Kemény Judit 1918-ban született Tordán, a mai Románia területén, ahonnét családjával együtt nem sokkal később Békéscsabára, majd Budapestre került. Művésszé válásában jelentős szerepet játszott, hogy már fiatal korában kapcsolatba került a pedagógus-publicista édesapa, Kemény Gábor köré szerveződő értelmiségiekkel. Ezen túl nővére, Kemény Katalin házassága Hamvas Bélával, az ő közösen kifejtett művészetelméletük (Forradalom a művészetben. Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon, 1947) is hatást gyakorolt művészeti gondolkodására. A monográfia szerint 17-18 éves korában ismerkedett meg többek között Vajda Júliával, Lossonczy Ibolyával és Modok Máriával a lakásukon tartott összejöveteleken, s valószínűleg az ő hatásukra iratkozott be a harmincas évek közepén Aba-Novák Vilmos szabadiskolájába és folytatott művészeti tanulmányokat Iványi Grünwald Bélánál. Először 1936-ban jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, s mivel ekkor még sikertelen volt a próbálkozása, az alkalmazott művészeti pályán indult karrierje. A Magyar Pamutipar Gyárban dolgozott textiltervezőként, illetve ruhaterveit a Pesti Napló; karikatúráit, illusztrációit és divatterveit az Új Idők, az Otthonunk és a Színházi Magazin rovatai közölték rendszeresen.

 

1945-ben sikerült bejutnia a főiskolára, ahol Pátzay Pálnál tanult szobrászatot, de nem sokáig élvezhette ezt a helyzetet, mert a következő évben kizárták. Még növendékként ismerkedett meg az Európai Iskola tagjaival, 1945 és 1948 között gyakori vendége volt a csoport rendezvényeinek. A negyvenes évek közepétől grafikái néhány vonallá absztrahálták a látottakat, jól nyomon követhető ez a folyamat például a Makro és mikro (1944), a Nyári szellő (1946), a Város (1948) és az Organikus (1948) című műveiben. Az absztrakt művészet többi képviselőjéhez hasonlóan – a kommunista hatalomátvétellel párhuzamosan – Kemény Judit lehetőségei is egyre inkább beszűkültek, így az ötvenes évek beköszöntével pályája teljesen perifériára szorult.



Kemény Judit műterme, 1982, K.J.h.

 

Az ötvenes években viszonylag keveset alkotott, néhány realista, groteszk szobrán (Idióta, Gőzfürdőben) kívül ekkor készült Lebegő szobrok (1955) című sorozata, melyben már előrevetíti a hatvanas-hetvenes években kibontakozó absztrakt szobrászati elképzeléseit. Kemény Judit tudományos érdeklődését is mutatják ezek a szobrok, ennek, a monográfia szerint férje, a mérnökként dolgozó Máthé Iván György a generálója. Ezen túl a szobrászat és az építészet kapcsolódási pontjai, illetve a repülés megjelenítési lehetőségei is érdekelték. Szabó Júlia 1984-ben írt műteremportréjában kiemeli, hogy: „A művész tudatosan vállalt egyik legfőbb feladatának a mozgás legkülönbözőbb formáinak rajzi, festői és szobrászi ábrázolását tekinti, ezeket idézi fel színezett vonalrendszereiben és különböző, igen egyszerű anyagokból (drótból, acéllemezből, műanyagból) készült bonyolult konstrukcióiban”(1). A repüléssel a kötet szerint akkor kezdett el foglalkozni, amikor 1959-ben kiírtak a Ferihegyi repülőtérre egy szoborpályázatot. Bár nem fogadták el a tervét, a későbbiekben sok, a repülés dinamikáját kifejező, légies szobrot tervezett: Lépegető madár (1970), Égi madár (1970 k.), Napvitorla (1976), Sárkányrepülő (1977 k.). Szobrászati kísérletei legkomplexebb példájának a Segner emlékmű-terv (1975) tekinthető.

 

A létrehozott művészeti teljesítményen túl alapvetően meghatározza egy-egy művész későbbi megítélését az is, hogy mikor, hol és milyen kiállításokon jutott nyilvános bemutatkozási lehetőséghez. Kemény Judit először 25 évesen, 1943-ban vehetett részt egy kiállításon, a Nemzeti Szalon nyári tárlatán szerepelt az egyik művével, majd 1945-ben főiskolai hallgatóként a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének Kossuth Lajos utcai helyiségében állított ki (többek között Anna Margit, Forgács Hann Erzsébet, Lossonczy Ibolya, Szántó Piroska és Vajda Júlia társaságában). Gyűjteményes bemutatkozó kiállítására a Művész Galériában került sor 1948-ban (Breznay József és Tallós Ilona festményeivel együtt), ahol azokat a szobrait és grafikáit mutatta be, melyeken leginkább érezhető az Európai Iskola művészeinek hatása. Ezt hosszú szünet követte, és néhány csoportos kiállításon kívül legközelebb csak 1965-ben szerepelhettek rajzai és szobortervei Kaposváron a Rippl-Rónai Múzeumban Martyn Ferenccel és Takáts Gyulával közösen jegyzett kiállításon. 1966-ban Frank János rendezésében a MOM (Magyar Optikai Művek) székházban grafikáit lehetett megtekinteni, melyet újabb tízéves szünet követett. 1978-ban az Építők Műszaki Klubjában Teőke Géza tartott munkásságáról diavetítéses előadást, melynek keretén belül lehetett látni grafikái közül néhányat, majd a következő évben Szentendrén mutatta be műveit. Végül első és életében egyetlen retrospektív kiállítására 66 éves korában, 1984-ben került sor a győri Városi Könyvtár galériájában, ahol rajzai és szoborvázlatai mellett több mint húsz szobra is szerepelt a katalógus szerint.

 

E kiállításokkal összhangban volt néhány próbálkozás arra, hogy Kemény Judit művészete jobban előtérbe kerüljön – elsősorban Szabó Júlia és Dévényi Iván cikkei –, de ezek nem érték el a kívánt hatást, továbbra sem szűnt meg mellőzöttsége. Művei megítélését illetően nincs egységes vélemény. Életművéből a most megrendezett kiállításokon látható művek alapján két igazán érdekes korszakot emelhetünk ki. Egyrészt a negyvenes évekbeli finom, néhány vonalból álló grafikái, másrészt a hetvenes években készült szobrai, szobortervei hatnak maradandónak. Ezek Kemény Judit oeuvre-jének legerősebb darabjai. A többi műve elég változó színvonalú, sok minden megmaradt a műfaji kísérletezés szintjén. A nonfiguratív, absztrakt művész életművéből sok minden kilóg, ezt Dévényi Iván cikkében a következőképpen írja le: „Tollal és ceruzával rajzolt realisztikus portrék, a természet jelenségeit érzékenyen és költőien felidéző grafikák, ironikus, komikus és groteszk hangulatú ábrázolások, összefogottan előadott, az archaikus, a primitív és a népi művészet által inspirált, természetelvű szobrok és a mai olasz avantgarde szobrászattal rokon hangvételű nonfiguratív plasztikák váltakozva kerülnek ki Kemény Judit keze alól”(2). Nyilván nem véletlen, hogy Dévényi írását a legutóbbi kategóriába sorolható szobrok (Delfin, Holdrakéta, Napvitorla) illusztrálják. Major Máté építész is külön kiemeli ezeket: „Kemény Judit karcsú és dinamikusan lendülő szobrai az előretörést, a száguldást szuggerálják, s összhangban állnak az új építészet szellemével”(3). Szabó Júlia szerint Forgács Hann Erzsébet, Bán Béla, Bokros Birman Dezső, Lossonczy Tamás és Martyn Ferenc művészetével fedezhető fel párhuzam, ugyanis az ő „világ- és művészetszemléletük nem áll messze M. Kemény Juditétól”(4). Pataki Gábor a Commerzbank megnyitóján Gyarmathy Tihamér, Kontraszty László, Vajda Júlia, Jakovits József, a fiatal Bíró Iván, Lossonczy Ibolya és Megyeri Barna művészetét nevezte meg analógiaként.

 

Az elszigeteltség ellenére néhány siker mégis megadatott Kemény Judit életében. 1977 körül készült Sárkányrepülő című szobra 1979-től a Közlekedési Múzeum állandó kiállításán kapott helyet, illetve a pécsi Janus Pannonius Múzeumba is bekerült egy szobra és két képe – Tompa Kálmán gyűjteménye részeként. Ezen túl A rádió hangja (1970) című emlékműterve a londoni BBC gyűjteményébe került, méghozzá egy 1982-ben megrendezett nemzetközi kiállítás alkalmából, melyen megvásárlásra érdemesnek ítélték.

 

1984-ben megrendezett retrospektív kiállítása után már nem szerepelt több tárlaton, visszavonultan élt egészen kilencvenegy éves korában bekövetkezett haláláig. Életműve Dúl Antal (a Hamvas–Kemény-hagyaték jogutódja) elmondása szerint(5) csak a halála után vált szabadon kutathatóvá. Ekkor indult el a hagyatékban őrzött anyag (közel száz szobor, több mint ezer grafika, magánlevelezés, korabeli újságcikkek, feljegyzések) átvizsgálása. Az életmű bemutatásának első állomása 2010 nyarán a Tat Galériában rendezett kamarakiállítás volt. A monográfia megjelenése, illetve a jelenleg két helyszínen látogatható kiállítások megrendezése a munkafolyamat lezárását jelzi.

 

A Nemzeti Színház előcsarnokában szeptember közepén nyílt meg a kötetbemutatóval egybekötött kamarakiállítás, melyen 1943 és 1975 között készült harminc szoborterve tekinthető meg a Zene-sorozatból. A néhány nappal később nyíló életmű-kiállítás a Commerzbank aulájában és emeleti tereiben, az irodák folyosóján kapott helyet – nyilván nem véletlenül, hiszen a bank is támogatta a kötet elkészültét. A több mint száz kiállított mű megfelelő betekintést enged az életműbe, de a nem kiállítótérnek épített térben elvesznek a néhány vonalból álló légies rajzok, a szobrok befogadását pedig a berendezés és a zsúfolt elhelyezés zavarja. Sokkal előnyösebb lett volna a műveket egy semleges hátteret biztosító, white cube kiállítótérben elhelyezni.

 

A 2011-ben megjelent (de nyilvánosan csak most bemutatott) monográfia egyben a kiállítások katalógusául is szolgál. A könyvet négy fejezet tagolja. Az Egy baloldali unitárius című részben a családi hátteret ismerhetjük meg, főként az édesapa, Kemény Gábor élete és pedagógiai tevékenysége kerül tárgyalásra. A következő, Az álmok országútján című fejezetben Kemény Judit gyermek-, majd fiatalkora elevenedik meg, 1945-ig kísérhetjük figyelemmel pályája kezdeti szakaszát. Ezután A gondosan elhúzott függönyök című részben az életrajzi adatok és kiállítási lehetőségek mentén rajzolódik ki előttünk művészeti pályája, majd elszigetelődésének körülményei. Az utolsó Kiteljesedés az absztraktban részben pedig Kürthy Sándor 1978-ban írt jegyzeteire támaszkodva műveit és azok kontextusát ismerhetjük meg.

 

A kötetben nagy hangsúlytévesztések vannak, például míg Kemény Judit származásáról, családi körülményeiről hosszasan olvashatunk (a bevezető után csak az ötvenedik oldal körül találunk a művészetére vonatkozó releváns információkat), addig életének néhány évtizede (!) szinte reflektálatlanul marad. Erre egyfajta (de nem kielégítő) magyarázatot adhat, hogy a monográfia a Tat Galéria honlapján „dokumentációs, történeti és családtörténeti kötet”-ként van definiálva, mely egyértelművé teszi, hogy elsősorban nem művészettörténeti feldolgozásról van szó. Ám ez nem jelent mentséget olyan hibákra, mint például a későbbi művészeti fejlődés gyermekkori rajzokra erőltetése vagy egyes kevésbé kvalitásos művek túlértékelése. Szintén erősen vitatható, hogy a katalógus sokszor oldalakon keresztül megfelelő reflektálás nélkül, kritikátlanul idéz. Szabó Júlia (82–87.) és Dévényi Iván (104–108.) cikkeinek újraközlése több oldalt tesz ki, ugyanúgy mint az 1957-es Tavaszi Tárlat katalógusszövege (90–93.), ami különösen érthetetlen a monográfia szempontjából, mivel ez a szöveg nem kiemelten róla szól, hiszen Kemény Judit csak egy volt a több száz kiállító között.

 

Az egyik legkényesebb kérdés Kemény Judit és az Európai Iskola kapcsolata, ezt Rózsa Gyula Népszabadságban megjelent írásában(6) feszegeti. A monográfiában Bretus Imre így fogalmazott: „Kemény Juditot a számos fellelhető, nyilvánvaló szellemi és alkotói kapcsolat ellenére az eddigi művészettörténeti kutatások nem kötötték az Európai Iskola közösségéhez”. Ennek oka egyszerűen az, hogy az eddigi művészettörténeti kutatások ezt nem támasztják alá. A művész nem vett részt tevékenyen az iskola működésében, az általuk rendezett kiállításokon. És ebből a szempontból ez a kötet sem tartalmaz semmi új információt. Érthetetlen, hogy ha a hagyatékban valóban vannak szorosabb kapcsolatra utaló bizonyítékok, akkor azok a kötetben miért nem lettek közzétéve. Ehelyett Bretus a Rózsa Gyulának megfogalmazott válaszában korábbi, művészettörténészek által írt cikkekre utalt. Tény azonban, hogy az általa felhozott Dévényi Iván meg sem említi az Európai Iskolát a Művészetben megjelent cikkében, Szabó Júlia pedig csak azt írja, hogy: „Az 1940-es évek második feléből mindenekelőtt az Európai Iskola tárlataira, Kállai Ernő művészetszervező munkásságára, az általa rendezett kiállításokra és előadásokra emlékezik szívesen Kemény Judit”(7). Ez csupán azt bizonyítja, hogy figyelemmel követte a csoport munkáit, amik hatottak rá (mint ahogy az ekkoriban készült műveiből is kiderül). Pataki Gábor, aki az Európai Iskola elismert kutatója megnyitószövegében a következőket mondta: „...bár a szemléletbeli rokonságon túl baráti kapcsolatok is fűzték az Európai Iskola és az elvont művészek csoportjának tagjaihoz, nem vett részt tevékenységükben. Ennek okait ma már nehéz kideríteni – lehet, hogy közrejátszottak benne a Hamvas, illetve Mezei, Pán és Kállai közti teoretikus ellentétek, de lehetett mindez véletlenek sorozata – tény, hogy Kemény Judit társtalanságának, csoportokhoz nem tartozásának nagy ára lett pályájának további alakulásában.”(8)

 

Mindezeken túl természetesen el kell ismernünk azt a hatalmas energiát, melyet Bretus Imre az életmű megismertetésére fordított, és az így létrejött gazdagon illusztrált kötet kétségkívül hiánypótló műnek számít. Remélhetőleg a kiállítássorozat következő állomásán, a szegedi REÖK Palotában 2013 nyarára tervezett kiállításon – már csak a megfelelőbb adottságokkal rendelkező helyszín miatt is – sor kerül az egyébként nagyon izgalmas és megismerésre érdemes életmű valódi pozicionálására.

 

 

 

(1) Szabó Júlia: A természet és technika küzdelme. Látogatás M. Kemény Judit műtermében, Művészet, 1984/12. 30. o. CM
(2) Dévényi Iván: M. Kemény Judit, Művészet, 1972/7. 34. o.

(3) Major Máté: Kemény Judit szobrász, Magyar Építőművészet, 1971/1. 55. o.

(4) Szabó Júlia: A természet és technika küzdelme. Látogatás M. Kemény Judit CY műtermében, Művészet, 1984/12. 30. o.

(5) Bretus Imre: „...nem minden női lélek gyengéd” Kemény Judit néma életművének margójára, interjú Dúl Antallal, Szalon Magazin, 2010. április, 28. o.

(6) Rózsa Gyula: Életmű és kommentár, Népszabadság, 2012. október 10.
A cikket és a rá érkező reakciót Bretus Imrétől lásd: http://nol.hu/kult/20121010-eletmu_es_ kommentar

(7) Szabó Júlia: A természet és technika küzdelme. Látogatás M. Kemény Judit műtermében, Művészet, 1984/12. 29. o.

(8) Közzétéve a Commerzbank weboldalán: https://www.commerzbank.hu/hu/ rolunk/csr/commerzbank_galeria/commerzbank_galeria.htm