Raffaello, a pápai udvar ünnepelt festőfejedelme, a római maniera grande megalkotója, most visszatér szülőföldjére, egészen pontosan az urbinói Montefeltrók egykori sasfészkében üzemelő képtárba. Az olasz kisváros múzeuma hatalmas kiállítással tiszteleg a reneszánsz géniusz nagysága előtt, összegyűjtve Urbinóhoz kapcsolódó alkotásait.

Ami éppenséggel nem könnyű feladat, hiszen – a hagyomány szerint – a kis Raffaellót apja, Giovanni Santi (1494-es halála előtt) tizenegy évesen küldte el tanulni Perugiába, a hatalmas és sikeres műhelyt vezető Perugino szárnyai alá. A csodagyerek innen indult meghódítani Itáliát, elsősorban Firenzét és Rómát – mégis haláláig az urbinói Raffaellóként (Raphael Urbinas) szignálta a festményeit. Ez a felirat olvasható, elegáns antikva betűkkel felvésve annak a centrális ideáltemplomnak a homlokzatán is, amely a Mária eljegyzése címet viselő oltárkép hátterében látható.

A milánói képtárban őrzött 1504-es festmény Raffaello iskolázottságát tanúsítja, mivel precíz építészeti részleteit és a figurák érzelemmel teli, kecses mozdulatait össze lehet vetni mesterének, Peruginónak a nagyon hasonló kompozíciójával. Nos, ez a festmény nem szerepel a tárlaton. A kiállítás nem titkolt célja ugyanis a perugiai tanoncévek lenullázása. A kurátorok koncepciója szerint Raffaello túl fiatal volt apja életében ahhoz, hogy más városba küldjék tanulni, valószínűbb, hogy az atyai örökségként megkapott műhelyben maradt még hosszú évekig.

A tárlat az írott források és a stíluskritika eszközeivel próbálja meg cáfolni a Vasaritól eredő korábbi információt. Erről a művészettörténeti közhelyről ugyanis nincsenek levéltári források, csak a nem mindig megbízható, 16. századi életrajzíró feljegyzései. Viszont a Giovanni Santi halála után is virágzó urbinói műhelyről előkerült néhány új dokumentum a városi archívumból. Ezek alapján állítják most a kutatók, hogy Raffaello 1497 és 1500 között biztosan Urbinóban dolgozott (1504-ben költözött Firenzébe), illetve erről a biztos székhelyről kiindulva vállalta el a környékbeli megbízásokat.

Az apjától megörökölt műhely ismeretében már érthető, miért hívták a fiatal Raffaellót (17 évesen) 1500-ban már magisternek, azaz mesternek, amikor felkérték a Città di Castello-i Szent Miklós-oltárkép elkészítésére. Az új kiállítás sutba vágja Peruginót, és helyette Raffaello apját, Giovanni Santit, a művelt és olvasott urbinói festőt állítja a középpontba. (Ráadásul Urbino ez idő tájt tényleg a reneszánsz magaskultúra egyik fellegvára volt, szemben a provinciális Perugiával, a hercegi gyűjtemény például tele volt firenzei remekművekkel. Bár az ilyen és hasonló megállapítások mögött a külhoni olvasó mindig érezni véli az itáliai városok mai napig tartó vetélkedését.)

Raffaello tehát a helyi piktoroktól tanulta el a szakma alapjait, elsősorban apjától, másodsorban Luca Signorellitől és Timoteo Vititől. A tárlat a lehetséges elődökről és az urbinói majolikaművészet remekműveiről is alapos körképet ad. A lényeg azonban Raffaello – és így akár zárójelbe is tehetjük az urbinói szál hangsúlyozását. Itt van a melankolikus tekintetű, hosszú nyakú fiatalkori önarckép, a Tolentinói Szent Miklós-oltár több töredéke, egy gyönyörű Madonna Washingtonból, a budapesti férfiképmás, a Giocondára hajazó, szigorú szájú Elisabetta Gonzaga, a varázslatos kéztartású La Muta és a gyönyörű platonista allegória, A lovag álma. Húsz festmény és tizenkilenc grafika a fiatalt reneszánsz géniusztól.