CETnek (Central European Time) keresztelték e szuper létesítményt, és innentől a szépen induló történet számos, olykor minden képzeletet felülmúlóan abszurd fordulatot vett. Botrányok, perek, elúszó pénzek és határidő-módosítások után végre 2013 őszén átadták az épületet – bent ünnepélyesnek gondolt keretek között (lufierdő), kint pénzükért tüntető kivitelezők sorfalától övezve. Rendezvényközpont helyett kereskedelmi, kulturális, szórakoztató és vendéglátó centrumként Bálnára nevezték át, amelyben a kultúrát a nyitás óta egyedül a Budapest Galéria által működtetett kiállítóhely képviseli.

   Ők a megszűnt Szabadsajtó úti galéria helyett kapták a második emeleten a 960 m2-es összterületű helyiséget, amelyből a 760 m2-nyi galériatér Budapest egyik legnagyobb nonprofit kiállítóhelye. Technikai lehetőségei, felszereltsége, gépészeti megoldásai miatt pedig szintén a legjobb lehetőségeket birtokolja. A Budapest Galéria korábban is a fővároshoz tartozott, ám a közelmúltbeli átszervezések után elvesztette önálló intézményi státuszát, jelenleg a Budapesti Történeti Múzeum egyik főosztályaként működik. Továbbra is hozzájuk tartozik a főváros közterületein megjelenő képző- és iparművészeti alkotásokkal kapcsolatos ügyek szakmai képviselete, amelyet a Köztéri képzőművészeti osztály lát el – hogy a szakmai szempontokat mennyire érvényesíteni tudó autonómiával, arra jó példa a közelmúltban a német megszállási emlékműnél játszott kiszolgáltatott szerepük. Ez az osztály azonban nem itt az új helyszínen, hanem az óbudai Lajos utcában székel, miként a galéria központja is itt található. Az Új Budapest Galériában – mert a kontinuitásra és az új helyszínre egyaránt utalva ez lett a neve – csak a kiállításokat közvetlenül működtető személyzet dolgozik: a teremőrök csoportja és a múzeumpedagógus. Missziójuk szerint elsősorban kiemelkedő hazai életművek, művészcsoportok, elsősorban kortárs, de 20. századi alkotások bemutatására vállalkoznak, elsősorban a fővárosban élő művészek munkáira alapozva. A legújabb törekvéseket és a közelmúlt művészetét kurátori koncepciók alapján szervezett kiállításokkal mutatnák be, de nagyszabású nemzetközi tematikus tárlatok is szerepelnek az elképzelések között. A megnyitón Bodó Sándor, a BTM azóta már nyugdíjba vonult főigazgatója évi négy kiállítást ígért, ami nem mondható túl dinamikus tempónak, azonban ha kellő rákészültséggel, érdekes témájú, nagy anyagi és energiabefektetéssel készülő projektekről van szó, akkor indokolt a negyedévenkénti nyitás-bontás.

 

 

A bemutatkozó Budapesti merítés 58 olyan művész meghívásával valósult meg, akik az elmúlt években szerepeltek a galéria vagy a Fővárosi Képtár kiállításain. A névsor felölelte a ma élő művészek minden generációját, bár a rendezők óvatosan a biztosra mentek, vagyis az idősebbek jelentős túlsúlyban voltak a fiatalokhoz képest. A kurátorok – Andrási Gábor, Fitz Péter és Török Tamás – szempontjai közül más nem nagyon volt kihámozható, mint hogy nívós listát tegyenek le azok nevével, akiket fontosnak tartanak a jelenkori művészek közül. Az újdonságot mindössze az jelentette, hogy többektől választottak olyan művet, amely még nem szerepelt máshol, de összességében egy kevéssé izgalmas, biztonságra törekvő, konfliktusmentes tárlatot láthattunk. Volt azért egy kis vihar a pohár vízben: SI-LA-GI Fake Time (Hamis idő) című installációjának fotója a katalógusba már úgy került be, hogy a műhöz tartozó összegyűrt újságcikkekről eltüntették Orbán Viktor miniszterelnök portréját. Teljesen önszántukból tették, kerülve bármilyen konfliktust. Bár azt el kell mondani a kurátorok védelmében, hogy a művészi progresszió mellett nem különösebben elkötelezett városvezetés kitüntető figyelme mellett kellett olyan műveket találniuk, amelyek bár nem valószínű, hogy díszíteni fogják a főpolgármesteri hivatal termeit, de megfelelnek valamennyire az elvárásoknak, és a szakmai közönség sem talál bennük kivetnivalót. Valóban nem egyszerű feladat megfelelni a minőségi követelményeknek, amelyeken persze mindenki mást ért, és nem konfrontálódni rögtön az elején a fenntartó szervekkel. Ez egyéni érdek is – okulva a közelmúlt sorozatos személycseréiből – illetve hosszú távon a galéria működésének egyik alapvető feltétele. A kis megalkuvások ellenére sok jó művész szerepelt (a kiállítók több mint fele), némi aránytalansággal (Rákóczi Gizella saját kamarakiállításnak is beillő méretes sorozata) és installálási hibával (Faa Balázs közvetlenül a földre szórt lisztből formált szövevényhálóját széttaposták a látogatók, Szabó Éva Eszter vizes lavórjába rendszeresen beleléptek).

 

   

Számomra a projekt legproblémásabb pontja a hozzá készült katalógus. Sajnálatos, amikor gazdasági problémák miatt (nincs rá pénz) úgy tűnnek el kiállítások a süllyesztőben, hogy nem marad utánuk kézbe vehető dokumentum, vagyis katalógus. Nagyon rossz gyakorlat az is, amikor időhiányra hivatkozva akkor jelenik meg egy kiadvány, amikor a kiállítás már a vége felé jár vagy be is zárt. Örvendetes viszont, amikor a megnyitóra elkészül egy impozáns méretű, 140 oldalas kiadvány, csak most azzal a szépséghibával, hogy igen kevés információt nyújt. A főpolgármesteri köszöntőt rövid, a honlapon is olvasható küldetésnyilatkozat követi, majd a kiállító művészek listája. Mindenkinek két oldal jutott, amelyből az egyiken a reprodukció szerepel, a másikon pedig meglehetősen öncélú módon fotók a Bálna építési munkálatainak egy-egy fázisáról. Meg kell hagyni, elég jó némelyik, és látszik az a törekvés is, ahogy egy-egy kilógó vezetéket, falfelületet, létrát megpróbáltak olyan műtárgyfotó mellé tenni, amelyre szerkezete vagy faktúrája rímel, ám ez nem minden esetben jött össze. Gerhes Gábor, Jovánovics György, Julius Gyula, Kokesch Ádám oldalpárjainál például sikeres volt, ám egy katalógusnak nem kimondottan ebben látom az értelmét. Az online katalógust életrajzokkal is bővítették, de nem feltétlenül ez hiányzik a nyomtatott kiadványból, hanem valami tartalmi plusz, akár egy tanulmány a kiállítás koncepciójáról, akár annak felidézése, milyen kiállításon kapcsolódtak korábban a művészek a galériához, akár a reprodukciók mellé leírás a konkrét műről.

   Ha kicsit fontolva haladva is, de elindult a galéria az új felállásban, azzal a reménnyel, hogy az elkövetkező kiállítások teljesíthetik majd be az intézménnyel szembeni elvárásokat, a város képzőművészeti életében betölteni kívánt szerep fellelését.

 

 

 

Idén április elején, a Tavaszi Fesztivál eseményeihez kapcsolódva nyílt meg a következő kiállítás, A mecénás főváros – A Fővárosi Képtár címmel.

   Megértem, ha meg kell emlékezni arról, hogy a 110 éve alakult Fővárosi Képtár valamiféle évfordulóhoz érkezett. Azt is, hogy a képzőművészeti gyűjtemény reprezentálja a mecénási szerepet betöltő fővárost, megtestesíti a városvezetők ízlését, hisz mindig beleszólásuk volt a képtár vezetőinek kinevezésébe, s a költségvetés folyósításával párhuzamosan befolyással lehettek a fejlesztés irányára és tempójára is. Szembetűnő, hogy a kezdetekkor a városatyák és egyéb nobilitások portréi, valamint a várostörténethez tartozó látképek képezték az alapokat, majd a 20. század első felének változásaként a dokumentatív jellegű gyűjtést felváltotta az esztétikai igényű gyarapítás. Az első vásárlás Deák Ferenc portréja a 19. századból, az eddigi utolsó, Csiszér Zsuzsi roncsolt felületű arcképe pedig tavaly került a gyűjteménybe. Az alapítás idejét képviselő első képek közé tartozik még a Ráth Károlyt, Budapest első polgármesterét ábrázoló festmény, valamint Mednyánszky László városkép-pályázaton szereplő Budapest látképe. Fővárosi megrendelésre készült Benczúr Gyula (Budavár visszavétele) és Madarász Viktor (Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben) festménye. Ha felsoroljuk, ki mindenkitől van mű a jó ízléssel összeválogatott kollekcióban, a 19. és a 20. század első fele élenjáró művészeinek szinte teljes névsorát kapjuk. Tendenciaként az figyelhető meg, hogy a gyűjtemény gyarapítói mindig biztosra mentek, nem vállaltak merészen újító műveket, viszont amit megvettek, az kiállta az idők próbáját. Sasvári Edit – aki maga is a múzeum művészettörténésze volt még pár éve – megnyitóbeszédében föltette azt a kérdést, hogy a mindenkori kortárs művészet vonatkozásában van-e a fővárosnak sajátos identitása. Nos, én nem látok lényegi különbséget azokban a művészettörténeti csomópontokban, amelyek köré a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a székesfehérvári Szent István Múzeum vagy a Fővárosi Képtár szervezi a képzőművészeti gyűjteményét. Csak a művek különböznek, a névsor, a művészcsoportok köré fölépített tagolás mindenhol követi az ismerős kánont: Nyolcak, Egry, Bernáth, Vajda, Ámos, Európai Iskola, Barcsay, Kondor, Veszelszky, Schaár, szürnaturalisták, Deim… A nyolcvanas évektől Földes Emília és Mattyasovszky Péter, majd a jelenlegi kiállítást kurátorként jegyző Fitz Péter tevékenységének köszönhető, hogy a képtár a jelenkorból is a legjobb művészektől rendelkezik reprezentatív darabokkal, amelyekből erős válogatást láthatunk a Bálnában április 4-től egészen nyár végéig. A képtár gyűjtési koncepciója szerint csak olyan festőket hívnak meg egyéni kiállításra, akiktől vásárolnak is, így a műveket nézve visszaidézhető a kiscelli Templomtér elmúlt évekbeli kiállítási naptára is, legalábbis azon pontjai, amelyek a szobor, festmény művészeti ági keretei közé illeszthetők. A festményekhez képest kevés a háromdimenziós mű, különösen a kortársak esetében, de ami van, az vitán felül a legjobbak közül való. Jovánovics György titokzatos sakkozó nőalakja, a Liza Wiathruck a magyar szobrászat egyik legfontosabb darabja. Kicsiny Balázs látványos, sokalakos installációi közül a Fővárosi Képtárban 1999-ben bemutatott 23 tengerészéből egy darab látható most, amely így sokat veszít mind az értelmezési lehetőségéből, mind a vizuális hatásából – persze tisztában vagyok vele, hogy nem lehet egy teljes templomtérnyi kiállítást bemutatni egy ilyen válogatásban. A falon szépen sorakozó festmények is reprezentálják a kortársak idősebb és középgenerációjának letisztult, kanonizálódott geometrikus és figuratív műveit: például Maurer Dóra, Bak Imre, Nádler István, Trombitás Tamás, Mulasics László, Birkás Ákos, Fehér László, Baranyai Levente.

 

 

   

Tiszta, elegáns, korrekt tárlat, amit kap a látogató – már ha van, mert májusi látogatásomkor az egyetlen voltam a kiállítóteremben, de az egész Bálnában nem volt tíznél több olyan ember, akit nem a munkája kötött oda. És ez az egyik nagy baj, mert egy kihalt helyen nem szívesen időzik az ember. Erről az Új Budapest Galéria kevéssé tehet – bár hatékonyabb propagandával valahogy be kellene vezetni a köztudatba, hogy „megnyíltunk, működünk!”. A másik gondom, hogy NEM EZT ÍGÉRTÉK! Óbudáról Pestre hozni a társintézmény gyűjteményét nem vall sem erős fantáziára, sem intenzív tettvágyra. Aki kíváncsi a Fővárosi Képtár – hangsúlyozom – kiváló ízléssel összeválogatott gyűjteményére, az eddig is láthatta, s augusztus 31-e után is megnézheti Óbudán. Ráadásul öt hónapig nyitva tartani egy ilyen viszonylag kevés ráfordítással megvalósított tárlatot, annak olyan üzenete van, hogy a működtetők se anyagi, se szellemi muníciót nem tudnak, akarnak itt befektetni. E sorok írása közben, június középső harmadában, a galéria honlapjának naptár fülére kattintva az jelenik meg e hónapnál, hogy „nincs esemény”, a sajtónak szóló letölthető információknál pedig, hogy „File not found”. Nem túl csábító.