Barta Éva karrierje úgy indult, mint a többieké kortársai és barátai közül, Szántó Piroskáé, Anna Margité, Korniss Dezsőé, Bálint Endréé: Szőnyi (vagy Vaszary) stúdiumai, magániskola és főiskola, OMIKE és annak menzája, baloldali mozgalmak és szentendrei nyarak Vajda Lajos körül. A különbség talán annyi, hogy ő budai középpolgári családba született, itt-ott tehetős felmenőkkel és távoli rokonokkal, akik a legjobb pillanatban segítették párizsi úthoz, kemencevételhez vagy műhelybérlethez. Mindez nem jelentett anyagi gondtalanságot, legfeljebb könnyebbséget a többiekhez képest, például a Vajda házaspárhoz, akik kizárólag zsíros kenyeret ettek és még albérletre sem tellett nekik.

Tehát Barta Éva úgy indult, mint a többiek, csak velük ellentétben Szentendrén őt Vajda nem inspirálta, hanem szembesítette középszerűségével (ezt Barta érezte így, szó sincs arról, hogy a csoport szellemi vezére mondta vagy éreztette volna), így mielőtt elkezdte volna, már fel is adta a pályát, volt bátorsága meglátni (és belátni) a saját határait.

 

Bekerült a „mozgalomba”, Szántó Piroska, Berna Ernő jóvoltából, ott ismerkedett meg a festegető, valójában műszaki végzettségű Fekete Nagy Bélával, akit már ő vitt magával Szentendrére, és aki 1945 után az Európai Iskola, pontosabban az Elvont Művészek Csoportja teljes jogú tagja lett. A „mozgalom” a Szocialista Képzőművészek Csoportja volt, Dési Hubernével, Stefikével, annak öccsével, Sugár Andorral és Katával, Z. Gács Györggyel, Háy Károllyal, Goldman Györggyel.

1938 őszén, miután végzett a főiskolán, kiment Párizsba, ahol szobatársával, egy Vértes Marcell által patronált lánnyal kerámiagombokat kezdett gyártani; egyre több párizsi nagyáruház (még a Lafayette is) és notabilitás bukkant fel megrendelőként, meg is tudtak belőle élni. Ő tervezte, formázta és égette ki a gombokat a szállodai lakrész konyhájában felállított gázkemencében (előtanulmány: a főiskolán egyszer megmutattak neki egy kemencét), a franciául kiválóan beszélő Judit pedig eladta őket. Különösebb bravúrokra nem voltak képesek, de megérkezett Fekete Nagy, aki segített megfejteni az aranyozás technikáját.

Egy év után hazajött (kezdődött a háború), és rokoni segítséggel megvette a Henger utcai műhelyt, kemencéstül, és még külföldről rendelt mázra is tellett. Ott kezdtek el dolgozni, pontosabban gombozni Szántó Piroskával: kézzel préselték az anyagot a formába, aztán beborították mázzal és kiégették. Barta házalt az áruval a gazdag rokonság köreiben és a Haris köz szalonjaiban. A kétszemélyes, közepes szobányi méretű műhely lassan megtelt a szocialista képzőművészekkel és a szentendrei csapattal: Szántó Piroska hozta dolgozni sógorát, Kornisst, a másik műszakban Sugár Andor festett, de az egész baráti kör ott forgott, munka közben pedig Kállai Ernő előadásait hallgatták. A zsidótörvények miatt csak Korniss volt bejelentett, legális munkatárs, a tulajdonos pedig papíron Fekete Nagy Béla volt. Fekete Nagy megalkotott egy nyomógépet, ez volt a műhely iparosításának „alfája és ómegája” (ahogy később egy életútinterjúból* kiderült), fából készült, de harmincöt évig működött. „Rengeteget röhögtünk” – emlékezett vissza Barta Éva, és még meg is éltek belőle, mert a háború miatt leállt az import, a pesti gombüzletek (Neumann, Szemere és Vámos) áruhiányban szenvedtek, majd lett egy ügynökük is, a város legjobb és legrendesebb gombügynöke. 1939-ben kezdték, 1941-ben lettek nyereségesek, meg is ünnepelték. A „munkatársak” órabérben dolgoztak, bemondásra kapták a pénzt. A műhely holdudvara is egyre bővült, az idegorvos Kun Miklóssal, Donáth Györggyel (Ferenc öccsével), Pető Andrással (akiről később az általa alapított intézetet elnevezték) és Radnóti Miklóssal: az ő tacskójuk egyik kölykét Barta és Fekete Nagy kapta, Radnótiék meg jöttek látogatni az ebet. A zsidótörvények szigorodtak, megjelentek az árja párják is, Major Máté, Lossonczy Tamás, aztán egy kalauz és egy kalauznő: Bán Béla és Anna Margit, papír híján így menekültek, a jelmezt Kállai szerezte, ki tudja, honnan.

A helyzet kikényszerítette, hogy a műhely egy melléküzemágat is beindítson, a papírgyártást. A katonaként a Térképészeti Intézetben dolgozó Fekete Nagy megismerkedett egy rendőrtiszttel, aki a Bejelentő Hivatalban dolgozott. Kifaggatta az adminisztrációról, először pártfeladatként, meg akart is ezekkel az információkkal valamit kezdeni. Sugár Andort elvitték, ő nem jött többé vissza, a Szántó lányok, Piroska és Panni (akkor még Kornissné) egy faluban húzódtak meg hamis papírokkal – Piroska Korniss nővéréével. 1944 nyarán indult a papírgyár: a postán vett bejelentőlapokat Fekete Nagy töltötte ki, legalább nyolcféle írásképet tudott előállítani. A kemence mögött volt egy rádió, azon hallgatták a BBC adását, melyik település esett el, annak nevét rögtön felhasználták. Aztán jöttek a születési és házassági anyakönyvi kivonatok, Schutzpassok: az űrlapokat valaki hozta az elöljáróságtól, nagykövetségtől, Fekete Nagy írt, Barta Éva mintázta a pecséteket, a festéket valamelyik arra járó művész kikeverte, a vasaló mellett pedig a tacskót is befogták „régizni” (öregíteni, Mezei Árpád kifejezésével). Egész családfákat tudtak legyártani, több ezer hamis irat készült. A papírokat többek között Aczél György hordta el és terítette a rászorulók között, Kállai Ernő pedig kézügyesség híján szintén postásként járt a csillagos házakba. Ez az üzemág 1944 decemberéig működött, aztán – mivel az egyik „terítőt” lekapcsolták – gyorsan bezártak és elindultak Fehérvár felé. (Az egész apparát befért egy pléhdobozba, amit alkalomadtán egy mellszoborba rejtettek.)

 

Többhetes országjárás után megérkeztek az addigra már felszabadult Budapestre, ahol a Munkás Kultúrszövetség és Schubert Ernő várta őket. Szántó Piroskával, Anna Margittal, Bán Bélával vörös zászlókat festettek és varrtak, a felvonulásokhoz táblákat készítettek. A Dési Huber Stefike által felügyelt Képzőművészek Szabadszervezete élelmiszercsomagokat osztott tagjainak, a társaság így élt túl, a többség az Ady Endre úton lakott (ahol később már csak Lossonczyék, mivel a többiek továbbmentek a Rottenbiller 1.-be), Barta Éva és Fekete Nagy Béla pedig egy megüresedett, erősen megrongálódott házban, a Vöröskő utcában alapított – végre – családot. Fekete Nagy az Európai Iskola szakadárjai közé tartozott, Kállait és Mándy Stefániát követte a konstruktívabb és politikusabb Elvont Művészekhez (a Galéria a Négy Világtájhoz köre), Barta Éva már nem tért vissza a képzőművészethez, ebben az időszakban még készültek gombok, és megszületett a két fia. (A többiek, a „lila köd”, ahogy Fekete Nagyék tartották, Gegesi Kiss Pál vezetésével a klinikákon állítottak ki, de mindegy is, mert az egész Európai Iskola a független mozgalmak beszüntetése előtti pillanatokban amúgy is feloszlatta magát.)

Az államosítások után a gombfelvevő piac megszűnt (legalábbis ilyen művészi gombokra nem volt szükség), Fekete Nagy – Major Máté közbenjárására – egy építészeti vállalat vezetője lett, először egy kicsié, aztán a legnagyobbé, a 42-esé, az ötvenes években az Ipartervnél volt osztályvezető, ecsetet nem vett a kezébe. A csapat szétszéledt, egy részük a Bábszínháznál (Jakovits, Bálint) kötött ki, mások a szocreálnál, vagy – mint Szántó Piroska és Anna Margit – férjnél (Vas Istvánnál, illetve Péter Imrénél). Munkára és pénzre mindenkinek szüksége volt, az ötvenes években kiállítani és eladni nem lehetett. A Vöröskő utcai műhely „portfóliója” tehát kiegészült ruházati kellékekkel, apróbb ékszerekkel, Barta Éva terveit ekkoriban olyan „bérmunkások” valósították meg, mint Anna Margit, Vajda Júlia, Jakovits József, Bálintné Irina, és ahogy Fekete Naggyal útjaik elváltak, 1957-től Barta – Kállai inspirációi („a természet rejtett arca”) alapján – nekilátott egy autonóm iparművészeti karrier megvalósításának. Ennek első eredményeként 1959-ben megnyerte az Iparművészeti Vállalat ékszerpályázatát. 1961-ben már a Fényes Adolf Teremben állította ki kerámiaékszereit Frank Frigyes és Korniss Dezső installálásában. A kerámiát lassan felváltották a kavicsok és féldrágakövek (opál, jáspis, rózsakvarc, achát), amelyeket fémalakzatokba illesztett. Különösebben nemes anyagokat nem tudott használni, leginkább alpakkát és rezet, a konstrukciók és az általa alkalmazott technika, leginkább a mázas kerámia ékszerbe építése, abszolút előzmény nélküli volt. A hetvenes évektől részt vett hazai és külföldi csoportkiállításokon, 1976 végén pedig Major Henrik nyitotta meg kiállítását a Műcsarnokban.

 

Bár képzőművészként hamar feladta, a kritikusok később megtalálták rusztikus hatású, ősi anyagokat és jelképeket felhasználó tárgyaiban a szentendrei barátok, akkor még alkotótársak, főleg Vajda és Bálint hatását. „Jobb körökben” is szívesen hordták ékszereit, Honthy Hannától Schaár Erzsébetig, és Pásztory Ditta első budapesti fellépésén szintén egy „eredeti Bartát” viselt.