A budapesti Nagyházi Galéria és Aukciósház alapítójával, a Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetségének tiszteletbeli elnökével 2007-ben készített három részes interjút Babucsik Anna az Artmagazin számára. E sorozat felidézésével kíván emléket állítani a magazin Nagyházi Csabának, a magyar műkereskedelem egyik legemblematikusabb alakjának.

Az 1960-as évektől kezdődően kerültem a műkereskedelembe, annak kapcsán, hogy édesapám is műgyűjtéssel, numizmatikával foglalkozott. Ez akkoriban privilegizált terület volt. Egyesületet hoztak létre, és működött az, hogy magánforgalomban is cseréltek, adtak-vettek pénzeket. Lényegileg én ennek oldalágán kapcsolódtam be a műtárgy-kereskedelembe, bár valójában akkoriban ezt nem lehetett annak nevezni, hiszen a törvények és a szabályok olyanok voltak, hogy ha valaki egy forint hasznot is húzott egy műtárgy eladásából, az már üzérkedésnek számított. A műtárgy-kereskedelemmel kizárólagosan csak a BÁV foglalkozhatott, tehát állami monopólium volt. Emlékeim szerint a BÁV-nak akkor volt Budapesten három üzlete, csak ő tarthatott árveréseket, egy-kettőt évente. Lényegében a BÁV beadói és vásárlói voltak azok, akikből a mai műkereskedők lettek, köztük jómagam is. Úgy kezdôdött, hogy a Bizományi ismerkedési hely is volt. Értékesíteni is csak szigorú szabályok mellett lehetett, évi húsz-harmincezer forint körüli mennyiség beadása volt lehetséges. Eleve három példányban készültek papírok. Úgy tűnik, hogy ez a korszak ismétlôdik meg most az APEH vonatkozásában: minden aukciós beadót havonta be kell jelentenünk anyja nevével, adószámával stb. Teljesen nonszensz.

Mesélne még egy kicsit a gyerekkoráról? Édesapjának volt-e valamilyen gyûjteménye? Milyen indíttatást kapott otthonról a műgyűjtéshez?
Apám 1901-es születésű. Elmondása szerint 1911-ben tette félre az elsô pénzérmét, de 1919–1920-ban kezdett el komolyabban gyűjteni. Aktív életet élt, élsportoló kerékpárversenyző volt. Szeretett hegedülni, volt egy cigányzenekara, melyben egyedüli magyarként játszott. Bennünket is tanított természetesen. Ismert ember lévén – első osztályú országúti kerékpárversenyző volt, az 1936-os berlini olimpiára, majd késôbb Nápolyba biciklivel ment, szinte naponta írtak róla az újságok – már a két világháború között is könnyen juthatott pénzekhez. Debrecenben, ahol laktunk, két éremszekrénye volt. A ház berendezése egyébként egyrészt anyám hozományaként került hozzánk, ezek polgári bútorok voltak. Másrészt apámnak volt néhány értékes darabja: könyvszekrénye, éremszekrénye, vitrinje, mind nagyon szépek.
Bejáratos volt a debreceni értelmiségi körökbe, hozzánk is gyakran jöttek látogatók, így csereberéltek. Lassanként kialakult benne a műtárgyak általános szeretete. Én például otthon, apám saját gyűjteményében láttam elôször Doppelglasst, KÉP dupla falú üvegpoharat, mely ma is gyűjtői kuriózum. Üvegtárgyakon kívül ezüstöt is gyűjtött, a konyhaszekrény tetején pedig miskakancsók sora állt, amely ma olyan unikum, hogy a negyven év alatt mindössze eggyel találkoztam, melyet a barátaim szereztek nekem a 60. születésnapomra (miskakancsó képe!). Még mielôtt észbe kaptam volna, sajnos, ezek az edények eltűntek. Debrecenben mindig is élénk érdeklôdés volt részben a numizmatikai tárgyak iránt, részben pedig léteztek mindent gyûjtô körök. Kicsit mindenki érdeklődőnek számított. Ott nem volt meg az a lehetôség, ami Pesten, hogy az emberek a BÁV-lerakatban körülnézzenek, hanem csak az éremgyűjtők egyesületén keresztül ismerhették meg egymást, és tudtak új tárgyakhoz jutni, cserélgetni. Ilyen módon kerültek el tőlünk a miskakancsók, butellák is.
Nagyon szép pisztolyai, fegyverei, japán kardjai voltak. Ezek mindenképpen nívós részeit képezték a gyűjteményének. Mindig is volt egy vitrinje, amelyben pedig csak honfoglalás kori és római tárgyakat tartott. Ennek a közepén egy avar kori koponya állt. A környéken elôkerült egy mamutlábszárcsont, azt is megszerezte.
Kölcsönösen jó kapcsolatban volt a debreceni Déry Múzeummal, de ugyanúgy a budapesti Mezőgazdasági Múzeummal és a Nemzeti Múzeum éremtárával is összeköttetésben állt.

A háborút „túlélte” édesapja gyűjteménye?
Igen, hála istennek, mert jól elrejtett mindent. A háború után, a láda felfeszítésénél sérült meg egyetlen pohár, de azt is helyre lehetett hozni. Az éremgyűjtemény nagy előnye a festményekkel szemben, hogy sokkal könnyebben el lehetett tüntetni: a legértékesebb darabokat, az Árpád-házi és tallérgyűjteményét egy vízhatlanná tett acélhengerben ásta el, és csak a Rákosi-rendszer után szedte újra elő. Később megválasztották a munkástanács elnökévé, emiatt két évig nem kapott munkát, és kénytelen volt szép lassan eladogatni a műkincseket, hogy eltarthassa a családot.

Ön mikor kezdett érdeklődni a műgyűjtés iránt?
Körülbelül tízévesek lehettünk a nővéremmel, amikor a jó feleletért egy forintot kaptunk. Aztán az összegyűjtött pénzből vásároltunk érméket apámtól, amiket külön fiókban tartottunk. De hát ez gyerekes fellángolás volt, az lett a vége, hogy megkértük apámat, váltsa meg a gyűjteményt.
Én hatalmas vehemenciával vetettem magam az elektromosság iránt fellángoló szenvedélyembe: rádiókat, televíziókat szereltem. Apám az asztal egyik felén érmészkedett, én meg a másikon forrasztgattam. Ekkor sokszor mondogatta nekem, fél tőle, hogy nem fogjuk megbecsülni eléggé azt a gyűjteményt, melyet hosszas munkával létrehozott.

Melyik az a konkrét emléke, hogy első saját vételű tárgyát a kezében tartja?
Mindig is volt egy kötelező tisztelettudásból ellátott funkcióm: amikor járkáltam fel Pestre az egyetemre, egy-két sportszatyornyi „árut” értékesítenem kellett. Körbejártam három bizományit, és a végére üres lett a szatyor. Ez még mindig nem különösebben keltette fel az érdeklődésemet. Később történt az, amit talán lehet a kezdetnek nevezni: szerelői munkám révén mindig szert tettem egy kis mellékes jövedelemre, akkoriban jobban kerestem, mint az átlag. Huszon-egynéhány éves lehettem, amikor apám beszállítója becsöngetett. A „nepperek” ha nem kapták meg azonnal a pénzt, nem tudtak visszamenni a terepre és tovább vásárolni, úgyhogy saját pénzemből azonnal ki kellett fizetnem az árut. Nem féltem, hogy becsapnak, mert ezeknek az embereknek a megélhetése múlott a jó hírnéven, nem engedhették meg maguknak, hogy átverjék az ügyfelet, hisz azután senki nem vásárolt volna tőlük. Ennél az elsô, saját vásárlásnál fordult meg először komolyan a fejemben, hogy ezek az apámnak vásárolt áruk akár az enyémek is lehetnének, és értékesíthetném ôket Pesten.
Úgyhogy lassan saját jogon is bekapcsolódtam a debreceni gyűjtői körbe, rendszeresen jártam fel Pestre, megismerkedtem az itteni gyûjtôkkel. Megtanultam, mit, hol és ki gyűjt, és a tárgyaimat hol lehet értékesíteni.
Az első lakásomat, egy társasházrészt úgy tudtuk megvenni Budapesten, hogy apám az Éremgyűjtők Egyesületénél árverést rendezett anyagának egy részéből, amelyből óriási összeg, 80 000 forint körüli pénz jött be. Akkoriban ennyiért meg lehetett venni egy társasházrészt, tehát jelentôs segítséget kaptam tőle. Később a Bizományinál árverezték el gyűjteményének másik, értékes részét. Ezek nekem nagy lökést adtak, mert anyagilag nem ott kellett kezdenem, ahol sok kortársamnak.

Hogyan jutottak ekkoriban műtárgyakhoz az előbb említett „nepperek”?
A hatvanas években lehetett, hogy a Nők Lapja lehozott egy cikket avatatlan szemmel nézve fantasztikus zsámbéki lámpagyűjteményrôl. Ekkor eszméltek sokan, hogy amit a padláson őrizgetnek, az nemcsak lom, hanem ha megtisztítják, a lakásuk dísze lehet. És ekkoriban tûntek fel itthon a holland kereskedők, akik elkezdték begyűjteni főleg a függő petróleumlámpákat és a talpas lámpákat. Erre kialakult Magyarországon egy réteg, elsősorban a cigányság körében, akik kis teherautóval, hangosbemondóval járták a falvakat, és szó szerint letakarították a padlásokat. A gyűjtésnek ez már egy profibb módja volt, és meg kell hagyni, nagyon alapos munkát végeztek, válogatás nélkül. A hatvanas években már csak nagy szerencsével lehetett találni olyan padlásokat, melyek érintetlenek voltak. Előtte Rákosi söpörte ki a terményt, aztán ők a régiségeket.

Egy értékes hagyatékhoz valóban egy tévéképcsőért jutott hozzá?
Igen, egy tokaji család nem tudta kifizetni a tévészerelést, és mivel ismerték apámat, nekem adtak néhány műtárgyat, mondván, hogy annyit biztosan kapok érte, amennyibe nekem az új képcső került.
Társammal együtt ugyanis a környék legkeresettebb tévészerelőivé váltunk, megoldottunk olyan hibákat is, amiket mások nem tudtak. Óriási előny volt, hogy bejuthattunk lakásokba, vagy éppen felmehettem a padlásra „megnézni az antennát”. Eleinte rangon aluli dolognak tűnt megkérdezni, mennyiért adnák el nekem a szobában függő kakukkos órát, de aztán amikor már nem szerelőként dolgoztam, éltem a lehetőségekkel.

Erdélyben is gyűjtött?
Amikor kiváltottam az első használtcikk-kereskedôi engedélyemet, oda jártunk gyűjteni. Erdély rendkívül gazdag volt minden vonatkozásban. A művészet szereti a pénz közelségét, hisz ott van kereslete, és ez vonatkozik a népművészettől a Bethlen-kor reneszánsz művészetének tárgyaiig. Fantasztikus ötvösmunkák, szőnyegek keletkeztek ott vagy kerültek oda. Amikor a magyar falvakat már „kifosztották” a gyűjtők, akkor kezdtünk Erdélybe járni, ahol minden anyaföldit örömmel fogadtak, és szinte mindenüket eladták, mondván „jó helyre kerül”. Kialakult egyfajta cserekereskedelem, mert természetesen nem tarthattunk magunknál annyi pénzt, amennyit akartunk, hanem felvettük a „rendeléseket”: vittünk kávét, gyógyszert, ki mit akart. Eleinte nevettek rajtunk és bogarasnak tartottak minket, hogy minek kellenek nekünk a csorba cserepek, ahelyett hogy tetra-bugyit és pálinkát vinnénk, késôbb már ők is rájöttek a dolgok értékére. Budapesten aztán találkoztam azokkal a „nagy öregekkel”, akik Pestről kiindulva a Dunántúl, az Alföld, Nógrád gyűjtői voltak. Köztük volt Göbölyös Gyula, Gajdos László, Hemző Ilona, Nyékes Mihály, Kovács Tamás, Szabó Tamás, Saphier Dezső, Román Panni. Őket megismerve magasabb szintjét tanultam meg a műkereskedelemnek. Addigi kizárólagos néprajzi érdeklődésemet szélesebb körre tágítottam, elkezdtem szőnyegekkel, bútorokkal is foglalkozni.

Felesége is hasonló érdeklődésű?
Ő ebben nőtt fel: édesapja ügyvéd volt, édesanyja szintén jómódú bírócsaládból származott. Lényegében művészi tárgyak között élt. A nyolcvanas években, amikor már lehetett vállalkozni, ő bátorított a mérnöki pálya elhagyására és a műkereskedés beindítására, ami 1984-ben aztán meg is történt.



Az interjú további részei az alábbi linkeken olvashatók:
Beszélgetés Nagyházi Csabával, a Nagyházi Galéria tulajdonosával - II. rész

Beszélgetés Nagyházi Csabával, a Nagyházi Galéria tulajdonosával - III. rész