Akár Strasbourgig is elmegyek! Az elzászi város neve az elmúlt években a magyar közéletben leginkább ebbe a fordulatba foglalva jelent meg: azok, akiket súlyos sérelem ért, és nem bíznak abban, hogy a magyar igazságszolgáltatás valóban nekik szolgáltat igazságot, megígérik, hogy ha kell, a lehetséges legmagasabb instanciáig elviszik ügyüket. Strasbourg ebben az összefüggésben Európát jelenti, pontosabban Strasbourg az igazságot jelenti.

Ha magyar képzőművészek mennek el Strasbourgig, akkor az első kérdés, ami felvetődik: mi az összefüggés a művészet és az igazság között. Bonyolult kérdés, és ha jobban a mélyére tekintünk, pillanatok alatt Heidegger, Gadamer, Lukács vagy Adorno gondolatainál járunk, akik a művészetet többek között az igazság filozófiai fogalmával kapcsolták össze. Egy olyan igazságéval, amely tudatos reflexióval nem, vagy csak korlátosan ragadható meg. A fent említett filozófusok igazsággal és művészettel kapcsolatos gondolatait a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben kezdték rendszeres kritika alá vonni, mégpedig elsősorban a műalkotás fogalmából kiindulva. A műalkotás, amely korábban a művészetelmélet legszilárdabb eleme volt, ebben az időben kezdte végleg elveszteni körvonalait, hogy aztán teljesen feloldódjon a nyitott műben, ahol a művészet és a nem-művészet között a határok elmosódnak, ahol a műalkotás már nem választható el az őt körülölelő valóságtól. E bántóan rövid művészetelméleti kitérő után már rendelkezésünkre is állnak azok a fogalmak, amelyekkel a Gruppo Tökmag kiállításának anyagát vizsgálhatjuk, s ezek az igazság és a határvonal.

A Gruppo Tökmag projektjének középpontjában egy strasbourgi börtön épülete áll; ha van valami, ami látszólag távol áll a művészi igazság problémájától, akkor az éppen ez. Egy gondosan körülzárt, megfigyelőkamerákkal és jól képzett személyzettel őrzött intézmény, amely a sok európai sztenderd miatt valószínűleg nem sokban különbözik francia vagy német társaitól. Egy furcsaság azonban mégis akad, s ezt vették észre a nyitott szemmel arra vándorló magyar alkotók: a nyolcvanas években épült épületen díszítések találhatók. Első látásra a híres osztrák építész, Adolf Loos 1908-as esszéjének a címére asszociálhatnánk: Díszítés és bűn. De itt nem elsősorban az ornamentikáról van szó, nem az építészet purizmusáról vagy a művészet és erkölcs problémájáról. Mintha a strasbourgi épület falain a művészet rég eldobott elemei jelennének meg: az avantgárd romjai, rendszerbe helyezett színek, absztrakt formák, geometrikus jelek, szándékosan vagy egyszerűen ott felejtve. A Gruppo Tökmag alkotása ezeknek az elemeknek a felfedezésével, válogatásával, kiemelésével kezdődött, és a feldolgozásukkal végződött. Lehatároltak valamit, amiben tetten érhető művészet és nem-művészet határvonalának láthatatlansága. Valamit, amiben a harminc évvel ezelőtti Nyugat-Európa humanizmus-felfogásának lenyomata válik kitapinthatóvá. Valamit, amiben a hatalmi struktúrák egy pillanatra előtüremkednek. 

Eszközeik sokfélék: hol a méreteket, hol az anyagokat, hol a médiumokat változtatják. Nagyítanak és kicsinyítenek, kasíroznak, kereteznek és vágnak. Műveikben nemcsak a műalkotás fogalma, de az alkotó is megkérdőjeleződik; a Gruppo Tökmag mint csoportos alkotó mellett most a börtönlakók nevei jelennek meg a művészet létrehozói között. Tábori András és Kovács Budha Tamás felvették a kapcsolatot a bent élőkkel, s arra kérték őket, hogy rajzolják le az épületet, vagy egy általuk jellemzőnek tartott részét. Nem maguk kérték fel erre a törvénytől sújtottakat, hanem egy közvetítőn keresztül jutottak át a igazságszolgáltatás által húzott határvonalon. Valójában minden művészi lépésük a közvetítésre épül, s ez nemcsak akkor igaz, ha a kiállított projektelemekből kiindulva tudományos módszerekkel részekre bontjuk és úgy vizsgáljuk a tevékenységüket, hanem akkor is, ha a közösségi művészet fogalma, vagy éppen a kint és bent problémája felől közelítünk hozzájuk.

Az igazság az, hogy akármerre indulunk, a határvonalak fogalmához érkezünk. Az 1987-ben egy helyi építész által tervezett, posztmodern jegyeket mutató épület határainál, az absztrakció és a figurativitás, a hasznosság és a haszontalanság két irányból megközelíthető demarkációs vonalainál járunk. Ha jól megnézzük a vonalakat, akad ennek a munkának egy érdekes és távoli párhuzama. 2005-ben Jochen Gerz, a köztéri művészet elmúlt évtizedeinek egyik legnagyobb alakja, Karlsruhéban, a német Alkotmánybíróság székhelyén hozta létre az Alapjogok terét. Művében 48 ember válaszai jelennek meg arra a kérdésre, hogy mit jelent számukra a jog és az igazságosság; 24 bíró, jogász, ügyvéd mellett 24 olyan ember is megszólalt, akiket a törvény sújtott, vagy akik még nem kerültek kapcsolatba az igazságszolgáltatással. A válaszokat Gerz egy zászló egyik és másik oldalára írta fel, s ezáltal nemcsak az igazság két oldala vált láthatóvá, de átvitt értelemben a köztérbe került a hatalom, az egyén és a közösség közötti viszony problémája is. A Gruppo Tökmag projektje teljesen más eszközökkel ugyanezekhez a kérdésekhez jut el. Hol van a köz- és magántér határa? Hogyan jelenhet meg az egyén látásmódja – főleg korlátozott látási viszonyok között? Hogyan jelenhet meg a közösség véleménye? Milyen reprezentációs formában válik mindez láthatóvá? Ki teszi láthatóvá? És: ki teszi láthatatlanná?  

A Gruppo Tökmag műegyüttesében az egyik legfontosabb elem a láthatóvá tétel, a bemutatás módja, s ezen belül a nagy reprezentációs formák átalakítása. Jó példa erre az átlátszó üveggúla, amely egyszerre sérülékeny és biztonságos elhatároló, s amely itt lekicsinyítve foglal magába egy szintén miniatürizált, értelmetlen építészeti tagozat-együttest. Ez a gúla: modell. Egy monumentális köztéri reprezentációs eszköz kicsinyített makettje. Önmagában jelentés nélküli, üres. Kontextusba helyezve: a kint és a bent, a hatalmi határvonal vizuális és plasztikus megjelenítője. Értelmetlen dizájntárgy, de egyben a tudatos reflexió számára nem, vagy csak korlátosan megközelíthető igazság hordozható emlékműve.  

Az, hogy a Gruppo Tökmag tagjai ezért az igazságért Strasbourgba mentek, sokat mond el a mai világról is. Például a magyar művészek jelenlegi helyzetéről, akik a nagy Nyugat-Európában még mindig mint két szegénylegény jelennek meg. Érdekes kérdés, és messzire mutatna, ha a „még mindig” kérdését járnánk körül, ha mondjuk ezt a projektet, vagy annak ötletét tíz, húsz vagy éppen harminc évvel ezelőtti időkre helyeznénk vissza. Kiderülne valószínűleg, mennyire más volt a szabadságfoka Európában és Magyarországon a művészetnek, mennyivel könnyebben, akadálymentesebben került volna közel a hatalom vagy a határvonalak kérdéséhez egy-egy művészi gondolat. De persze mindez itt és most, Szentendrén, a galéria biztonságos falai és üvegablakai között is világosan látszik.

Gruppo Tökmag: Design és Biztonság
Helyszín: Mank Galéria (2000 Szentendre, Bogdányi út 51.)
Megtekinthető: 2019. március 10-ig