művelt, európai kitekintéssel rendelkező szakember dolgozott. Az 1906-ban nyíló Országos Szépművészeti Múzeum képtárigazgatója, dr. Térey Gábor (1864-1927), aki tanulmányait Genfben, Londonban, Bázelben és Strasbourgban végezte, szintén komoly nemzetközi szaktekintélynek számított. Mindhárman arra törekedtek, hogy színvonalas művek jussanak a Szépművészeti Múzeumba, élve az Országgyűlés által jóváhagyott, a körülményeket tekintve hatalmas műtárgyvásárlási költségvetés lehetőségével.

 

 

Az állami vásárlások sem maradtak el. A vásárlási bizottság óvatosságát jelzi, hogy például a finnek esetében nem ismeretlen művészek, hanem a Párizsban díjazott - Gallén-Kallela, Jarnefelt, Engberg és Halonen - festők neveit vették fel a vásárlási jegyzékbe.

 

Keresztülvitték, hogy gróf Apponyi Albert, a kulturális tárca akkori minisztere, egyenesen Gallén-Kallelát kérje fel a válogatásra. A finn kontingens tizenkét alkotó hatvannégy művéből állt. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat szervezésében az 1906. évi Téli Nemzetközi Kiállításon, ahol sikerült egy jelentős - 310 műből álló - észak-európai kollekciót felvonultatni, amelyben a finnek mellett, svéd, dán és norvég művészektől is szerepeltek alkotások.

 

Gallén-Kallela tizenhét képpel szerepelt a Műcsarnok 1906 telén rendezett tárlaton, és elnyerte a kiállítás nagy aranyérmét, míg Eero Jarnefelt a kis aranyérmet kapta.

 

A díj átvétele céljából 1907 februárjában Gallén-Kallela Budapestre látogatott, és ekkor állapodott meg dr. Térey Gáborral arról, hogy a következő évben, mintegy ötszáz darab -egyedi és sokszorosított grafikai alkotásából- a Szépművészeti Múzeum 1906-ban átadott palotájában rendez kiállítást. A három hónapig nyitva tartó tárlat, a Gallén-Kallela baráti köréhez tartozó Thoroczkai-Wigand Ede belsőépítészeti tehetségét dicsérő - funkcionalizmusával és művészi egyszerűségével kitűnő - grafikai kiállítóhelységbe került.

 

Az 1908 januárjában megnyíló kiállítást, mint a korabeli híradásokból megtudhatjuk - a mai körülmények között is jelentős eredménynek mondható -, százezer látogató tekintette meg.

 

Sajnálatos, hogy hiába kerestünk méltató sorokat erről a Külföldi kiállítások Magyarországon 1900-tól a hatvanas évekig című, egyébként a francia irányultság pesti jelentkezéséről behatóan referáló, a Kieselbach Galéria megrendelésére készített áttekintésben. Reméljük, hogy nem indirekt módon a „kultúrharc folytatásaként", hanem terjedelmi okok miatt maradt ki az írásból a skandináv művészet egyedülálló budapesti seregszemléje, valamint Gallén-Kallela tömegeket vonzó egyéni kiállítása. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a sokoldalú Gallén-Kallela expresszionista törekvéseit értékelve, 1907-ben a drezdai Brücke művészcsoporttagjai meghívták a finn mestert maguk közé, aki ekkor több németországi kiállításukon is részt vett.

 

A „kultúrharcot" azért említem, mert Koronghi Lippich Elek, a finn-magyar művészeti kapcsolatok és a Gödöllői Művésztelep támogatója - mint Jurecskó László kutatásai feltárták - nem önként vált meg magas posztjától, hanem a művésztársadalom bizonyos körei által ellene indított nemtelen támadások hatására kérte felmentését, nyugdíjaztatását.

 

A botrány kirobbanására az adott okot, hogy a művészek egy csoportja azt indítványozta a Magyar Képzőművészek Egyesületének, hogy hívjanak össze ünnepi közgyűlést, amelyen dr. Koronghi Lippich Elek hivatali működésének 25. évfordulóját megünnepelhetik. A művészek nagy többsége ezzel nem értett egyet, és az 1910 decemberében megtartott közgyűlés több felszólalója súlyos vádakkal illette a jubiláns működését. Mind az akadémikus művészek, mind a francia irányultságú modern művészek fennen hangoztatták, hogy a minisztériumi ügyosztályvezetőnek távoznia kell. A jogi és művészettörténeti diplomával egyaránt rendelkező főtisztviselő, lemondva a köz szolgálatának örömeiről, 1913-ban adta le zárójelentését, majd felszámolva itthoni lakóhelyét önkéntes száműzetésbe vonult. Szülőföldjétől távol, Meránban halt meg.

 

Sármány Ilona egy írásában a konfliktus legfőbb okaként a nemzeti szecesszió jelentkezésének megkésettséget jelölte meg: „...A gödöllői művésztelep tagjai mellett az akkori kultuszminisztérium titkára, Majovszky Pál és a jelentős befolyással bíró Koronghi Lippich Elek miniszteri tanácsos alkották azt az igen szűk, de pozíciójánál fogva befolyásos kört, amelyik feltétlen híve volt a finn festőknek, és művészetükben követendő példát látott. Ugyanez a kör volt a magyar nemzeti szecessziós stílus támasza, a népművészeti ihletésű. Már akkor, 1908-ban nem is olyan modern szecesszió fő képviselője. Ők is ősi, népi, határozottan etnikai jellegű szimbólumokat kerestek Kalotaszegen, mint egy évtizeddel korábban a finn nemzeti romantika Karéliában. Amikor azonban a gödöllői művészek és barátaik a finn példára hivatkoztak, egészen más politikai és kulturális közegbe, történelmi fejlődésbe szerették volna átültetni a finn módszert, amit akkorra már a vezető finn építészek meghaladtak.

 

A századelő gyors stílusváltásai, művészeti kísérletei közepette a nemzeti szecesszió erőltetetten népies változata már megkésett volt, és nemcsak párizsi mércével mérve. 1908-ban Nagybánya festészete már szinte klasszikus, a »neósok« bontogatják szárnyaikat, és a piktúrában már a Nyolcak készülődnek. A finn képzőművészet aktuális tanulságait nem a gödöllőiek, hanem Kós Károly és a fiatal építészek csoportja kamatoztatja munkáiban...."

 

E témáról további érdekes részleteket olvashatunk a kiállításhoz mellékelt kétnyelvű katalógusban. A katalógus tájékoztat Gallén-Kallela magyarországi tartózkodásának legfontosabb eseményeiről is. Az ehhez forrásul szolgáló dokumentációs anyag java megtalálható az Ernst Múzeum tárlóiban.

 

Finnország svéd hatás alól mentes keleti területein, amelyek jelenleg Oroszországhoz tartoznak, őrződtek meg a finnek legősibb hagyományai. A népköltészet kincseinek gyűjtését a 19. század első felében Elias Lönnrot kezdte meg, aki eredményeit 1835-ben tette közzé, az eposszá kerekített Kalevala kiadásával. Gallén-Kallela is több utazást tett Karéliába (Karjalába). Ittlétekor a finn művészt erdélyi útjára többek között Edvi Illés Aladár festőművész, Thoroczkai-Wigand Ede építész és Majovszky Pál kísérte el.

 

Bánffyhunyadon, a helybeliek körében páni félelmet keltve, a finn sportember bemutatót tartott síelési tudományáról. Az addig hazánkban ismeretlen téli sport első apostolai Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor, illetve családjuk lett. A gödöllőiek tulajdonában megőrződött korabeli finn lécek és „sícipők" bemutatása az Ernst Múzeum kiállításán, valaminta két vezető gödöllői művész síelését megörökítő felvételek közzététele szintén olyan adalékok, amelyek által a kiállítás autentikus bensőséges hangulata erősödött. Budapesten kötött barátságot Gallén-Kallela földijével, Yrjö Liipola szobrászművésszel, akivel Kolozsvárott - egy felfokozott hangulatú vacsorát követően - birokra is keltek, hogy megismertessék magyar barátaikat a finn birkózás fortélyaival.

 

Gallén-Kallela, aki 1908-ban feleségével és két gyermekével mintegy három hónapig vendégeskedett Magyarországon, a feljegyzések szerint fontolóra vette, hogy egy ideig itt élnének nálunk. A Gallén-Kallela család végül mégsem Magyarországon telepedett le, hanem Európának hátat fordítva, 1909 tavaszán Kelet-Afrikába hajózott, és másfél évig Nairobi közelében élt.

 

Itt jegyzem meg, hogy a századforduló egy másik jelentős észak-európai művésze, a svéd Anders Zorn (1860-1920) festőművész - akivel Gallén-Kallela párizsi képzésük során barátkozott össze - 1885-ben járt Erdélyben, és a Toroczkó vidékén egy pár hetet nászútjából Nagyenyeden és Brassóban töltött.

 

Gallén-Kallela magyarországi tartózkodásának rekonstruálásához nem csupán a művész és leánya, Kirsti által készített visszaemlékezések nyújtanak segítséget, de fontos adalékokat találunk Yrjö Liipola magyarul is megjelent memoárjában. A látogatás további forrásául szolgálnak a Gallén-Kallela család Budapestről Finnországba küldött levelei, amelyek egyikében Mary Gallén-Kallela édesanyjának az alábbi módon jellemzi a magyarokat: „A magyarok borzasztóan kedvesek, de naivak - olyanok, mint a nagy gyerekek."

 

Gallén-Kallela és családja számára barátaik Fischer József építész délbudai műtermes lakását biztosították 1908-ban, ahol számos olaj- és vízfestményt, valamint rajzot készített. Olajképet festett gróf Zichy István festőről; Yrjö Liipola szobrászról; dr. Koronghi Lippich Elekről; Szilágyi professzorról; Kohner Adolfnéről és feleségéről, Maryról kettőt is.

 

Budapesti részleteket ábrázoló kisméretű festményvázlatok is kikerültek keze alól: A Gellérthegy a Duna-parti Korzó kávéház felől; A Duna-parti korzó; A Gellérthegy; Márciusi este a gellérthegyi Majovszky-villa kertjében; A Lánchíd oroszlánja.

 

Budapesten portrét rajzolt gyermekeiről, Jorma és Kirsti Gallén-Kallelá-ról; Zichy grófról, Maróti Géza építész-szobrászról és több ismeretlen személyről. E művek közül jó néhány, - részben finn magántulajdonból - egy évszázad múltán, most volt másodszor Magyarországon és az Ernst Múzeum kiállításán. A nekrológban, 1931-ben a hű barát Thoroczkai-Wigand Ede, az alábbi módon búcsúzik Akseli Gallén-Kallelától: „...Gallén 1890-ben - elég fiatal korában - illeszti be a Kalevalát, mint új elemet művészetébe. Ez adta a kulcsot ahhoz, hogy a bonyolódott művésztüneményhez, melynek Gallén a neve... Élethivatásul tűzte ki a Kalevala-eposz művészi megtestesítését alakban és színben. Vele kezdte, végezte életművét..." A Kalevala illusztrálásának ötlete Vikár Bélától (1859-1945) származik, aki 1904-ben Finnországban járva felkérte Gallén-Kallelát, hogy készítsen illusztrációkat a népi eposzhoz. Magyarországon jelent meg az első Gallén-Kallela által illusztrált Kalevala-részlet, Kullervo énekei címen, amelynek egy példánya szintén a tárlóba került.