Az érzékiség és az anyag – megnyitóbeszéd

Dr. Kérchy Anna

Drozdik Orshi 1975 óta foglalkozik a női lét társadalmi, lélektani és művészeti vonatkozásaival. Életművének fő ívét a „nemi szerepek örökségét” megkérdőjelező vezérmotívum rajzolja: munkássága folyamatosan megújulva kezdi ki a maszkulin hegemón rendet, sokrétűn felforgatva a politikai diktatúra, a kanonizált művészettörténet, a normatív orvosi diagnosztika, vagy a történelem mesternarratívái révén természetesnek tettetett, ideológiailag kitermelt ál-igazságokat és azok fojtogató reprezentációs hagyományait. Kreatívan képromboló ikonográfiája forradalmian maradandót alkot. Nemzetközi élvonalban jegyzett performanszai, festményei, installációi, fotói, szobrai, szépírásai együttesen közvetítik feminista üzenetét. Gender politikai/poétikai gondolatait akár vászonra, porcelánba, celluloidra, gumiba, üvegbe, vagy fémbe önti, de mindvégig, következetesen saját női(es) testi, anyagi valójának és női kritikai nézőpontjának öntőformájába is. A művész szavaival: „Amit nem írok meg verseimben, azt megrajzolom, amit nem rajzolhatok meg, elbeszéléssé alakítom, ha elkeseredem, gipszbe öntöm sebeimet, és így telik az életem.”

Beszédesek ezek a mondatok, és nem csak azért mert fényt vetnek a drozdiki életmű transzmediális jellegére, arra, ahogy a művészi üzenet számos médiumon keresztül közvetítve nyer kaleidoszkopikus formát, ahogy az élet művészettel és a művészet élettel telítődik... De azt is világossá teszik, hogy Drozdik Orshi bár osztja a posztmodern feminista konceptuális művészet programszerű célkitűzését az elnyomó, kirekesztő diszkurzusok leleplezésére és újraírására vonatkozóan, azonban alkotásaiban a publikus politikai kultúrkritikai szerepvállalás mindig összeér valami mérhetetlenül személyes tudattartalom felszínre hozásával. A sajátosan női létélményből fakadó kollektív különbség művészi megfogalmazása az egyszeri, egyedi én már-már vallomásos kitárulkozásával, egyfajta kíméletlen mégis katartikus, extatikus ön-anatomizálással társul. A női önéletírás műfaját idézi, mely a maszkulin autobiográfiai hagyomány, a racionálisan strukturálható személyiségfejlődés-történet ellenében éppen múlandó, sebezhető testiségünk érzéki, anyagi élményeit teszi meg szövegmotorjául, úgy, hogy a koncept-art projekt, az esztétikum provokatív gondolatisággal való telítése karnális, korporeális jelleget ölt.


10. Dissection of Artaud, Foucault and Vesalius, 1983, New York, rajzsorozatból 1 darab, ezüst rajz papíron, 56x72cm kerettel. Forrás: a művész jóvoltából © Drozdik Orshi

Kezek, 2016. Forrás: a művész jóvoltából © Drozdik Orshi

A megtestesült tudat és a gondolkodó test feminista fenomenológiai filozófiája hatja át az alkotó jelen kiállításanyagát kontextualizáló szövegét is: „A hetvenes években a body art, a performansz jelentette a testtel való foglalkozást számomra, a nyolcvanas években a test tudományos reprezentációja foglalkoztatott, a kilencvenes években a testbe ágyazódott (ön)tudat, a kétezres években inkább valami más, de ahogy a halál kis résen benézett az életembe, felejthetetlen tekintete az élő anyagomhoz való ragaszkodást szította fel.” Az érzékiség és az anyag kiállítás ihletője tehát önnön halandóságunkkal való szembenézés, traumanarratíva, mely során az alkotói folyamat a kimondhatatlan kimondására vállalkozik, a műfajánál fogva befejezetlen önéletrajz végességével, az utolsó-utáni-fejezettel vet számot. Éppannyira önsebzés, mint terápia, akár a derridai dekonstrukció farmakon metaforája, egyszerre méreg és gyógyszer, önfeledt jelentésösszezilálás és öntudatos megérteni vágyás, mártíromság és szublimáció. A trauma komplex időszerkezetére jellemző, hogy a traumatikus esemény és élmény temporálisan elválnak egymástól, gyakran a pszichésen feldolgozhatatlan katasztrofikus eseményt az ember látszólag sértetlenül hagyja hátra, és a lelki megrázkódtatás tünetei csak később, egy látens inkubációs periódus elteltével, illetve az eredeti traumatörténést ismételni látszó, második pszichés sokk után öltenek testet, fizikális szimptómák testi rendellenességeiben manifesztálódva. Drozdik személyes mitológiájában a halál tekintete két helyütt szakítja, tépi szét a lineáris életívet: az első traumatikus gócpont a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadás, az ikertornyokból kizuhanó emberek lenyűgöző látványának, testközelből megélt abjekt élménye; a második a 15 évvel később diagnosztizált rákos megbetegedés biológiai szövetekbe való betörése, az onkológiai kezelés során az orvosi intézményrendszernek való alávetettség, kiszolgáltatottság megrázó tapasztalata. A két esemény szervesen összekapcsolódik: az ikertornyok összedőlésekor keletkezett toxikus por válthatta ki a daganatos mutációt; a megsemmisülés hipnotikus képei elementáris erővel vésték nyomukat a testbe; az idegen invázió veszélyeztette otthon biztonságos életterének kísérteties elbizonytalanodása mikrokozmikus szinten interiorizálódott. Ahogy szeptember 11. után New York sem lesz már soha a régi, a betegségtudatot átérzett megtestesült énképnek is újra kell gondolnia magát.


Szeptember 11, 2001, Drozdik 2011. szeptember 11., analóg színes fotó, a nyomat is 2011 szeptemberében készült, 60x45cm kerettel. Forrás: a művész jóvoltából © Drozdik Orshi

Drozdik Sejtfestmény sorozata tehát ezt a terapeutikus memoárfunkciót tölti be. Azonban a halálközeli élmények önéletrajzi narratívába illesztése során rituális elgyászolás helyett sokkal inkább extatikus életigenlés sejlik fel. Az egyszerre kíváncsi és kíméletlen extrém közelhajolás a testhez, mikroszkopikus figyelem, áthágja a bőregó korlátait, megkérdőjelezi azt a szokásrendet, ahogy a test külső felszínére projektáljuk az identitásunk, és a test belsejében rejlő tartományt, tabu régióként elfojtjuk, a szexuális, agresszív ösztönkésztetésekkel és az enyészet árnyképével társítva elfedünk, elfeledünk, az énképből kizárunk. Drozdik önnön sejtjeit feltérképező önéletírása a test elementáris mélyrétegeibe hatol, de a vásznakon megjelenő önanatomizáló közelképek sora sem nem pornografikusan eroticizáló, sem nem medikálisan patologizáló tekintet eredménye.


Sejtfestmény (guruló sejtek), 2018, Budapest, olaj, vászon, 158x400 cm. Forrás a művész jóvoltából © Drozdik Orshi

A festmények érzéki jellege a totális szenzoriális élmény megragadásában és kiváltásában rejlik: a sejtek burjánzása a testiség végtelen dimenzióit tárja fel, mely a múlandó emberi porhüvelyt a határtalan kozmosz fenségességéhez köti. Az univerzumban való feloldódás ígéretéhez, az anyaföldbe olvadás vagy csillagporrá válás panteista vágyálmához. A mikroszkóp és a teleszkóp felcserélhetőségével szembesülve, Drozdik a szabad szemmel nyomon követhetetlen sejtáramlást a vizualitást meghaladva próbálja kitapogatni: a taktilitás prominens szerepet kap mind a sejtek vászonra vitt vastag festékrétegeiben, mind a háromdimenziós kiállító térbe szökött sejtek papírszobor installációinak súlyos könnyedségében. De ezt érezzük a kéz sorozat őskori barlangrajzok vagy gyerekkéz lenyomatok archaikus művészi gesztusait idéző, atavisztikus testi élményekben rögzítettségben is. A művek szerialitása nem annyira a trauma ismétlési kényszerének dokumentuma, mint inkább a létezés és a túlélés érzéki élményének ünneplése, a „Tapintom magam, hogy még mindig itt vagyok” gesztusa, a testből/testről való alkotás lángoló-áradó szenvedélye, rituális tobzódás a létfenntartó testi folyamatok ritmikus pulzálásában, a rögzíthetetlen kinetikus energiák, a lendület stációinak leképezésében.


Sejtfestmény (puha rózsaszín bőrsejtek), 2017, Párizs, diptichon, olaj, vászon, egyenként 100x65cm, együtt 100x130cm. Fotó: Urbán Jonatán. Forrás: a művész jóvoltából © Drozdik Orshi

Sejtfesmény, 2018. Forrás: a művész jóvoltából © Drozdik Orshi

A sejtfestmények révén nemcsak a megtestesült én rejtett mélységeibe nyerünk betekintést, de a képek mögött felsejlenek a drozdiki életmű archeológiai mélyrétegei is: az Anatómiai Vénusz önakt gipszbe öntött sebeitől kezdve, a Biológia Metaforák mell-portréin, és a rúzsfestmények lyuggatott vásznainak felületsebzésén át, egészen olyan elveszett alkotásokig, mint a retrospektív nézőpontból különös misztikus jelentőséggel bíró kép Szent Agátáról, a tűzvészek és emlőrák áldozatainak mártír védőszentjéről, amint tányéron tartja maga előtt, örökké figyelő, nyitott szempárt idéző levágott kebleit, a háttérben a lángoló ikertornyokkal... Ekképp nyer szerepet a látható mögött rejlő láthatatlan a kimondhatatlan elmesélésének drozdiki missziója során, a művészettel telített élet és az élettel telített művészet naplószerű képein.


Szent Ágota tálcával (szemek és mellek a tálcán), WTC tornyok a háttérben, 1981, elveszett festményről készült kontakt nagyítás, 37x31 cm kerettel. Fotó: a művész jóvoltából © Drozdik Orshi

 


Forrás: a művész jóvoltából © Drozdik Orshi

 

Drozdik Orsolya: Az érzékiség és az anyag
Kurátor: Sulyok Miklós

Helyszín: Budapest Galéria (1036 Budapest, Lajos utca 158.)

Megtekinthető: november 11-ig


full_005876.JPG
A használatról – megnyitóbeszéd

Szemző Zsófi önálló kiállítással készült, a Melléktermékkel. Olyan tárgyakat sorakoztat fel, amelyek elképzelt közösségekhez kapcsolódnak, ismeretlen rítusok, társadalmi szerződések világába vezetnek, legyen szó akár fejüket közös együttélésre adó, letűnt vagy akár jövőbeli csoportokról.

full_005920.png
Másvilági eufóriák – megnyitóbeszéd

Néhány évvel ezelőtt egy Oneothrix Point Never koncerten figyeltem fel a következőkre. Képzeljünk el először is egy óriási belmagasságú, ipari térből átalakított betonkatedrálist. A színpadképet hadászati formákat idéző, brutalista formájú hangfalak, valamint két hatalmas, függőleges irányba fordított, elképesztő felbontású lapos tévék uralják. Ezen a két fényes, finoman, rézsút a közönség irányába döntött kijelzőn felkavaró képek váltják egymást idegtépő ritmusban és sebességben. Egy ponton azonban arra lettem figyelmes, hogy a leginkább felkavaró hatást e látványban nem a képek tartalma, a vágások sebessége, a videó ritmusa, hanem az azokat megjelenítő képi technológia okozza: a képernyőn megjelenő másvilági színek, a szinte agresszív fényerő, valamint a retinák idegeit valósággal kisütő képélesség.

full_005962.png
Secret City Art Budapest – megnyitóbeszéd

Rendkívül nehéz és kellemetlen helyzetben vagyok. Ugyanis amikor ezt a kiállításmegnyitót kitaláltuk, abban állapodtunk meg Jochannal, hogy együtt fogunk beszélni – bár nem ez áll a meghívón. Ki is dolgoztunk egy felállást, mégpedig úgy, hogy én felvetek néhány művészettörténeti és művészetelméleti problémát, amelyek megfogalmazódtak bennem a művei kapcsán, ő pedig mintegy ellenpontozva ezeket, tömören értékeli, személyesen kontextusba helyezi a munkákat. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem sokkal ezelőtt – mint ezt láthatták is – kiderült, hogy nem tud eljönni a megnyitóra, így meg kell bocsátaniuk nekem, hogy az esemény egy kicsit féloldalas lesz, és inkább a problémákra, a nyitott kérdésekre fog koncentrálni.