Bálint Endre 1960. június 11-én levelet kapott Victor Vasarelytől. „Én azt hiszem a szabad verseny, ami itt szabály, nem Magának való, kár várni és lassan elpusztulni. Ne vitatkozzon az otthoniakkal, tulajdonképpen örülni fognak, ha hazajön.” (Kozák Gyula gépírásban megmaradt kiadatlan kéziratának részlete a katalógus 143. oldalán olvasható.) Bálint megfogadta a tanácsot és – hosszú huzavona után – 1962-ben hazaköltözött. Szerencséjére. A Magyar Nemzeti Galériában (jegyzeteim szerint 337 tétellel, a katalógus szerint „csak” 282 művel) rendezett életmű-kiállítás valamennyi porcikája arról szól, hogy egy közösségét vesztett, művészi ambíciókat hordozó, hendikepes alapadottságokkal, de óriás egóval megáldott-megvert individuum mit is tehet a maga művészetének kiteljesítéséért 1. a szegénység 2. az üldöztetés 3. a politikai diszkrimináció 4. az emigráció 5. az egész felnőtt életét végigkísérő tüdőbetegség közepette akkor, amikor 6. az első négy akadály végre elhárul, de 7. közben kíméletlenül telik az idő. Nem fogjuk fölmondani a tudott dolgokat. Azt a mikroklímát, amelybe betagolódott a húszas-harmincas években (a „jó” mamától a zsidó árvaházig, Osvát Ernőtől Szerb Antalig). Amely felnőtt gondolkodását elindította a harmincas évek második, a negyvenes évek első felében (az első párizsi utazástól a Vajda Lajos-barátságig, a munkaszolgálattól a dekkolásig). Amely illúziókkal és illúzióvesztéssel, egzisztenciális félmegoldásokkal és lecsúszással gazdagította tapasztalatát a negyvenes évek második és az ötvenes évek első felében (az Európai Iskola fölemelkedésétől annak lehanyatlásáig, a forradalmi szerepvállalástól a menekülés kényszeréig). Amely fölnyitotta belső látását és lezárta a keresés korát a párizsi ötvenes évek második felében és a hatvanas évek elején (a bibliaillusztrációktól a „nyelvtelenségig”, a honvágytól az alkalmazkodás-képtelenségig). Továbbá, hogy utaljunk az 5. és 6. pontokra, e hasábokon nehéz lenne részletezni a hatvanas évektől haláláig, 1986-ig tartó lassú menetelést a betegség eszkalációja felé, valamint a hőn áhított általános társadalmi elismertség irányába.

 

 

   Minket a 7. pont ragadott meg, tehát az a művészettörténeti IDŐ, amelyet Bálintnak volt szerencséje és szerencsétlensége megélni, s amely a hatalmas (talán túlságosan is nagyra mért) gyűjteményes kiállítás igazi mondanivalójának tetszik. „Nem hazudhatok magamnak, mert ezáltal lebecsülném és megaláznám azokat, akiknek képeimen keresztül üzenek. Minden hiteles művészeti közlés a kivetített időben kapja meg valóságos érvényét” – idézzük irodalmi szilánk-gyűjteményéből, a Hazugságok naplójából ezeket a fontos sorokat.

 

 

   Pedig próbált füllenteni kezdetben, még akkor is, ha a korai nyomokat önkezével alaposan megritkította. Imádhatta Dési Huber Istvánt, legalábbis erről vall a puritán tárgyakat radikális rendbe állító Petróleumlámpás csendélet (1937). Nagyon tetszhetett neki Czóbel Béla, ahogy azt Lossonczy Ibolyáról festett portréjának (1945) struktúrát hangsúlyozó izmos fekete keretvonalai mutatják. S mint azt a kiállításra importált két Braque- és három Picasso-csendélet is bizonyítja, élt-halt a férfiasan fölépített, morcos zöld-fekete kontrasztokért, az univerzum feszültségét egyetlen gyümölcsöstálba transzponáló összeállításokért. Legalább is ezt igazolják a Csendélet zöld almával (1948) és a Hagymás csendélet (1946) macsósan feszült vásznai. Nem neki való szerepek voltak. Lehet, hogy Bálint ízlése mélyen tapadt az École de Paris genetikai szabadságból és egészséges avantgárdból kikevert modorához, de a színből és szerkezetből kifundált „képegész” gondolata lógott rajta, mint tehénen a gatya. Nemcsak a posztexpresszionistákkal (Bernáth, Egry), mert azokat tényleg kerülte, de a racionálisan objektív, Kassák-féle, Kmetty-ízű világmagyarázatokkal sem tudott mit kezdeni.

   Egyedül az elvesztett régi barát műveiben, Vajdában látott olyat, amit ha fölpróbált, tényleg jól állt neki. A recept valahogy így rekonstruálható: végy egy többértelmű, lehetőleg ódon állagú motívumot. Szedd ízekre és daráld át az álmok és látomások quodlibetjén. Az így nyert kupacot alakítsd a tapasztalati látványtól merőben eltérő kompozícióvá. Formázz belőle tépett transzcendens lényt (Kobold ördögvillával, 1948) vagy embertekintetű ízeltlábút (Krumplibogár, 1949) vagy megjelenített vicces szójátékot (Csendélet- életcsend, 1957). Vigyázz, a hőt csendesen adagold, a színnel fukaron bánj, a fogások legyenek minél kisebbek, csöppet se hasonlítsanak a tömegétkeztetésre jellemző kondérban főzött freskókhoz és pannókhoz. Férjenek el egy tányér közepén, mintha azt az évtizedekkel későbbi nouvelle cuisine séfjei tálalnák. Úgyis minden az ízek, az alapanyagok, a szellem harmóniáján múlik, pokolba a mennyiséggel. Körülbelül így foglalható össze az a deviáns szürrealizmus (mintha a szürrealizmus nem lenne önmagában is deviáns!), amelyet Bálint az Európai Iskola tankonyhája körül elsajátított, s amely lényegében belesimult a tömörülés se nem absztrakt, se nem konkrét teljesítményébe. Meg a kontinens többi hiteles élményművészetébe. Ismételjük a közhelyet: a Vajda (és Ámos) árvák stílusa meglepően emlékeztet a nyugat-európai Cobra-csoport és a közép-európai Wiener Schule földolgozhatatlan traumáktól gyötört, csillogóan neuraszténiás műveire, s mindazon produkciókra, amelyeket egy kollektivista fordulatra készülő keleties világrend befogadni amúgy képtelen is lett volna.

   

Kiállítás enteriőr


Kiállítás enteriőr Bálint szobájának rekonstrukciójával


Fotó az Épinay-sur-Seine-beli szobáról

   Nagy tévedés Bálint 1949 és 1958 közötti műveit rendszerkritikai tetteknek minősíteni. Még akkor sem voltak azok, ha 1956-ban egyszer csak a szakma csúcsvezetőségében találta magát, s akkor sem, ha a megelőző nehéz években többnyire „deklasszált” elemmekkel, a kor termino-lógiája szerint „egyéb” besorolású kollégákkal tartotta a szoros kapcsolatot. Merthogy istenverte módon baloldalinak számított, világképe zártnyakú fekete orosz inget hordott és semmi nem tetszett neki, ami az úri Magyarország reprezentációjára emlékeztette. (Bartók az igen, a népművészet az igen, s persze Vajda Szentendréstül, kollázsostul, mindenestül, igen.)

   Predesztinálta erre a megalázottakkal és megszomorítottakkal közösen átélt szenvedés, a szabad értelmiségi lét iránti olthatatlan vonzalom, továbbá az asszimiláns zsidósorsból fakadó sértett dac. „Még hogy én nem vagyok magyar?!” – mondhatta rázkódó dühvel 1938-tól, az első zsidótörvény életbe lépésétől 1945 februárjáig, amikor is konstatálnia kellett, hogy tágabb rokonságának majd fele füstté vált. Bosszút sosem érzett, de tudta, amit a privát történelméből meg kellett tanuljon. Ezzel a poggyásszal támolygott ki Párizsba, ezzel az individualista-egzisztencialista hagyatékkal keresett kapcsolódási pontokat és ezzel a „lehetetlen természettel” áldva kellett – volna – igazi karriert csinálnia a fény városában. Úgy, mint Beöthynek, Hajdunak, Vasarelynek.

 

 

   A Nemzeti Galéria kiállításának egyik erénye, hogy a szépen és értelmesen tagolt, a falak színeit jól megválasztó, a magángyűjteményekből bőségesen merítő kurátori koncepció (Kolozsváry Marianna hatalmas és a költségvetésből szépen kistafírozott munkája) az analógiákkal nem fukarkodik. A föntebb említett hatások hordozói meg is jelennek itt-ott, és a föntebb említett konkurens magyarok szépen, intelligensen ki is lettek hagyva. Kiakasztatott persze az utó-szürrealizmus elfranciásodott pápája, Max Ernst, megduplázva, és a bőséges önéletrajzi dokumentáció által is megtámogatva, ami rendben van. Logikus: a humortól az ollóig, a holdvilág- fény mágikus árnyalatától a frottázstechnikáig Bálint sokat köszönhetett neki. Szinte csak tőle tanult emigrációjában, merthogy zsigerileg irtózott a kortárs francia főáramtól: a tasizmustól, a neokonstruktivizmustól, a zen-absztrakcionizmustól, mindenekelőtt pedig az „amerikás” action paintingtől. Összefoglalva: Bálint saját, belső IDEJE és a szabad kortárs művészet öntörvényű autonóm IDEJE aszinkronban volt egymással. Tudjuk, alig tudott franciául. Képtelen volt a kapitalista önmenedzselésre. Alkata pénztaszító volt. De ez még mindig kevés magyarázat a Honvágyra (1959), amely abban a koporsó alakú párizsi műteremfélében született, amely általános kritikusi fanyalgástól övezett rekonstrukcióként búslakodik a kiállításon. (Én nem fanyalgok. Tízéves unokám az ilyesmire nagyon vevő, és nem mellesleg, így talán belemennek emlékezetébe a Csodák csendesen adagolva, a Lófejek és az Angyalok kara, a Szent Márk térről nem is beszélve.) Valójában idegen maradt tőle a gátlásoktól mentes modernizmus – merthogy mindvégig elnyomott avantgárd maradt. Kerülte az ipari civilizáció múltat tagadó örömeit – merthogy mindvégig hitt a kulturális gyökerekben. A szatírát, a harcot, a pátoszt ráhagyta nagytermészetű kortársaira. Neki az irónia, a különvélemény, a csöndes líra volt az anyanyelve. Meg némi dadaista vicc, amilyet nem szégyellett például egyik legütősebb kollázsán elereszteni: Mindenkivel tudatom, hogy meghasadt a tudatom (1958), s amelynek parafrázisa nem avult el akkor sem, amikor a poént „elsütötte” örökké hű barátja, Ország Lili halálának emlékére (1981).

 

In memoriam Ország Lili – Mindenkivel tudatom, hogy meghasadt a tudatom, 1981, fotómontázs, papír, 50 × 70 cm. Szépművészeti Múzeum Magyar Nemzeti Galéria
 

 

   Bár a források erre nem utalnak, a nagy művésszé érő (1959-től) Bálint számára az igazi csábítás valahol Paul Klee körül keresendő. Nem is ártott volna idecitálni a svájci mester valamelyik halas, hajós vagyangyalos képét-rajzát, föllebbentve az agyonhallgatott tényt: nem a franciák ép liberalizmusa, inkább a közép-európaiak titokzatos kafkai nyomorúsága volt számára a rejtett tartalék. Analógiának éppúgy érvényes lett volna, mint az ismeretlen katalán-aragóniai mester festett gerendája a 13. századból. Igaz persze, hogy Bálint Barcelona-élményének nagy az irodalma, s az is bizonyítva van, hogy a lécek által ihletett hosszúkás alakzat hordozta leglátványosabban a festő hontalan, boldogtalan, kielégületlen narratíváját. (Halál falun, 1960, Itt már jártam valaha I, II, III, 1960, 1963, Séta a temetőben, Spanyol temető, 1960).

   Akárhogyan is történt előbb Szentendrén, majd a Vidor-villában, továbbiakban a legendás Rottenbiller utca 1. alatti lakásban, később a párizsi manzárdban, majd az összevissza európai barangolások során, a hazatért Bálint Endre (1962) nem egy volt a jó, sőt nagyon jó festők között. Szimbólummá vált. Ő fejezte ki azt az értelmiségi illúziót, hogy Magyarország és Európa összetartozik. Hogy a szörnyű múltat, a kisszerű jelent, a bizonytalan jövőt békévé képes oldani az emlékezés. Hogy a humanizmus nemcsak a puha diktatúra cukormázas szlogenje lehet, hanem „benne van a pakliban”, amennyiben a hetven dollárral megtoldott útlevéllel nemcsak farmert lehet csempészni, de el lehet omlani a Blois-i kastély éjbe burkolt tűzfala előtt, a hastingsi vár tornyai alatt és gondtalanul lehet emlékezni a Dunakanyarra Ibiza hófehér falujában.

 

 

   Ne kerülgessük a forró kását! Bálint Endre akaratlanul és öntudatlanul azt képviselte a hatvanas-hetvenes évek Magyarországán, amiben akkor, a „legvidámabb barakkban” valamennyien, közösen, de legalábbis az értelmiség apraja-nagyja bízott. A szörnyű évtizedek után lesz egyszer közös kultúra, közös érzékenység, közös európai identitás.

   Nem vagyok abban biztos, hogy ez a kiállítás belső húrokat tud ma megpendíteni. Annyi minden történt azóta, nemcsak az ízlés, de a művészet világában is. Hősünk soha nem kapott rá a neoavantgárd ízére (pedig egyszer Erdély Miklós nyitott neki kiállítást), és soha nem hitt az „aura-vesztett” művészet hűvös valóságában. Mit kezdene a számítógéppel? Mire használná a lézert?

   Az ő világa itt és most Atlantisszá vált, de legalább lesz később mit fölfedezni.