Csinálni a dolgokat – megnyitóbeszéd Király András kiállításához

Mélyi József

Párhuzamos valóságok, avagy mit gondolna Manet, ha látná Király András festményeit? Mélyi József elkalandozó megnyitóbeszéde Király András Csinálni a dolgokat című kiállításához.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 
Ha lehetne a kortárs festő munkaidejéről és munkabeosztásáról statisztikát készíteni, akkor a kimutatásból kiderülhetne, hogy a művész idejének legnagyobb részét a töprengés teszi ki: egyáltalán mi kerülhetne a vászonra? Mi az, ami idevaló? Mi az, ami nem jeleníthető meg ennyire pontosan a fotó vagy a video eszközeivel, amire éppen az olaj-vászon különben kicsit idejétmúltnak tűnő médiuma a legalkalmasabb? Mi az, ami ebben a teljesen más jellegű és más sebességű befogadást igénylő kép-világban még megállít, meglep, megmozgatja a képzeletünket, azután beleül az agyunkba és vissza-visszatérve elgondolkodtat?
 
Király Andrásnak van itt egy képe, az a címe, hogy Megkértem Miklóst, játsszon el egy történetet – ez egy tipikusan ilyen meglepő, megállító festmény. Egy férfi, különben ismert kortárs művész, szép, mint egy filmszínész, egy pipa szárát odanyomja saját arcához. Képzeljük el, hogy a jelenetet fotóként látjuk a Facebookon –, ha nem ismerjük a szereplőt, egy pillanat alatt továbbgörgetünk. Képzeljük el videóként a Youtube-on –, ha átküldik nekünk, akkor sem maradunk meg mellette egy fél percnél tovább. Mindkét médiumban a történetet hiányolnánk: a fotó hosszú szöveg nélkül életképtelen, a video narráció és történet nélkül idegesítő és unalmas. Furcsa módon a festménynek ebben a versenyben szélesebb a játéktere: a festmény lehet enigmatikus, a történet lehet lényegtelen, a szereplő kiléte nem fontos. A festmény lehet lassabb. A festményre általánosságban más játékszabályok érvényesek, a festménnyel a hagyományai miatt elnézőbbek vagyunk. Mégiscsak ez az a műfaj, amelyben Raffaello és van Gogh is alkotott.


 
Van egy játékom, régóta játszom magamban, azt a kérdést teszem fel benne, hogy mit szólna hozzá? Kiválasztok egy híres embert a rég- vagy a közelmúltból, esetleg a jelenből egy másik világból, és elgondolom, mit szólna valamilyen aktuális dologhoz. Tudom, nem vagyok egyedül ezzel a játékkal, mostanában több helyen olvasom, főleg az interneten, hogy mit szólna ehhez Kádár vagy Orwell, de én legtöbbször a művészetre szoktam gondolni. Mit szólna egy régi szobrász, mondjuk Izsó Miklós a Szabadság téri új emlékműhöz? Mit reagálna Trockij, ha látná működni a Magyar Művészeti Akadémiát? De vannak néha pozitívabb gondolataim is, például mit gondolna Manet, ha látná Király András festményeit? Először is elképzelem Manet-t, ahogy nézi a képeket, ez már tipikusan egy mai festménytéma, a dús szakállú Édouard Manet ott áll Király András vászna előtt és erősen gondolkodik. Úgy képzelem el, ahogy azt Király András megfestené: fotószerűen, de kissé elmosódottan, Manet komoly arccal néz, öltönye nem XIX. századi, inkább mondanám kortalannak. A játékban el is lehet kalandozni persze: elképzelni a képet, ahogy a megnyitó résztvevői nézik, hogy Király András a Manet nézi Király András festményét című festményét festi. (Zárójelben: az elkalandozás ennek a játéknak a lényege, mert jelzi, hogy egymásba dobozolt utalásrendszerben létezünk, amelyben a nézés, a festés meg a művészettörténet egyaránt fontos.)

 
De térjünk vissza a kissé már türelmetlen Manet-hoz, az agyában kavarognak a gondolatok. Király András képeiről Daumier kis tanulmányai jutnának eszébe, egy következő pillanatban már közelebb hajolna, mert inkább a mai festékek minősége érdekelné. Apró szentkép-parafrázisoknak látná ezeket a képeket, elmosolyodna, felnevetne. Ha Király András is itt lenne vele – miért ne sétálgathatnának együtt, nyugodtan belefér a fejembe – megkérdezné, mi az oka, hogy nincsenek nagyobb témák? Alig másfél évszázad alatt ennyire elfogytak volna, vagy az emberi figyelem ennyire fókuszálódott, ma már minden apró kézjel ilyen fontos? Vagy azt gondolná, hogy ez a sorozat itt nem más, mint előkészületek sora egy nagyobb kompozícióhoz. Megpróbálná összerakni az egészet, de nem sikerülne, mert számára nem lehetséges olyan kép, amelyen a papírtépés meg a paprikaorrú kislány egyszerre jelenik meg a lábakra kötözött szalmával, legfeljebb a bolondokházában. Aztán ránézne a kezeit elrejtő bőrkabátos emberre; a címre rácsodálkozna: Dupla Napóleon. A cenzúrára gondolna, III. Napóleon idején ezért börtön járna. Egy furcsa, ellesett pillanat lenne, vagy csak egy idétlen mozdulat? Vagy csupán a festő hezitált: nem akarok kezet festeni, festettem már eleget, mit csináljak? Mindenesetre rájönne a képek fényképszerűségére, már az ő korában sem exponáltak mindig jól.
 

A Gauguin-kép nagy rejtvény lenne számára, a földgömb, a Tahitire mutató ujjal. Manet ismerte Gauguint, de történelmi okokból nem tudna a motívum és a név között kapcsolatot teremteni, hosszan kéne magyarázni ezt is, mint a kezével a nadrágjában matató férfit, amelyen egyszerűen megdöbbenne; ott még Trockij és Izsó Miklós is dermedten állna. (Zárójelben: képzeljük el ezt a festményt, Trockij, Izsó és Manet a tökét vakaró férfi képét nézik.) Együtt állnának itt, és a helyszínt is különösnek tartanák, hogy ezek a félig botrányos, félig érthetetlen, de mindenképp érdekes képek egy irodaházban sorakoznak a falon, azután körülnéznének, végigmérnék a többi nézőt is.
 


Azt kérdeznék a tekintetükkel, hogy ma mit gondolunk ezekről a képekről? Mi, akik nem vagyunk Manet-k, és leginkább azt gondoljuk, nem értünk hozzá. Holott egész nap képeket értékelünk. Információinkat nagyrészt képekből szerezzük, az interneten, az utcán, az újságokban, a tévében naponta képek százait, ezreit fogjuk fel és szortírozzuk. Töredékekből és villanó darabokból magabiztosan ítélünk a valóságról. A festményeknél azonban láthatóan elbizonytalanodunk. Kimegy alólunk a talaj. Bizonytalanságunkban nem engedjük szóhoz jutni a képzeletünket, helyette a valóságban keresünk támpontokat. Idézet. „Ilyenkor szeretett megfogdosni valami vaskosan kézzelfogható tárgyat. Megragadta az asztal lapját, és megemelte. Valóság. Megtapogatta a kőfalat. Valóság. Vadászpuskájának tusát. Valóság. Jobb kezével a bal vállára csapott. Nadrágzsebébe nyúlt, és megragadta a tökét. Valóság, valóság, valóság. Durva, erős, kézzelfogható. Ez az, amit Ferenc és te soha nem fogtok megérteni: amit ti szerettek, az megfoghatatlan, szagtalan, értelmetlen és üres valami...” Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényében itt Kazinczy Ferenc sógoráról van szó, aki ki nem állhatja felhőjáró rokonát, és csak a valóságban hisz. Pedig a festmény (csakúgy, mint a vers, a szobor vagy a regény), a képzeletnek is szól. Képzeljük el például, ahogy egy unalmas megbeszélésen Király András képeire gondolunk. Azért gondolunk rá, mert a valóságban, a prezentáción a munkatársunk ujjai pont úgy állnak, mint az egyik festményen itt. A kolléga kezét nézzük, ahogy egy diagramra mutat, miközben mi arra gondolunk, mi történne most velünk, ha hirtelen nem itt lennénk, hanem Tahitin? Pillanatok alatt elmerülünk a játékban, azonnal egymásra másolódnak a képek, amelyek kizökkentik a nézésünket és a képzeletünket. Ilyenkor később is ráérünk azzal foglalkozni, hogyan jutunk vissza Tahitiról, és mit szól majd az egészhez a feleségünk. A kizökkentő, lassú, enigmatikus festmény most sokkal fontosabbá válik. Nemcsak azért, mert el tud repíteni egy másik világba, nemcsak azért, mert szórakoztat, vagy mert gyönyörködtet. Hanem mert fontosabb dolgokra emlékeztet. Arra, hogy látunk, gondolkodunk, tehát élünk.
 

A képzeletet és a kiállítást megnyitom.
 

 

Csinálni a dolgokat
Király András kiállítása

Helyszín: Ericsson Galéria (1097 Budapest, Könyves Kálmán körút 11/b)
Megtekinthető: 2014. december 8-tól 2015. február 10-ig, hétfőtől péntekig 8 és 17 óra között