Varsányi Zoltán: Bármilyen hihetetlen, de nincs ilyen típusú indíttatás és nincs erre vonatkozó családi háttér. A hatvanas évek elején az egyik érettségiző osztályomtól kaptam egy Pásztor János-grafikát, ez volt az első műtárgy, ami felkerült a falra. Aztán sorban jöttek a barátok, a rajztanár vagy aki szeretett rajzolni, hamarosan pedig kapcsolatba kerültem művészekkel, a vásárhelyiek közül Csikós Andással, Fehér Csabával, Fodor Józseffel, Kajári Gyulával. Végigjártam egy utat, eközben jó néhány emberen túlléptem, de igyekeztem mindig bántás nélkül. Az ember fejlődik, még én is (nevet). Akivel mély baráti és esztétikai kapcsolatom alakult ki, az Kajári Gyula volt, az ő egyénisége erőteljesen hatott rám. A gyűjtemény egy ideig megállt azoknál a kortársaknál, akik közül ma már alig valaki található meg az anyagban. Aztán az ember rájön, hogy ha a kortársak közül néhányat elad, akkor vehet egy óriási nagy nevet, ez nekem akkor Tornyai volt, még a Bizományi hőskorában. Feljártam Budapestre, a műszaki-tanári szakra, ilyenkor benéztem a Bizományiba, számolgattam a pénzem, hogy mire telik, így lassan egy-egy nagyobb név bekerült a gyűjteménybe, és elkezdődött egy folyamatos változás, fejlődés.

 

Műszaki ember voltam, Békéscsabáról Szegedre nősültem, itt a Déri Miksa Gépipari Technikumba, a város egyik legjobb középiskolájába, ami országos szinten isa legjobbak között volt, hívtak mérnöktanárnak, és a pályán maradtam 1995-ig. Életem hihetetlenül gazdag, élményekkel teli időszaka volt még akkor is, ha napi 12 órát dolgoztam. Sem pénzzel, sem mással nem lehet honorálni azt, ami ott visszajött a gyerekektől. Egyébként szó szerint azt tanítottam, amit egykori sztálinvárosi tanáromtól tanultam, és az egyik, mérnöktanárrá lett tanítványomról tudom, hogy ma is abból a füzetből tanít, amibe az én óráimon jegyzetelt. Ma ugyan egy szép gyűjtemény van birtokunkban és bizonyosan sokkal magasabb életszínvonalon élünk, mégis az volt életem legszebb időszaka, mert az a pálya nekem teremtődött.

 

A tanári fizetésem mellett csak a feleségem egyetemi ösztöndíja állt rendelkezésünkre, mégis vettem képet Kajári Gyulától, amelynek árát 300 forintonként törlesztettem. Akkor még mások voltak az összegek. A Bizományiban megláttam magasra akasztva három kicsi képet egy keretben. Kértem az eladót, hogy vegye le, mert megnézném. Azt mondta, hogy ne fárasszam magam, azok képeslapok koszos keretben, nem érik meg az 1200 forintot. Mondtam, hogy hátha. Nem lettem a barátja, de hozta a létrát, levette a képet, három egybekeretezett Korniss Illuminációt. Ez egyébként a BÁV Szép utcai üzletében volt. Aztán az évek során a gyűjtemény eljutott egy olyan szintre, amikor már úgy gondoltam, hogy megpróbálok műkereskedelemmel foglalkozni. Minden gyűjtő, ha bevallja, ha nem, kereskedik. Amikor 1995-ben egy infarktus után válaszút elé állítottak, hogy mit akarok a megmaradt életemmel kezdeni, akkor úgy döntöttem, hogy leadom a műszaki tanárságot, az egyetemet, és marad a műkereskedelem és a művészeti menedzselés – azóta ahogy mondani szoktam, a világ két sarka között rengeteg helyen rendeztem kiállítást.

 

Nagyon minimális, mert akinek műtárgya volt, az elment Pestre értékesíteni. Alig volt együttműködés vagy csere a szegediek között, és soha nem éreztem azt, hogy a város alkalmas lenne egy nívós galéria eltartására. 

 

Néhány jó dolog megfordult ott is, de nem tartottam megfelelő színvonalúnak. Még az elmúlt években is működött valami Képcsarnok-szerű üzlet, ahol mindent kínáltak, amit talán művészetnek lehet nevezni, de talán inkább bármi másnak.

 

 

 

Tudomásom szerint elég sok kép került át külföldről. Én csak néhány olyan kereskedővel találkoztam, akik általam jónak ítélt műtárgyat hoztak, de szerencsére mégis összeakadtunk, és meg tudtam venni, amit arra érdemesnek találtam. Sokan jártak át Erdélybe, de soha nem vettem a bátorságot, hogy én is útnak induljak. 

 

1992-től működött az Art Galéria, és a gyűjtőpályának is vannak szerencsés pillanatai. Egyszer baráti ajánlással elkerültem egy gyűjteménybe, mondhatnám, beengedtek engem, a vidéki tanárt. Ámulva néztem a képeket, azt mondtam, ez hihetetlen. Gondoltam, biztos neveletlenség, de azért mondtam, hogy szívesen vennék ebből az anyagból. Udvariasan, megmosolyogva közölték velem, hogy a gyűjtemény nem eladó. Azért a névjegyemet ott hagytam. Évekkel később jött egy telefon, hogy érdekel-e még az anyag, mert többen örökölték a gyűjteményt, de nem tudják felosztani, így inkább pénzzé tennék. Megmondták, mennyit kérnek érte, végül többedmagammal előteremtettük az egyébként hihetetlenül kedvező összeget. Voltak Vaszaryk, Perlmutter, Ferenczy, másodvonalbeli festőktől látványképek. Ennek egy része került hozzám, a teljes gyűjteményre már nem is emlékszem. Az innen származó képek jelentős részét viszonylag hamar, egy-két éven belül eladtam vagy elcseréltem, a legjobbak közül egyet, egy Vaszaryt értékesítettem, ebből keletkezett egy olyan összeg, amivel már mint háttértőkével hosszabb távra tudtam tervezni.

 

Hosszú évek alatt alakultak ki a kapcsolatok, nem volt történelmi pillanat. Egy gyűjtő azzal tud igazán együttműködni, aki ugyanúgy néz a képekre, mint ő, akinek hasonló az értékrendje. Akivel igazán jó kapcsolatom alakult ki, akitől rengeteget tanultam, az Antal Péter, még ha én több lépcsővel alatta is vagyok. Voltak társaságok, mint a szoborkör, amikor közvetlenül művésztől lehetett vásárolni, ugyanakkor szorosabb kapcsolat alakult ki a kör egynémely tagjával. Intézményként a Qualitas Galéria volt az első, ahol az ember rájött, hogy a Bizományin kívül is van élet. Nagyon komoly, szívemhez közel álló művészettel foglalkozott, vonzott még akkor is, ha vidékiként az ember sokáig csak kívülről néz befelé, odanyomva az orrát az üvegajtóhoz. A kirakat előtt sétálgattam, onnan néztem végig, hogy mi lóg a falakon, és tényleg sok idő telt el, míg végül rá mertem tenni a kezem a kilincsre. Meglepetés volt, hogy rögtön emberszámba vettek. Szekeres Annát olyan embernek ismertem meg, akiből ma hiány van a műkereskedelemben. Korrektnek. A Qualitasban voltak szimpatikus kereskedelmi fogások: például aki sokat járt be és vásárolt, annak kedveskedtek valami aprósággal, például neves művészek által készített érmekkel. Figyelembe vettek, partnernek tekintettek.

 

Tóth Menyhértnél nincs történet, és valójában hagyaték sincs. Volt egy fotós barátunk, nála fedeztük fel, pontosabban fedezte fel a feleségem Tóth Menyhért egyik művét. Zseniális üzletember volt, becsöngetett a műtermekbe azzal, hogy készít a művészről néhány fotót, tiszteletdíjként pedig képet kért, és kapott is mindenkitől. Sokat cseréltünk vele, például Tóth Menyhérteket, és ezt követően ráállt a szemem Menyus képeire. Egyszer karácsony előtt elsétáltam az egyik pesti Bizományiba, ahol megláttam egy Tóth Menyhértet. Felhívtam a feleségemet, hogy mit kér karácsonyra, a képet vagy a már megbeszélt bundát. Egyértelmű volt a válasz. Volt egy miskei tanítványom, később tanár kollégám, aki révén többször jártunk Miskén, és bár a művészhez nem jutottunk el soha, olyan emberekhez igen, akik valamilyen módon kapcsolatban álltak Tóth Menyhérttel, és voltak képeik tőle.

 

Egy műve már korábban is a tulajdonomban volt, egy virágcsendélet, de sajnos a hagyaték gondozójához, Várnay Alfonzhoz későn jutottam el, akik előttem ott jártak, jó néhány dolgot elvittek addigra. De ő elhitte, hogy nagyon szeretem Frankot, szeretnék róla könyvet kiadni, szeretném kiállítani, és mivel ezt meg is tettem, szabadabban vásárolhattam a hagyatékból. Egyébként Frankkal értem el a legnagyobb sikert. Miután egy műve nagyon komoly áron kelt el a Sotheby’snél, felmerült, hogy a londoni magyar kulturális év keretében Frank-művekből lehetne szervezni egy kamarakiállítást az aukciósházban. Felvettük a kapcsolatot Claude Pieninggel, a cég szakértőjével, aki támogatta az ötletet, úgyhogy kiválasztották a képeket a gyűjteményemből, kiszállították a kiállításra, az ezzel párhuzamosan futó aukcióra pedig félretettek három képet. Volt olyan, amit nem adtunk oda, egy virágcsendéletet pedig nem akartunk eladni, így magas áron indítottuk, de még így is elment 13 ezer fontért, ami óriási pénz egy Frankért, szerintem.

 

Ezek a művek lényegében Bálint özvegyének hagyatékából kerültek hozzám: a hagyaték gondozóinak pénzre volt szükségük, ez az információ pedig eljutott hozzám. Hogy mennyi komoly érték volt ott, azt mutatja, hogy a Magyar Nemzeti Galéria nemrég rendezett Bálint-kiállításán is lógott néhány ebből az anyagból, mint például a Népligeti álom vagy a Csend világa. Nagy pénzt kértek érte, én pedig megmondtam, hogy mennyi áll rendelkezésemre. Tudtam, hogy az egész sokkal többet ér, így megmondtam azoknak a kereskedőknek a nevét, akik a modern művek iránt érdeklődnek és jóval nagyobb tőkével rendelkeznek. Eltelt talán másfél év, jött egy telefon, hogy tartom-e még az ajánlatot. Meglepett, mert az a tényleges értéknek messze alatta volt. Kiderült, hogy egyik kereskedővel sem tudtak megegyezni, és inkább egyben akarták eladni az anyagot. Tehát végül mégis hozzám került az egész, és a következő években jó néhány darabot értékesítettem.

 

Hasonló a történet, csak nem galériásokat, hanem múzeumokat soroltam fel, a pécsit és székesfehérvárit, mondván, hogy profiljukba vág és több pénzt tudnak kifizetni, mint én. Ráadásul nem voltam olyan helyzetben, hogy Rozsda elismertségét feljebb emeljem. Gondolom, mindenhonnan eltanácsolták a tulajdonost, ami egyszerűen nevetséges. Bonyolult ügy volt és sok homokszem került a gépezetbe, az akkori ellenérzések egy részét megértem, egy részét nem. Talán Rozsda és mások érdekeit is sértette, hogy idegen kézbe került az anyag – sok grafika és pár festmény –, amit Rozsda itt hagyott, amikor kiment Párizsba.

 

Szeged legnagyobb festője volt, nagy hatású tanár is egyben. Egy barátom szólt, hogy Vinkler unokaöccse eladná a nagybátyja halála után hozzákerült műveket, nagyjából a hagyaték egyharmadát. Egyharmadot Vinkler felesége a Móra Ferenc Múzeumnak ajándékozott feltételekkel, amelyeket tudomásom szerint a múzeum nem teljesített. Egyharmad az első házasságából származó fiához került, aki gyorsan túladott jelentős részén. Mondtam tehát, hogy nem érdekel, mert amit addig láttam tőle, az nem nagyon fogott meg. De addig nyúztak, míg végül elmentem megnézni, és amikor előkerültek a rajzok és a tasista képek, rögtön megváltozott a véleményem. Mondtam az illetőnek, hogy nem tudok annyit fizetni, mint amennyibe ez kerül, de rendezek három kiállítást, kiadok albumot. Ezt ki hiszi el egy idegennek? Ő elhitte. Elhoztam az anyagot, talán tíz kiállítást rendeztem, Londontól Szöulig, Bécstől Helsinkiig. 2002-ben volt, hogy három magyar helyszínen is ment egyszerre, csak Szegeden nem sikerült semmi. A múzeumban szerettem volna a saját pénzemből kiadott könyvet bemutatni egy kiállítás kíséretében. Nemet mondtak.

 

 

Viccnek hangzik, de nem az. Sok barátom volt Dunaújvárosban, sokat jártam vissza. Volt ott egy Képcsarnok, annak a vezetője volt Erdész László. Tőle származott egyébként az első Bálintom. Kapcsolatunk tehát ott indult. Amikor megkaptam a lehetőséget, hogy üzletet nyissak a Várban, akkor azt mondtam, hogy én ehhez kicsi vagyok, kell egy olyan ember, akivel kisebb zökkenőkkel ugyan, de megértjük egymást. Elmentem Lacihoz, megbeszéltük, hogy mit szeretnénk, megegyeztünk mindenben és elindult a galéria, a Matthias. Válogatott anyagot kínáltunk Telepytől Anna Margitig... Akkor már országos vezető felügyelő tanár voltam, minimális kötelező óraszámmal, munkáltatóm a Fővárosi Pedagógiai Intézet volt, így megtehettem, hogy legyen egy mellékállásom Budapesten. Ekkor jött a balszerencsém, majdnem elvitt egy infarktus. Ezután szüntettük meg a Matthias Galériát.

 

Pest az alap, itt találkozik az ember mindenkivel, aki számít, itt vannak az árverések, a jó képek. Egy kocsi csomagtartójából nem lehetett megélni, úgy döntöttünk tehát a családdal, hogy veszünk egy olyan lakást, ami alkalmas műtárgyak bemutatására. Akkor az Art Galéria mellett még működött egy alapítványunk. A galéria és az alapítvány együtt rendezett kiállításokat és adott ki művészeti albumokat. Később, húsz év működés után, belátva, hogy feladatukat már nem képesek betölteni, megszüntettük mindkettőt. Ma úgy adok el, mint a legtöbb gyűjtő, árverésen, és néha csereberélek gyűjtőkkel.

 

Elég idős koromban tettem át a hangsúlyt a kortársakra. Még azokra is, akikkel már korábban is volt kapcsolatom, bár csak felületesen. Ilyen például Kéri László. Azért nem említem Tóth Ernőt és Schéner Mihályt, mert velük régi és szoros a kapcsolat, Tóth Ernő a barátom, Schénernek sokat segítettem, ő pedig ezt képpel honorálta, mára kialakult ezekből is egy kisebb gyűjtemény. Szabó Tamással a szoborkörben kerültünk össze. Ez úgy nézett ki, hogy alkalmanként egy-egy művész nagyjából tíz gyűjtőt (aki feliratkozott hozzá) meghívott magához, ilyenkor a piaci árnál olcsóbban lehetett venni, a következő hónapban pedig mentünk a következő művészhez. Jó lehetőség volt a gyűjtőnek, mert olcsóbban vehetett, a művésznek is, mert többet értékesített egy időben. És volt egy hasonló grafikai-festő kör is. Az utóbbi időben kiemelkedő figyelemmel kísérem két kiváló festő – Kopasz Tamás és Kéri László tevékenységét, de a REÖKben rendezett kiállítás magáért beszél.

 

Még mindig szervezek kiállításokat, ha még jövőre is áll a meghívás, akkor Pármában egy Vinklert, Szeged városa nevében. Az itteni viszonyokról tudni kell, hogy van egy ember a városban, aki át van itatva a művészetszeretet szellemével: ő Kerek Attila önkormányzati tanácsadó, aki nincs döntő pozícióban, de ahhoz van szava, hogy támogatást szerezzen a várostól, és a szívét kiteszi a kultúráért. Amit el tudtam érni a városban, azt mind neki köszönhetem. Létrehoztuk a Vinkler László-díjat, melyet Szeged ad át évente egy oktatásban vagy művészetben kiemelkedő személynek. Az első évben ezt Vinkler tanítványa, barátja és a róla legtöbbet publikáló művészettörténész, Szuromi Pál kapta.